Srí Lankán a polgárháború és a terror, Franciaországban a gengszterek és a felelősség, Angliában pedig a múltunk elől menekülünk. És nincs megállás. Lehet egyáltalán bármit tiszta lappal kezdeni? Egy film, ami az empátiára, a toleranciára és a humánusságra tanít minket, úgy hogy ezek hiányát teszi hangsúlyossá cselekményében.
Jacques Audiard, a film rendezője három év után ismét előjött egy izgalmas és elgondolkodtató filmmel, melyben napjaink menekültkérdését dobja bele a mélyvízbe, és szembesít minket egy hihető, ám mégis kissé szürreális valósággal. Ennek a mélyvíznek az iszapjában pedig nyakig totyog a nyugati világ. Beállításait az egyszerűség és a dokumentarista ábrázolás kettőssége jellemzi, sok közelivel és szertefoszló montázsszerű víziókkal. Hiszen a film szereplőinek arcán ott csücsül a valóság összes ránca, miközben elméjük mélyén a múlt megalázó és nyomasztó látomása végzi tornászgyakorlatait. Jesuthasan Antonythasan remekel a film főszerepében, ám ez elmondható a többi színészről is. Játékmódjuk tiszta és merész, őszinteségük nem ismer határokat.
Srí Lanka paradicsomi, pálmafákkal övezett, könnycsepp alakú szigetét a halál is kiszemelte magának. Polgárháborúk és terrorista megmozdulások fenyegetik nap mint nap a civil lakosságot, így sokan menekülnek el az India közelében található elveszett helyről. Dheepan (Jesuthasan Antonythasan), aki a tamil tigrisek oldalán harcolt a polgárháborúban, feladja addigi hitvallását, mert feje fölött ólomsúlyként tornyosul a háború minden szörnyűsége. Feleségének és gyermekeinek elvesztése, barátainak mártírhalála éppen elég ahhoz, hogy komoly elhatározással Európát vegye célba annak reményében, hogy új életet tud kezdeni. Ám menekültstátusz nem mindenkinek jár nyugaton. Főleg nem azoknak, akik harcoltak a polgárháborúban, ráadásul nem a NATO által támogatott oldalon. A szabadság receptje nem egyszerű. Kell egy álfeleség, egy 9 éves kislány és három útlevél. Így a kis család már kérhet menekültstátuszt, hiszen őket fenyegeti legjobban a terror. Útnak is indulnak sokadmagukkal a kiszámíthatatlan tengeren, és szerencsésen partot érnek.
Az addig Elysiumnak vélt világ hamarosan megmutatja sötét, velejéig romlott oldalát, és kezdetét veszi egy új menekülés: ezúttal a fejlett demokrácia útvesztőiből. Az „ideiglenes” család egy lerobbant francia lakótelepen kap „ideiglenes” bérlakást, a családfő szerencsésen elvállal egy gondnoki munkát. A kislányt beíratják az iskolába, a feleség pedig egy rokkant férfi mellett vállal szociális munkát. Tudjuk, minden kezdet nehéz, ám nem is sejthetjük, hogy ebben a külvárosi, gengszterek lakta gettóban tényleg mennyire keserves az élet. Persze van csapvíz meg fűtés, ám aki rossz helyen van rosszkor, azt kérdés nélkül lelövik. Izgalmas metamorfózis ez, hiszen a háborúban és vérben edzett Dheepan most átáll a béke és a bűnbánat oldalára. A gengsztereket távol tartja családjától, míg ő óvatosan beolvad a bandába. Megmutatja találékonyságát, kreativitását és fizikai erejét is, amikor nekikezd a lakótelep lepukkant épületeinek rendbe hozásához.
Neki nincs szüksége támogatókra, mindent egyedül, a saját kezével, akár hulladékok felhasználásával állít elő. Még akkor sem hajlik el, mikor összetalálkozik korábbi katonai parancsnokával, aki megpróbálja visszacsábítani a lázadók oldalára. Számára már véget ért a háború, de mi nézők tudjuk, hogy most is folyamatosan harcol. A kislány és az anya is nagyon nehezen illeszkedik be. Óriási ereje lesz egy mosolynak, egy odadobott baráti gesztusnak, hiszen a túlélés és a továbblépés a cél. A nyugati kultúra és divat is megteszi tétjeit a filmben, ám nem képes kitörölni a hindu gyökereket. Még egy csodás Siva-szertartásra is elkísérjük a családot, melyet a pakisztáni és indiai bevándorlók tartanak a lakótelepi templomukban.
Lehengerlő konfliktushelyzetek, kultúrák találkozása: és a fekete-fehér igazság jeges vize olykor a nyakunkba ömlik. A film nem törekszik a válaszadásra, egyszerűen bemutat és kérdéseket hagy maga mögött. Rajtunk áll a válaszadás, a cselekvés. A menekültek csak sodródnak tovább, mintha sohasem hagynák el a tengert és a félelmetes hullámokat. Mint mikor belecsöppentünk egy pohár vízbe egy kis színes temperát, s nézzük annak kiszámíthatatlan útját, melyet nem lehet befolyásolni csak egy isteni keverőkanál segítségével, ám azzal sem a megváltást, csupán az asszimilációt hozhatjuk közelebb. A menekültek csak egymásban bízhatnak, hiszen a család a szeretet és a bizalom táptalaja kell legyen, ám ebben az esetben ez a biztosnak tűnő pont is sok feszültséget, igazságtalanságot és meg nem értést hordoz magában.
Dheepan inkább sakkmester, mint családapa, hiszen szubjektív stratégiája sokkal erősebb motivációt jelent számára, mintsem a nő és a gyermek sorsa. A film vége felé már-már elfelejtjük, hogy egy menekültet kísér a kamera, s olykor még magunkat is belelátjuk a köznapi csalódásokba és kudarcokba, hiszen Dheepan stratégiája a teljes beolvadás, és a múlt kitörlése, letagadása. A megváltás fényei délibábszerűen csalogatják a nézőt, mígnem a film befejezése feloldja a feszültséget, és egy tisztább, nyugodtabb jövő felé tekint, ám az eddig megtapadt érzelmi szennyeződéseket már semmilyen oldószerrel sem tudjuk fellazítani.
Dheepan – Egy menekült története (Dheepan). Rendezte: Jacques Audiard. Írta: Jacques Audiard, Thomas Bidegain, Noé Debré. Szereplők: Jesuthasan Antonythasan, Kalieaswari Srinivasan, Claudine Vinasithamby. Forgalmazza a Cirko Film.
