Telítettség
Úgy találom, hogy ma szépítkezni fogok. Először elviszem a gyerekeket az iskolába, utána hazajövök. Betelefonálok az irodába, szabit kérek mára. Felengedem a fürdőkádat forró vízzel, beleöntök az illatos folyékony habfürdőből, és legalább két órát töltök benne. Kikapcsolom a telefont, ma maradjon nyugton az ingatlanpiac. Aki eddig ott lakott, csak kibírja még egy napig. Rendesen kiáztatom magam, ledörzsölöm a bőrt a lábaimról, és ha véletlenül hosszú lenne egy körmöm, azt szépen levágom. Mire ezzel végzek, tizenegy óra lesz. Ma nem ebédelek. Onnantól marad még egy órám a felöltözésre és a papírok összeszedésére. Fél óra alatt simán, biztonsággal odaérek és leparkolok. Mielőtt kiszállok a kocsiból, megújítom a parfümöt. Szándékosan a tőle kapottat spriccelem gazdagon füleim mögé, hadd érezze jól magát ettől, vagy rosszul. Bánom is én. Felveszem a sötétzöld ruhát, hadd csodálkozzon, hogy pont az lesz rajtam, ugorjon ki a szeme a mélyedéséből. A hajamat hátrafésülöm, sőt ha időm lesz rá, be is fonom, ahogy ő mindig követelte, persze nem közvetlen módon, mert ő közvetetten mondott és akart mindent. Ő igazából közvetetten élt. Kiszállok a kocsiból, a járdán felemelt fejjel baktatok előre, mint Seherezáde.
Szép leszek és elragadó, hisz ma is igent kell mondani. Az ügyvéd tájékoztatása szerint ma is igent kell mondani, hasonlóan, mint tizenöt évvel ezelőtt. Őszintén furcsálltam, hogy ma is igent kell mondani. Én belülről, úgy istenigazából nemre készültem. Azt hittem, hogy ma van a nem napja. Az ügyvéd elmondása alapján úgy képzelem, hogy valami ilyesmi lesz. A bíró vagy a bírónő tagoltan, artikuláltan megkérdezi tőlem:
‒ Teljes bizonyossággal, szabad akarattal és megfontoltsággal akarja az itt lévő alperessel kötött házassági szerződést felbontani?
Én meg azt mondom, hogy igen. El ne rontsam. Az esküvőn is igent kellett mondani. A törvények tán szándékosan szorítják ki a nemet a válaszok közül. A nép szájából akarják kivenni a nemet, és csak az igenre akarják nevelni. Ajjaj, miért beszélek így?! Miért foglalkozom a nemmel és az igennel? Ez az ő tere, játék a szavakkal, ezt nagyon tudja. Csak hatottunk valamelyest egymásra, tizenöt év csak tizenöt év, hosszú idő. Emlékszem, még az elején elmesélte nekem, hogyan járt élete első magyar nyelvű űrlapkitöltésével. Nagy nehezen beírta a megfelelő rubrikába a nevét, utána a nemrég megjegyzett születési dátumát. A harmadik sorban azonban ott következett a neme. Elgondolkozott rajta. Nem tudta, hogy mit kell vele csinálni. Áthúzta, helyette igent írt.
Hiszem azt, hogy az élet előre rajzol mindent, csak mi azt nem tudjuk, vagy nem akarjuk értelmezni. Hiába talál a csecsemő egy írást, nem tudja elolvasni. Játszik a papírral, megrágja, utána széttépi vagy eldobja. Vajon mi mennyi írást nem olvastunk el, mennyi mindent nem vettünk időben észre? Igazából ma sem tudok róla újat, mint ahogyan ő sem rólam. Még a legelején mindent elmondtunk egymásnak, ismertük egymás élettörténetét is, de az értelmezés az eufória miatt elmaradt. Emiatt jutottunk idáig.
Ebben az emberben nem volt, illetve nincs szabad hely, ahova én beférek. Voltak benne szabad kis szigetek, de egy ember nem tud úgy megoszlani, hogy közben magát, önmagát meg tudja őrizni. Benne szétszóródva léteztem, soha nem voltam egész. Sebeiben éltem, komplexusai hézagjain. Szegényke, ő sem érezhette jól magát, mert feszült volt a lelke, amikor minimális egybefüggő helyet kerestem volna benne önmagamnak. A legkisebb mértékű terjeszkedésem is fájt neki. Én is feszült voltam, a szó fizikai értelmében is. Múltja és a benne rögzült élmények szorítottak engem minden oldalról. Látnom kellett volna még a legeslegelején, hogy ez az ember túltelített ahhoz, hogy én el tudjak férni és oldódni benne. Küzdöttünk, próbálkoztunk, de mindhiába, hisz végig rosszul értelmeztünk.
