Nehéz nem közhelyekből kiindulni, amikor a gyerekkorról beszélünk. Mindenkinek volt, látszólag boldog és gondtalan, ahová jó lenne visszamenni, ha lehetne, de az idő múlik, s vele együtt azok az évek is tovaszállnak, amelyekre később mámoros nosztalgiával tekintünk vissza.
Azt hiszem, mindaddig ez az általános viszonyulásunk a gyerekkor fogalmához, amíg elemezni nem kezdjük a történteket, feltéve magunknak a kérdést: ki mondta, hogy jó volt? Ezt teszi Kiss László is legújabb prózakötetében, rávilágítva a gyerek- és kamaszkor összetett és szerteágazó jellegére, az emlékezés viszonylagosságára, mindezt úgy, hogy nem szépít vagy (ön)ámít, hanem szinte gyermeki őszinteséggel mesél. És tudjuk milyen, amikor egy gyermek mesélni kezd: ömleng, csapong, néha összefüggéstelennek tűnő történeteket mond, levegő után kapkodva akar megosztani mindent, ami vele történt, figyelmen kívül hagyva kronológiát és fontossági sorrendet. Ilyen a legtöbb fejezet is, már-már halljuk, ahogyan valaki beleéléssel (újraéléssel) és izgága gesztusokkal magyaráz, mi pedig próbálunk mindent kizárva figyelni, hiszen valaki épp a világ legfontosabb dolgairól mesél nekünk, egy udvarról, a fociról, a Körösről és horgászatról, Bencéről, Edináról, és mindarról, ami idő közben megváltozott.
Nem az elmesélt történetek az igazán fontosak, inkább a bennük rejlő részletek, azok a felszínre jutó felismerések, amelyekből később értelmezések születhetnek. Az értelmezés az olvasó dolga, az elbeszélések leginkább a hangulatot hozzák, van bennük elhallgatás, csalódás, szorongás, vidámság, értetlenkedés, csodálkozás, és sok más árnyalat, amelynek gyerekkorban még nem (sőt, talán később sem) tudjuk a nevét. Mindeközben pedig egy tágabb közhangulat is körvonalazódik, mintha csak véletlenül nyernénk betekintést a nyolcvanas évek, a rendszerváltás és az azt követő idők Árnyas utcai világba.
Az udvar – amelynek helyére saját tavat álmodunk – olyan hely, amelynek nincs eleje és vége, nem kezdődik és nem ér véget sehol, annak ellenére, hogy konkrét koordináták szegélyezik: a kiskonyha, a garázs és a tyúkól, az Erzsiék fehérre meszelt háza. „Nem hagy nyugodni: meddig tartanak és voltaképpen melyek ennek a megmerevedett, mozdíthatatlan helynek a koordinátái, honnan gyökerezik és hová nyúlik vissza, hol kezdődik és meddig terjed, hol a kiindulópontja és hol a vége – hol az a pont, ahonnan már más szabályok szerint folyik a játék, ahonnan nagymama udvarának a törvényei egész egyszerűen nem érvényesek.” (155.) Talán ezért is van, minden történet túlmutat önmagán, megtörténik a valós és elképzelt, teremtett térben egyaránt. A szálak olykor összemosódnak, de kiegészítik egymást, és csak akkor kerülnek teljesen összhangba, ha visszatérnek az udvarba, ahol újra az ismerős törvények érvényesülnek, őrizve az otthonos világot: „a konyhaszekrény fiókjának makacs feszülését, a bundás kenyér zsíros szagát, a túlfutott tej ragacsos nyomát a lábos oldalán, a kutyának vetett maradékot.” (156.)
A mesélés folyamatából mintha kiemelkedne két történet: a Fénykép és a Szakadás. Előbbit egy húskombináti látogatás, utóbbit egy orvosi rendelő sápadt fala hívja elő. De egyikben sincs konkrét kulcsmozzanat, mert olyanok ezek a történetek, hogy folyton előhívnak újakat és újakat, míg valamilyen kívülről jövő tényező meg nem szakítja a végtelennek ígérkező gondolat- és emléklavinát. Ez a végtelenség töredékszerű, folyamatosan rajzolódás alatt a rész-egész viszony, s azt hinné az ember, hogy előbb-utóbb majd láthatóvá válik egy kép, amit az elbeszélő rak ki gyermekkora széttöredezett darabkáiból. De nincs kép – illetve nem csak egy kép van. A novellák mozaikszerű jellegéből adódóan a mű inkább kirakós térképpé válik: minden színárnyalat egyszerre jelöl (jelent) mélységet és magasságot, ugyanakkor magában rejti a környezet hatásait, és képes előrevetíteni a felszínek alakulását is.
