Legendás vígjátékot tűzött műsorára a Karinthy Színház. A darab sikeres múltja nem csupán kötelez, hanem meg is köti az utódok kezét. Vagy új legenda létrehozására ösztönöz.
Gyilkosság milliomoséknál. Valaki megölte az inast. A holttest mellett ájultan fekszik a szobalány, ráadásul meztelen is. Mellette a gyilkos fegyver. Egyértelmű eset, kár is sokat foglalkozni vele. A fiatal vizsgálóbíró hivatalból kikérdezi a szobalányt. Ekkortól kezdve kezd minden összekavarodni, egyre ingatagabb lesz a vád, mindjobban kiderül, hogy a szilárd tény csak ténynek hitt látszat. Pedig a lány nem akar rosszat, sőt a kisebb-nagyobb füllentésekkel mások ilyen-olyan tetteit védi, amíg aztán – mintha megunná a hazudozást, és rájönne, hogy nincs mit féltenie – elkezd őszintén válaszolni. A darab erre az önkéntelen, jóhiszemű komikumra és az információk fokozatos adagolására épül. Meg a főszereplőre, a bolond lány természetes, olykor hányaveti beszédére, arra a típusra, akiről okkal mondható, hogy ami a szívén, az a száján. Ez a karakter mozgatja a szálakat. Szinte egyszemélyes darab, és ez erős színészi jelenlétet igényel. A közönség szereti, ha a főszereplő végigparádézza az előadást.
Ha nem lenne félreérthető, azt írnám, hogy Földes Eszter született „bolond lány”. Nem érdekli a legenda, pedig ez a szerep már annak idején és azóta is egybeforrt Domján Edit mesébe illő alakításával. Csakhogy az nagyon régen volt már. Azóta fél évszázad telt el, s noha a nézők generációi a közelmúltig sem maradtak – általában sikeres – „bolond lány” nélkül, most bízvást állíthatjuk, hogy újabb legenda kialakulásának lehetünk tanúi. Földes Eszter öntörvényű szerepformálással hitelesíti a habókos szobalány sztoriját. Nem akar hasonlítani senkire, nem idézi fel halhatatlan elődjét, csak eljátssza a szerepet, mintha önmagát adná. Minden megszólalása magától értetődő, a legpontosabban a helyén van. A vidéki lány egyszerű gondolkodását alig tudatosuló, nagyon enyhe akcentussal teszi még észrevehetőbbé. Szemérmetlen és szemtelen, mosolyog és a vállát vonogatja, hódító és együgyű, elfogadó és lázadó, mikor mire van szükség. Azonnal elhisszük, hogy mindez nagyon illik hozzá.
Szabó P. Szilveszter meggyőzően bizonyítja, hogy prózai szerepben is megállja a helyét. Alakítása a nagyra törő, karrierre vágyó vizsgálóbíró figurájában az igazságkereső fiatalember nézőpontját is érvényesíti. Ismeri a viszonyokat, világosan tudja, mit várnak tőle, és mit kellene tennie a gyors előrelépés érdekében. Megpróbálja egyeztetni főnökei elvárását az ügy alapos feltárásával, de a „bolond lány” iránt kialakuló személyes vonzalma és maradék idealizmusa hatására mégis a tényeket és azok konzekvenciáit részesíti előnyben. Szabó P. Szilveszter szenvedélyesen mutatja meg a két törekvés konfliktusát, játéka színes, érzékeny, kellő arányban ötvözve tragikus és burleszk elemeket egyaránt. A feleségét alakító Eke Angéla a fényesebb élet bűvöletében érzelmileg zsarolja az ifjú férjet. Sorozatos felbukkanása (a lehető legrosszabb pillanatokban), türelmetlen és értetlen viselkedése hátráltatja a nyomozást, ezzel is súlyosbítva az ambiciózus vizsgálóbíró konfliktusát igazság és főnöki utasítás, házastársi hűség és az újabb szerelmi kihívás lehetősége között. Célja elérése érdekében a nők minden fegyverét beveti, ha kell, színlel, ha kell, ártatlan szemekkel néz urára, ha kell, gyanúsítja és veszekszik vele. Eke Angéla profi módon használja színészi eszköztárát, és eredményesen el is hiteti velünk, hogy nincs erotikusabb, mint a siker.
