„[A]z események sajátos alakulása / folytán, távol került egymástól / az irodalmi és a köznyelv.” – szól az egyik kitétel Gál Ferenc új kötetéből, amely a szerző 2011-ben megjelentetett „visszatérő” verseskönyvének (Ódák és más tagadások) szerves folytatásaként kezelhető.
Ugyanakkor éppannyira „kezelhetetlen” is, mint az előző anyag, hiszen a jól bevált elemzői mechanizmusok mentén szintén nem tud vele mit kezdeni a kritikus; pláne az a jobb híján átlagos olvasónak nevezhető befogadó, akinek már az első sorok után fel kell függesztenie – akár a kortárs irodalmon edződött – értelmezői reflexeit.
„Ezek a versek ellenállnak a teljes leírásnak, végső megközelítésnek, diszkurzív tudományoskodásnak […] mégis érzéki-gondolati zsongásban tartják (fogva) a befogadót.” – írja a fentieket alátámasztva Visy Beatrix a fülszövegben (illetve eredetileg egy Holmis kritikában). Az általa említett „zsongás” azonban elsősorban nem érzéki-gondolati, inkább érzékeken túli és tudatalatti természetű. (A zsongásba pedig jó nagy adag szorongás is keveredhet.) Kevéssé intellektuális töltetűek tehát ezek a szövegek; a szó szoros értelemben vett érzékiséghez is úgy kötődnek, hogy szinesztetikus módon összemossák azokat a felületeket, melyeket az emberi szenzibilitás öntudatlanul elválaszt egymástól. Ezzel együtt számtalan kulturális utalást és mitikus vonást fedezhetünk fel bennük, ami mégiscsak arra késztet, hogy – gondolatkísérletek, asszociatív képzettársítások vagy egyfajta metaforikus analízis segítségével – összefüggéseket keressünk a különböző érzeteket keltő költői képek, illetve a mögöttük felsejlő metatörténet(ek) között.
„[C]sak ez a megosztottság ne volna.” – mondják áhítozva egy helyen a kötetben többször is felbukkanó képrombolók. A Gál-féle poétika valamilyen módon hozzájuk hasonlóan kívánja eltüntetni a már említett érzéki rétegek, mitikus motívumok, szimbolikus elemek, valamint titkos tudattartalmak határait – ez a törekvés azonban nem a kavargó képzetek szétrombolásával, hanem azok szintetikusnak tűnő, ám mindinkább szubtilis, semlegesítő láttatásával szünteti meg a hozzájuk kötődő, berögződött (a képek hatalmát fenntartások nélkül elfogadó) dekódolási szándékot. Többek közt ezért is lehetnek érdekesek azok a sokszor ironikus felhangú futamok, melyek már az előző versgyűjteményben is időről időre idézőjelbe tették az addig – valamint a későbbiekben – elmondottakat. („Ingerküszöbükön az a mondatom is / elhal, hogy hattyúdalt majd írjanak / a korcsok, én szereplírámban / tombolok tovább.” stb.)
Sajátos szereplírát művel Gál Ferenc, mivel sosem egy konkrétan meghatározott alteregó nevében beszél; beazonosíthatatlansága mögött azonban ugyanaz az egyszerre kívülálló és bennfentes attitűd ismerhető fel. Mintha a szövegekben megidézett helyszínek genius locija lenne, akiről újra és újra lepattogzanak a minduntalan cserélgetett maszkok. De különös krónikásként is felfogható, aki rögzíteni próbálja a körülötte (és benne) végbemenő átváltozásokat. Az írások ily módon az állandó metamorfózist merevítik ki egy-egy pillanatra. „[S]ilány edények vagyunk, uram, / meg három pont a szomjúhozó / képzeletnek…” – szólítja meg a rendre felemlegetett „urat” a lírai elbeszélő, aki illuzórikusnak tetsző, már-már szemfényvesztő eszközökkel mutatja be a versekben életre keltett „udvartartás” álomba illő tereit, ahol egyidejűleg foglalnak helyet a múlt és a jelen kellékei (a főleg középkori jellegű miliőhöz modern „kultusztárgyak”, jelenségek is társulnak a fényképezős telefontól az sms-ig). Ismét megjelennek az előző kötetből ismerős figurák (bábok, állatok, cirkuszi mutatványosok), velük együtt pedig olyan furcsa szerzetek is feltűnnek, mint a szekrényember, az óriásnő, az angyalcsináló, az ösztönlény, vagy a kővendég. „Már csak egy bibliai szörny hiányzik…” – ez a sorok között megbújó Pilinszky-parafrázis ironikusan is jelzi, hogy a szomjúhozó képzelet csillapítására a fentebb sorolt groteszk teremtmények sem elegendők. Bár a versekben megforduló jósok, lélekbúvárok, reklámzabálók vagy peremlakók nem teljesen a fantázia szüleményei; ahogy a rétor vagy a főítész sem, hiszen ezekkel az alakokkal a költészeten innen, e világi formában is találkozhatunk.
Vagyis az Ódák és más tagadások, valamint Az élet sűrűjében egymáshoz kísértetiesen hasonlító (nem véletlen, hogy az előzőleg közölt Mítoszok című vers a mostani válogatásban is helyet kapott), mesebeli és abszurd, néhol félelmet keltő atmoszférája nagyon is valóságos elemekből épül fel, még akkor is, ha szinte minden részletében különbözni látszik azoktól a meghatározottságoktól, melyek nagy vonalakban körbevesznek bennünket. „Szeretek ide járni. / Füstölők és képek kötnek / össze egy vitatott világgal…” – kezdi az első, Belépő című versét a szerző, mintha maga is csak vendég lenne az általa kialakított, vitathatatlanul egyéni bejáratú költői képzetrendszerben. A mágikus aurájú jelenetekben összefüggéseket, kapcsolódási pontokat, tematikus átfedéseket vagy motivikus-szimbolikus egybecsengéseket keresve ugyanúgy érezhetjük magunkat beavatottnak és idegennek a kötet elolvasása után, hiszen nincs végérvényes bizonyosságunk arról, mikor lép be és mikor lép ki a képből az előttünk haladó vendég(váró).
„Nincs ok tovább maradni. / Feladatunkat, urunk természetének / meghatározását, elvégeztük…” Gál Ferenc lírájának természetrajza nem írható le egyszerű, evidens paraméterekkel. De talán épp az ebből fakadó kiismerhetetlenség és áthatolhatatlanság miatt lehet vonzó az elszántabb, kihívásokra vágyó befogadó számára. Ugyanez persze el is tántoríthatja a köznyelvét nehezen átfordító olvasót a mélybe húzó szövegekbe való alámerüléstől. Ám az első esetben sem mindig könnyű felvenni az ideális tempót – ahogy az élet sűrűjében is nehéz kapálózni. Meg tudunk-e állni? „Nyújtózkodni, / amikor a csíkok elmosódnak, / átvedleni megszállt, úgymond, / éjszakai lénnyé. / Ami útvonalát alig / változtatja, a városmag vonzásában / hívásokra mozdul néhány fős / csapatban, örök ellenfényben / immár.”
Gál Ferenc: Az élet sűrűjében, PRAE.HU+Palimpszeszt, Budapest, 2015.