A hely(szín) már a legelején tóvá változik, sorra emelkednek ki belőle a történetek, majd a közéjük szerelt saját készítésű átjárók is. „Az volt az álmom, hogy ezen a telken, a nagyszüleim Árnyas utcai portájának helyén egyszer csak egy tó lesz. (…) S miután megérkezem, és föltárul a nagykapu, rögvest a tóra látni, elegánsan hullámzó víz a szőlőtőkék, a szilvafák és a pöszmétebokrok helyén, és pallók futnak keresztül-kasul fölötte, egy szélesebb deszka vezet a bejárattól a házig, és mellékpallók válnak le róla, ezek visznek a kiskonyháig vagy a garázsig és a tyúkólakig, és ugyanilyen léceken lehet eljutni a műhelybe, a kamrába és a fásszínbe is, ezek a pallók mutatják az irányt.” (5.) Az irányt mutató, összekötő pallók átjárást biztosítanak a domborzati elemek – az emlékek és emberek – között, ezeken lépkedünk bekezdéstől bekezdésig, nem is sejtve, hogy mi minden fog kiemelkedni a vízből. De a kiemelkedésekhez előbb alámerülés és hosszan tartó feltérképezés szükséges, ezért sem lehet könnyű felszínre emelni, majd elmesélni, amit odabent, saját tavában lát az ember.
Ez az alámerülés tendencia. Egyre több gyerekkort bemutató/feldolgozó regény születik, legtöbbjük az átmeneti időszak belső, egyéni problematikájára és hangulatára is hangsúlyosan fókuszál. A Ki mondta, hogy jó volt eltávolodik ettől a realitástól, és elsősorban nem a társadalmi-politikai állapot által meghatározott, hanem a saját gyermekkori történetek által sújtott, kitapintható emberi valóságot meséli el. Nem áldozati, de nem is önámítóan idealizált kategória, inkább csak egyfajta tükör és kérdőjel. A cím végéről hiányzó írásjel maga a mű: a megkérdőjelezés.
Ideális esetben nem csak gyermekkorban születnek a miértek. Ezeknek változását is végigkövethetjük, hiszen mindig más áll az érdeklődés középpontjában. A már említett foci, a horgászat, a barátok, a szülőkkel és nagyszülőkkel való viszony, a szerelem, majd a halál. Persze ezek csak általános témamegjelölések. Az izgalmat mindig a kontextus és a narráció milyensége jelenti. A dolgok megélése és újraélése. Mert sem a foci vagy a horgászat, sem a szerelem nem önmagában az, ami. A horgászat például felismerések sorozatához járult hozzá: „Akkor villant be (a húskombinátban), hogy ez a rengeteg egymásra hányt állat, ahogy magatehetetlenül vergődik és dulakodik, és a rácsokhoz gyűri egyik a másikat, ez az egész kavalkád engem a csontkukaccal teli pattintós tasakra emlékeztet, a zsizsegő, egymáson hempergő nyüvekre.” (106.) A szerelem/szeretkezés pedig a tehetetlenség, kényszeredettség érzésének kiindulópontjaként villan fel: „Úgy vergődik ott, mint aki combtól lebénult, köldökig csatakosan fészkelődik és rángatózik a szorításban, mint aki mindenáron szabadulni akar, pedig csak a helyét keresi.” (116.)
Ezek a pillanatnyi összefüggések nem válaszok, csupán újabb lehetséges kontextusok a világ értelmezéséhez. Az asszociációs mezőktől függ a novellák/a regény befogadása is. Az irányíthatatlan emlékezés számos el nem mondott történetet is felidéz, amelyek talán csak újraolvasáskor tűnnek elő, és olyan jelzésrendszert alkotnak, amely segít kikerülni a gyermekkor labirintusából úgy, hogy közben minden saját magunk elől elrejtett utcába, zugba is betérünk. Így talán érthetőbbé válik, hogy miért változik tóvá az udvar, pontosan hová vezetnek a pallók, mit rejt a kamra vagy a tyúkól, és mit takar el a világból Erzsiék háza.
A gyermekkori referenciapontok újragondolása fontos stratégiai játék. Nincsenek ellenségek vagy vetélytársak, cél sincs igazán. A játék tétje a tófelszín alatti és fölötti világ összehangolása. De hogy mi van a tó alatt, azt csak akkor fogjuk megtudni, amikor teljesen kiszárad. Mert tudjuk, a mindent ellepő víz egyszer csak egyetlen szóvá fog zsugorodni, akár a könyvbéli kígyózó mondatok: „Nevettek” (164.).
Kiss László: Ki mondta, hogy jó volt, FISZ, Budapest, 2015.
