Elégia a másnapért
„és lesz e test majd, gondolat talán”
Borbély Szilárd
Számolni kell a reggelekkel
Most A mostban
A gőzölgő mostban
Konyhám közlekedő edényei közt
Elmosatlan napok Odakapott tej
Kávézacc Foltos terítő Kiflimaradék
Felbontatlan gázszámlák Hivatalos értesítés
Akár a teafilter, lóg belőlem az idő a gőzölgő
mostban Három cukor Fél citrom Sütemény
Azt rágcsálom Anyám sütötte Finom
és ártatlan ízű Egy kisfiú van belesütve
Aki én Aki én Aki én vagyok
Hol az újság A sportoldalon kezdem
Neymar Messi Az isteni Cé
A magyar foci megint szép lesz
Nem szokásom szabadulni szokásaimtól
Az én reggelem nem más A ház Az utca
A kert A kerítés A nyírfák A sok tömör fenyő
Egy az én kertemben áll Átrendezem a fákat
Több madár jusson a fenyőre
Közben surrog, surrog a fény szövőszéke
De a madarak ma némák
Nem mondanak nemet Se igent
Megtartják maguknak érvelésüket
Az én reggelem nem más Eltévedt illat
Vízzel birkózó láng Araszolás
Fel az ágyból Fel a székből Fel a lépcsőn
Araszolás Fel egészen a száj padlására
Kicsit ragad a süti Elfelejtettem hűtőbe tenni
Iszom rá teát Mindig teát iszom
Ma sem főzünk kávét Ma sem
Az én reggelem nem más A dombok fent
Lent a kaktuszaim Kaktuszok nélkül nem élet
az élet Fent és lent Lent és fent
A látvány hűlt helyén Lent és fent között
Ahol fű leng át a búcsúzásokon
Ahol gondolatban mindig kicserélem
az isten alakját
A közöttben,
ahol távolság néz nagy üres szemekkel,
és a fény súlya angyalokban mérhető
Ahol az árny rávésődik az árnyra
És a világosság, mint finom por,
szállingózik be az ablakon
Az én reggelem Az én reggelem
nem más, mint az iszonyú kezdete
Várok Várás van
Átfolyik rajtam az idő
Szálanként szakadnak szét a színek
A bent, a kint is lepkeárny
Üres a pohár Nagy a csend
A csend akár egy nagy, üres pohár
Nem akarok nem akarni De hiába
Nincs akarat a tagjaimban
A jelenlét puszta váza,
ami belőlem megmaradt
Állok a kövön Magam is kő vagyok
Kő kövön
Itt minden csupa rom
Várás van
Várok Én Az én
mint személytelen névmás: vár
Nemigen megy nekem az azonosulás
Honnan jön, nem tudom, honnan lesz,
nem tudom, nem tudok semmit
A Semmit faggatom Csak úgy Üresben
Néha lefújom a port az üveglapról,
alatta látszik mindenki
Számolni kell a reggelekkel
A vétkek A távolság A test
A test hazugságai A nyíratlan
fű, mely áthullámzik a virrasztás felett
Nem tudom, mi az,
mi visszamúlik, mi az, mi előre fáj
Régi bevált szavaim körül őgyelgek
Néha a megérzéseimre hagyatkozom
Ha már várás van
Tegnapolás Holnapolás
Két kézzel szórom
az elmúlást a rémületbe szét
A Semmit faggatom Hová lesz,
ha feltűnik, hová, ha el, és nem marad
utána semmi És hol marad, ami előtte
volt, nem tudom, hol marad, hol maradnak el
a dolgok A dologtalan, a cselekvő igék
A színek Az árnyak A régi reggelek
Nem tudom, honnan a hajnal,
honnan a kék, honnan a köd,
honnan a tehetetlen mohóság,
honnan a hidegen kopogó hangok
a halántékomon Honnan a kontúr
A kontúr, ahogy megfogalmazódik
Honnan a füst, mondja már meg valaki,
mely úgy száll föl, mint az áhítat
Honnan az áhítat Ismerem ezt az érzést
Mintha én sóhajtanék
Várok Ha már várás van
Üres a papírom, csak a szél jegyzetel