Ridley Scott A marsi-adaptációja szórakoztató, de nem harsány, intelligens, de mélység nélküli, optimista, de céltalan. Habár pragmatizmusát és humorát az alapul szolgáló regénytől örökölte, sok tekintetben elmarad annak autentikus geek stíljétől.
Mark Watney a harmadik emberes Mars-expedíció résztvevőjeként a vörös bolygón ragad. Ennyi. A szkript ékegyszerű, mondhatni, hogy a szerző a csontig rágott Robinson-mesét ültette át hard sci-fi talajba. Ugyanakkor amennyire robinzonád Andy Weir könyve, annyira különbözik is tőle. Elszigeteltségükben, a túlélésért folytatott sziszüphoszi munka során eleinte persze mindkét hős egyfajta technicista alapállásból kezd viszonyulni saját környezetéhez, viszont Robinson a nyugati kapitalista berendezkedés szimbolikus alakjává válik, mivel túllép a természet egyszerű felhasználásán. Nem pusztán arról van szó, hogy újra felfedezi a tárgyakban szunnyadó lehetőséget és ezt – heideggeri értelemben – feltárja. Robinson azzal együtt, hogy kalandja során megtér, alapjaiban nem változik meg, a civilizáció előtti létállapotba süllyedés helyett esetében terjeszkedésről, gyarmatosításról van szó. Ember és természet viszonyában utóbbi lesz az, ami átalakul a technikai ráhatásnak köszönhetően.
Ezzel szemben Watney – noha érdekének megfelelően ő is saját maga alá rendeli a tárgyakat, az anyagot – nem halmoz fel. Tevékenysége tehát időleges létfenntartás marad, nem pedig túltermelés. High-tech kütyüi (plusz ragasztószalag) ellenére Watney ezért bizonyos értelemben sokkal primitívebb szinten valósítja meg az önfenntartást, a gyarmatosítást, mint 18. századi elődje. A film egyébként mindezzel tisztában van, és a fennkölt eszmékben fogant kolonizációs törekvéseket végig földközelben tartva bőszen reflektál is azok nevetséges, lehetetlen voltára. A szarból termett (éden)kert, a 70-es évek diszkózenéi és sorozatai mint a kultúra hordozói – szemben a könyörtelen entrópiával, amivel legfeljebb csak kiegyezni lehet.
Kortárs vonalon maradva a Mentőexpedíció jóval közelebbi rokonságban áll a Gravitációval, mint a saját filozofikus kardjukba dőlő Csillagok között-tel vagy Prometheusszal. Cuarón dolgozata ugyanakkor alapvető formanyelvi, térelméleti relevanciája mögött – az újjászületés metafora dacára – igen pesszimista képet rajzol a világűrbe merészkedő pionírokról. A Mentőexpedícióban mindez derűvel és iróniával, mindenekelőtt pedig tettvággyal társul. Az emberiség kollektív, magasztos hódításvágyát személyesre, emberivé szálkásítja azáltal, hogy az epikus távlatokat eseti problémák bosszantóan apró darabjaira szereli szét. A kubricki hagyományból táplálkozó önértelmező és a feltámadás keresztény motívumába beleszőtt nolani és Prometheusbeli emberiségnarratívák helyett Watney fóliasátrában mindez hétköznapi rutinként csapódik le.
Furcsa módon egyrészt pont ettől tud működni a könyv és a film is, másrészt pont ez képez ordító hiányt a történetben. Weir regénye szerkezetileg sokkal könnyebben értelmezhető egy lendületes blogszövegként, esetleg egy előre megírt hollywoodi forgatókönyv vázlataként, mint egységes, kiforrott irodalmi opusként. A narráció magabiztossága meg-meginog, ahogy helyenként indokolatlanul eltávolodik szereplőitől, és omnipotens szemszögből látunk rá az eseményekre. A karakterek és motivációk egyszerűen nincsenek kidolgozva, a párbeszédek és a jelenetek közti vágások túlzottan hatásvadászok. Az idő, illetve annak múlása a cselekmény egy fontos, fenyegető sarokpontja, a szüzsé szintjén mégsem érezni igazán, ami maga után vonja a feszültség teljes elpárolgását. A könyvet egyértelműen a humorral síkosított, fetisizált eszköz- és problémaleírások, illetve az azok kiküszöböléséből szikrázó intellektuális izgalom fűti. Scott mindezt csak nagyon halványan volt képes megtartani a filmben. Legtöbbször diszkóslágerekre felgyorsított szekvenciákban blicceli el a cselekmény fordulópontjait. A naplóformából származó humor is némán elszökik az éterbe, amit a rendező a dráma tétova, de azért nem túlságosan kitartott pillanataival próbál ellensúlyozni, amin nem segít az érdektelen figurákra elszórt számtalan premierplán sem. Többször látjuk Watney-t kiborulni, illetőleg fizikai küzdelme az életben maradásért is árnyaltabb fazont kap, mint a regényben, ezáltal Scott némileg komorabbra hangszereli a cselekmény egyes pontjait, viszont így óhatatlanul ingadozni kezd a film tónusa.
A Mentőexpedíció határtalan naivitása, minden mindegy alapon szerveződő életrevalósága ellenére céltalan marad, abban az értelemben, hogy a túlélésen felül nincsenek metafizikai, embertelen távlatai. Azonban ezt vállalja és jól is áll neki. Épp konok minimalizmusa, valamint látszólagos semmitmondása válik beszédessé, sőt egyenesen szervezőelvvé. A társadalom zöme ugyanis már szinte teljesen eltompult a tudományos felfedezések, az űrkutatás iránt – Watney a harmadik, történelmileg már jelentéktelen expedíció tagja –, mégis kényszerű helyzete, a Mars mint problémahalmaz teszi őt felfedezővé. Scott filmje innen nézve nem a társadalmilag ösztönszerű humanista összefogásról, hanem a technika mint tevékenység puszta instrumentalitást meghaladó szellemi oldaláról: az emberről szól.
Mentőexpedíció (The Martian), 2015. Rendezte: Ridley Scott. Írta: Andy Weir regénye alapján Drew Goddard. Szereplők: Matt Damon, Jessica Chastain, Kristen Wiig, Jeff Daniels, Kate Mara. Forgalmazza: InterCom.