Két éve megvilágosodott az elmém. Magam elé vetítettem élettörténetét, és a mai tapasztalatom birtokában értelmeztem. A film végén döntöttem. Leültem vele beszélgetni. Azt mondtam neki, hogy kiszedegettem magamat belőle. Vége. Kell nekem az önmagam egésze. Egyben. Ha ma arra irányulna a bíró vagy bírónő kérdése, hogy a magam egésze akarok-e lenni, akkor tiszta szívvel igent mondok. Vajon az ügyvédem el tudja érni, hogy a bíró vagy a bírónő ezt a kérdést tegye fel? Mert így a kérdés helyénvaló.
A zöld ruhát vegyem fel tárgyalásra, amit oly örömmel ajándékozott nekem? Ahogy átadta, arcáról fény áradt, fülig ért a szája; mint egy gyereknek, amikor saját kezével alkotott első ajándékát átnyújtja az anyjának. Amikor a zöld ruhát ajándékozta nekem, ő valóban gyerek volt, és valóban az anyjának ajándékozta. Amikor átnyújtotta, próbáltam mosolyogni, kissé örülni, de én valójában szomorúságot éreztem. Rémlett, erősen rémlett az anyjáról mondott története, amelyben az anya öltözetének ez volt a színe, a sötétzöld. A zöld ruhás asszonyt nem ismertem, mert korán elveszítette, de halálával az történt, hogy beléköltözött, benne él. Nem volt nekem valóságos anyósom, akivel jóban tudnék lenni, vagy akivel szükség esetén szembeszállnék. Teljesen igazságtalan egy makulátlan emlék ellen küzdeni. Kérdeztem tőle, mi az oka, hogy az utóbbi időben egyre több sötétzöld ruhát vesz magának? Talán vadászni fog? Nem tudta a választ, tényleg nem tudta, de én tudom. Ez az ember furcsa módon az idő előrehaladtával nem felém ‒ akivel nap mint nap él ‒, hanem a halott anyjához konvergál. Gyakori kibéküléseinkkor mindig fájlalta, hogy az anyját szidom idegességemben. A békülés jegyében én sem mondtam, hogy tudat alatt ő az egyik ellenségem, talán ezért. De hát ma megkeresem a szekrényben a sötétzöld ruhát, és felveszem. Hadd örüljön vagy hadd fájjon neki. Bánom is én.
Az anyja mellett a nagybátyja felesége is nehezítette sorsomat. Ez a nő volt a fő oka annak, hogy félt engem teljes mértékben megszeretni, magát feltétel nélkül rám bízni. Éreztem, hogy mindig visszariadt a teljes odaadástól, a teljes feloldódástól, mert tudat alatt félt, hogy olyan helyzetbe kerülne, mint a nagybátyja a megvakulása előtt. Pedig én nem adtam erre okot, ezt biztosan tudom. A családi történet szerint nagybátyja felesége nagyon gonosz nő volt. Gonoszságát mindenki láthatta, csak a nagybátyja nem, mert a fiatalasszony a szerelmen keresztül teljes mértékben birtokolta férje eszét, nagybátyja szerelemvak volt. Érdekes módon csak fizikai megvakulása után látta be asszonya gonoszságát, akkor Lucifernek nevezte el. Nem viselte el jelenlétét, a család bocsánatáért esedezett. Ez a nő, a családi elbeszélések szerint manipulálta férjét a saját családja ellen. A nő hatására nagybátyja az öccsével szemben is durva volt és igazságtalan, bántotta az öccsét és annak családját. Minden általa szított családviszály után a gonosz nő arcán olyan mosoly rajzolódott ki az ajka körül, amit csak a természetét jól ismerők láttak meg. Volt alkalmam vele találkozni: egy elhagyott ól előtt, ahol öregkorában lakott, miután mindenki elfordult tőle, és a családi házból kipaterolták. Törülközőt hordott a fején. Azt hitte, hogy ez segít az állandó migrén ellen. Undor fogott el, amikor megláttam, és ahogy engem megpuszilt. Utáltam őt, mielőtt találkoztam volna vele, mert ott a sejtekben ő nyomasztott engem legjobban.
Tehát össze kell szednem összezsugorodott, szétszórt részeimet, és egy egészbe gyúrni. Ma ezt véghezviszem. Nemet kell mondanom az óvatos, félős érzelmeknek. Olyan teret keresek magamnak, ahol még megfelelő a telítettségi szint, hogy egészben tudjak maradni. Ma a tőle kapott parfümjével illatozva, a sötétzöld ruhába öltözve, hátrafont hajjal elválok tőle. A parfümöt eldobom, a zöld ruhát visszaajándékozom neki, szeretettel és némi sajnálattal.
A fotó forrása a szerző Facebook-oldala.
