J. W. Anderson 2016/őszi-téli kollekciója kockára tette a tervező 2008 óta nagyon látványosan épülő hírnevét. A Loewe tervezőjeként is szerződtetett, kora harmincas éveiben járó északír dizájner bemutatóit egyébként is a londoni divatszcéna alapelve, az innováció abszolutizálása jellemezte. Radikálisabban, mint társaiét. Ezúttal ezt a radikalizmust is radikalizálta.
„You’re only as good as your last haircut.” (Fran Lebowitz)
A londoni divathétnek más hordereje van, mint a másik három társának, a New York-inak, a milánóinak és a párizsinak. Ez az a hely, ahol a buyerekre való odafigyelésnek, illetve a múlttal szembeni kötelezettségnek nincs akkora súlya. Ahol a tervező életkora esetleges indikátor. Ahol szinte minden bemutatóban a divateszme önmagában áll ki a kifutóra és teljesíti alapvető rendeltetését: kifejezi a létezéshez való viszonyt. Ez az elvont állítás – látni fogjuk – nagyon is megalapozott. Gareth Pugh például emiatt tért vissza bemutatóival Londonba egy rövid New York-i és azt megelőző hosszabb párizsi kitérő után.
J. W. Anderson showjának három extrája volt: merész formák, merész zene és merész tervezői kommentár. A formák tekintetében Anderson az egyenruhaszerűségre hajazott. Felsőruhaként hordott melltartót kombinált szalaggal leszorított trapéznadrággal, fodros szegésű, gépi kötésű blúzzal, a kilencvenes évek stílusát idéző maxiszoknyával, trapézsarkú lakkcipővel és középhosszú csizmával, átvetős textiltáskával (két darabbal egyszerre), illetve – a kollekció legütősebb darabjának kikiáltott – leg o’ mutton ujjú blúzokkal.
A bőrből, selyemből, csipkéből, szaténból, tüllel borított viszkózból, akrilból készült öltözeteken a leggyakrabban egy későkilencvenes éveket idéző kígyószerű forma tűnt fel: időnként domináns szerepben. Ékszerként, nyakdíszként és karkötőként is érkeztek a kígyók. Szinte minden olyan forma és ruhadarab egyben volt ebben a kollekcióban, ami valamikor kultúrsokknak számított. A meghurcolt trapéz, a lenézett akril, az olcsó tüll és a megbélyegző óriásprint. Nem a legcsinosabb kollekció – írták. Andersont sosem érdekelte a csinosság, a szépség. Hanem a nagy másik: a karakter.
A modellek határozott mozgását Scorsese Fran Lebowitzról készült dokumentumfilmjének hangja kísérte. Nem zene, hanem a karizmatikus emberi hang, a New York-i gúny hangja, a mondén humor, a társasági véleményvezér és trendszetter csípős nyelve. Az 1978-as Metropolitan Life című kötettel ismertté vált Lebowitz rendszeresen beszél nagy tömegnek. Válogatottnak. Azt mondja, hogy az író, ha hírnévre tesz szert, akkor az életről szokott tudni valamit, azonban befutott zeneszerzőtől ugyanezt nem feltétlenül várják el. Azt is mondja, hogy a nyilvánosság előtti beszéd feleselés, gyerekként tiltják, felnőttként pedig épp ettől leszel menő. Kétségtelen, hogy ő eszerint a recept szerint építkezik. Visszabeszél és élvezi a hatást, melyet merész visszaszólásai keltenek. Ismeritek azt az arckifejezést, amely okos emberek arcára olyankor ül ki, amikor poénos kijelentéseik hatását várják, de úgy tesznek, mintha ők ilyen hívságokkal amúgy sem foglalkoznának? Lebowitz ilyen, és ártatlan hiúságát annyira jól esik látni. Azt hiszem, Scorsese erről akart filmet csinálni.
Ismeritek a barna, kerek teknőckeretes szemüvegeket? Lebowitznak ilyen van/volt/lesz, és azt mondja, az az érzése, az egész város (világ) az ő szemüvegét viseli. Valószínűleg kevésbé ismeritek viszont azt az embertípust, aki 501-es Levi’st, fehér férfiinget, cowboycsizmát és angol öltönyt hordott egész életében. És mindezzel együtt divatosnak érezte magát. Ehhez minimum New Yorkba kell születni. Azonosítani Debrecenből, Budapestről, Pécsről is lehet ezt az emberfajtát, de megismerni csakis New Yorkban. Lebowitz ebbe a típusba tartozik, ő maga az ősforma.
A ruhák leírása után, azt hiszem, azt is értitek, hogy mi szüksége volt ennek az északír avantgárd fiatalembernek pont erre a soundtrackre. Az egyéni autonómia gyakorlása az emberek nagy részének nem szokott annyira jól menni, mint Lebowitznak. Szerencsére, mondhatnánk, mert akkor hirtelen vége lenne mindenféle csoportszerveződési kísérletnek. Azonban, ha arra a néhány emberre is tekintettel akarunk lenni, akiknek ilyen rutinjuk van egyéniségük egyénítésében, vagy azokra, akik hasonlítani szeretnének hozzájuk, bátran ajánljuk J. W. Anderson ruhaterveit. Amint írták, azok a nők, akik izgalmas alapdarabokra vágynak, nem egyhamar fogják e kollekció elemeit megunni. Én például máris vágyni kezdtem ezekre a trapézsarkú csizmákra, melyek szellemi elődjeiről a kétezres évek elején azt gondoltam, soha nem fogok visszatérni hozzájuk. Tizenöt év kellett, hogy meggondoljam magam.
Ígértem még egy merész tervezői kommentárt is. Anderson rögtön a show után azt nyilatkozta, hogy egy nő odüsszeáját láttuk megtörténni a kifutón, s hogy e kombinálható ruhadarabokkal végre szeretett volna meghaladni egy olyan öltözködési attitűdöt, melyet lenyűgöz és kötelez a kreativitás. Ó, igen! Két szezon óta nagyon jelen van ez az igény, egyenruhát, űrruhát, nélkülözhetetlen és el nem avuló elemeket akarunk. És aztán mégis maradt minden a régiben. Lehet, hogy most viszont sikerülni fog.
Anderson azt is mondja, hogy egy márkával akkor van baj, amikor a saját kreativitás receptjét elkezdi abszolutizálni. Na, ekkor lesz olyan, mint az antibiotikum, amelyre immunissá válik a szervezet. Ezek szerint ez van az antibiotikum után. Fran Lebowitz legalábbis jó garancialevél hozzá.