Szirtes Gábor a törvényszéki írnok szerepében ismét remekel. A szürke hivatalnok figurájából szinte chaplini karaktert formál. Játékából jól kivehetően rajzolódik ki az irodai munka rutinján edződött, sokat látott, sokat hallott kisember bölcsessége. Epés megjegyzései mögött alapos élettapasztalat rejlik, mégsem ennek okán szólal meg. Közbekotyogásait nem arra használja fel, hogy valamiféle megmondóember legyen. Minden „beszólása” telitalálat, mert biztos kézzel vázolja fel a szándékos esetlenség és gyarló kíváncsiság jeleit, így aztán nem is válik unalmasan mindentudó orákulummá.
A főügyészhelyettes szerepét Mihályi Győző alakítja. Két jelenetben mutatja meg a hatalom és a korrupció összefonódását. Hátborzongató, ahogy a kollegiális, látszólag segítőkész fellépés mögött érezteti a felettesek uralmát, az úgymond jó szándékú figyelmeztetést, amelyet a beosztottnak saját, „jól felfogott érdekében” ajánlatos lenne megszívlelni. A feladatot, hogy az atyáskodó viselkedés, a barátságosnak tűnő szavak valójában a félelem felkeltését célozzák, Mihályi Győző kifogástalanul oldja meg.
Csonka András visszafogott milliomosa kissé talán halványabbnak tűnik a kelleténél, pedig csak a gazdagok rendíthetetlen közönyét látjuk a színpadon. A karakter alapvetően unott, bár időnként belső feszültségről árulkodó válaszaival éri el, hogy felismerjük: a befolyásos réteg tagjai vastag bankszámlájuk birtokában mindent mernek, a legfelsőbb helyeken vannak összeköttetéseik, ezért aztán nekik szinte mindent lehet is. A gunyoros történet szerint a törvényszéki őr feltűnően hasonlít a gyanús milliomosra. A színlap által XXX-ként jelzett színész (vajon ki más lehetne, mint aki a milliomost játssza) ebben a felvillanásban kifejezetten mulattató, esetlen gesztusaiban, nem túl mély értelmet sugárzó mimikájával a legjobb komikus hagyományok folytatója. A kisebb, mégis fontos szerepeket a darab egészébe szervesen illeszkedve ragyogtatja fel Bozó Andrea, csillantja meg Rábavölgyi Tamás, viszi végig Inoka Péter.
Karinthy Márton rendezésében nincs semmi fölösleges, erőszakolt elem. A hajdani sikerszéria iránti bevezető, tisztelgő szép gesztus a rádióközvetítés felidézésének formáját ölti: „Közvetítést adunk a Karinthy Színházból…” Egy pillanat, és már a hatvanas években vagyunk. De ez is csak múlt, nem pedig napjaink harsány világa. (A jelenre legfeljebb egyetlen új technikai mozzanat utal, az a süllyesztő-emelő gépezet, amit mostanában sikerült beépíteni a piciny színpadi tér alá, ez működteti az előadásban dramaturgiai funkciót beteljesítő liftet.) Karinthy Márton minden aktualizálás nélkül, éppen csak úgy állítja színre a darabot, ahogyan azt Achard évtizedekkel ezelőtt megírta. Díszlet, jelmez, kellék a korhűség jegyében készült. Az újabb és újabb titok kipattanására épülő, pergő előadás valamiért mégis időszerűnek hat. A néző önkéntelenül átadja magát az események és az újabb fordulatok örvényének. Már az első párbeszédek után elfelejtjük, melyik korban vagyunk, mindez később sem türemkedik elő. Csak amikor a függöny végleg legördül, mégis úgy érezzük, hogy a bohózati elemeket is felhasználó vígjátékból mellbevágó társadalmi szatíra lett. Befolyásos gazdagok és alig átlagon élő alárendeltek? Ki a bűnös és ki az ártatlan? Ki vagy mi áll a háttérben? Mintha minden ma történne.
Marcel Achard: A bolond lány. Rendezte: Karinthy Márton. Játsszák: Földes Eszter, Szabó P. Szilveszter, Eke Angéla, Csonka András, Bozó Andrea, Mihályi Győző, Szirtes Gábor, Rábavölgyi Tamás, Inoka Péter. Karinthy Színház, Budapest. Bemutató: 2015. október 9.
A fotókat Nagy István Dániel készítette.
