Ellentmondásos érzelmekkel vettem kezembe a forgatókönyv- és zeneszövegíró, Kistehén-frontember Kollár-Klemencz László debütáló könyvét. Ezek az érzések a Magvető Ünnepi Könyvhétre megjelent köteteinek premierjén hallott felolvasásokat követően alakultak ki bennem.
Meghallgattam a részletet a könyvből, és nem tudtam eldönteni, tetszettek-e vagy sem, az azonban már akkor világos volt, hogy hatással voltak rám. Sőt! Olvasás után azt mondhatom, hogy az első mély benyomás az elbeszélői szólamnak köszönhető. Az ellentmondások sora itt nem áll meg: egyik pillanatban mindent le szeretnék írni a könyvvel kapcsolatban, a következőben meg legszívesebben mindenről hallgatnék. Néha ugyan akadnak olyan történetek, passzusok, amelyek kevésbé tudják a figyelmet fenntartani – talán rövidebbre szabva jelentősebb hatást értek volna el –, helyenként talán túlírtnak is tekinthetők (pl. a Kandisznó), ám be kell látnunk, e vontatottság, nehézkesség is hozzátartozik Kollár-Klemencz elbeszélői technikájához, ami a jól megírt darabokban a bölcs és megfontolt beszéddel egyenlő. A narrátor elmesél, hosszasan és választékosan leír, minden helyszínen ott vagyunk vele, látjuk, amint kakukkos órát vásárol és visz a szerelőhöz, angyalt lop a temetőből, malacot vásárol és vág, iszogat és elmerül a tájban. Az egész könyv ilyen. Az elbeszélő látszólag önmagának beszél, és a főhős is önmagáért van, valamint a tájért. Nincsenek jelentős szólambeli el-eltévelyedések – talán nem túlzás, hogy kiforrott világ és hang tárul elénk, annak ellenére is, hogy ez egy első kötet. És ismét egy ambivalencia: a kiforrott regényvilág ellenére is az az érzésünk támad olykor, hogy a túltelített információktól, az élet súlyos és esszenciális mozzanataitól (mint a halál, az emberi kapcsolatok) szinte megfulladunk, le kell tennünk a könyvet.
A kötet legnagyobb erénye a higgadt, már-már bölcs elbeszélői hang, amely úgy formálja a központi figurát, hogy közben lehetetlenné teszi az azonosulást – mindvégig valamiféle távolságtartással vagyunk irányába, és talán éppen a létrejött distancia, az érzelmi visszafogottság miatt, mintegy a kívülről szemlélés pozíciójából, mégis a rokonszenv érzése kerít hatalmába. Toszkát, az elbeszélt főhőst megérintik az események, képtelen az álarc viselésére, mégis érett nyugodtság jellemzi. Látszólag emberi környezete van a legkevésbé hatással rá, és a természet, az állatok, a házak tudnak belőle hosszas és lelkes leírásmonológokat kicsikarni a mindentudó narrátor számára. Ám ez aligha van így. A természet csodálata az, ami az emberhez, a hozzá való megértő viszonyuláshoz hozzásegíti.
Alcíme szerint „új természetírások”-at tartalmaz a kötet. Lehetne erről hosszasan elmélkedni, hiszen kortárs irodalmunkban mindez újszerűnek hat. Egy helyütt úgy fogalmaznak, hogy az „új természetírások” a régi természetírásokhoz és írókhoz képest a mai világ szűrőjén át jelenítik meg a természetet. Most csak olyan nevek jutnak eszembe, akikhez semmiképp sem tudom hasonlítani Kollár-Klemencz világát, mint Fekete István, Gárdonyi Géza, Bársony István stb. A szerző elmondása szerint az „új természetírás” mint írásforma Amerikából indult. A természet és viszonyrendszerének megfogalmazása, textualizálása mint gesztus tagadhatatlan. Az olvasás során elsőként az fogalmazódott meg bennem, hogy e könyv nyilván iskolapéldája lehetne az ökokritika elemzési módszerének, amely a természetvonatkozások és a kulturális gondolkodás kölcsönhatásának – és még számos aspektusának – kutatására épül.
A Miért távolodnak a dolgok? esetében fontos figyelnünk arra, hogy természetleírásai miként alkotják meg és állítják vissza a természet tárgyi világát, és mennyire nem formális, szimbolikus és ideológiai vonalon közelítenek a természethez. „Kutya ugatott valahonnan a ház elejéről. A ködben, párában, a fehér hófoltokban, a barnás, iszapos színű, kavargó patakvízben egyetlen egésszé mosódott össze a kopott szemét, a sok kihalt ház, mint egy szűrő, vagy egy napszemüveg, egységesítették a képet, úgy került be Toszka emlékezetébe” (134.). Az idézett rész utolsó szavánál is illik elidőznünk, hiszen a Kollár-Klemencz László-i természetírások szoros kapcsolatban állnak az emlékezéssel, a nosztalgiával. A nosztalgikus képek, mozzanatok minduntalan összeszövődnek a táj elemeivel, a házakkal, a fákkal, a folyóval, az utakkal, sőt mi több, az enteriőrök, a belső terek egyes pillanatképeivel is. A hely, a táj része annak, ami, pontosabban, aki Toszka, ugyanakkor Toszka nem emelkedik a természet fölé, nincs kiemelt pozícióban, személyisége nem független környezetétől, belefolyik. „Toszka nem tudta eldönteni, hogy Kristófot hogyan látják az itteni emberek, azok, akiket ő barátjának tart. Úgy érezte, más az, ahogy ezt Kristóf megéli, és más, ahogy az emberek őt látják. Kristóf mellett állva Toszkát is Kristófként láthatták […]. Ahogy Toszka beleolvad Kristófba, Kristóf a tahi kocsma vendégeibe, azok meg a tahi lakosságba. Toszka belefolyik Tahiba, mint a Duna, egy csónakon, amiben Kristóf evez, ő meg csak mögötte ücsörög” (138.). A fedőlap is finom dialógusban áll e fent vázolt természetszemlélettel, hiszen ahogyan a szövegek, úgy a kép is egy kiemelt mozzanata a természet és az ember egységének, a külsőségeket levetkezett néma kapcsolatnak.
A könyv nyitó szövege, A gyors kakukk című novella erős kezdés, és a kötet szempontjából lényeges mondatot tartalmaz: „Az időhöz türelem kell” (12.). A türelmet keresi/akarja minden elbeszélésben Toszka: „Annyira megerősödik majd benne a szerény érzés, hogy ettől kezdve mindenkivel türelmes lesz, mindenkit meghallgat” (18.) – olvashatjuk a Hogyan lett Toszka szerény című írásban, amely Toszka identitásfejlődése és -kibontása szempontjából – a kötetbeli második helyével – szintén nyitódarabnak tekinthető. Véleményem szerint az említett első mellett a címadó novella, a Miért távolodnak a dolgok? szintén kulcsfontosságú, és az egyik legsikerültebb alkotás. Ezen szövegben összpontosul jó néhány kérdés, illetve felvetés, amely mentén Kollár-Klemencz László világa értelmezhető. Maga a történet Matyinak, Toszka kutyájának állít emléket. A szövegfolyam pedig egy aprólékosan megírt, érzelmekkel átitatott búcsúzás a legjobb baráttól, a kutyától, amelynek során a címmé emelt kérdésen keresztül a létezés, pontosabban a létezés végére, a halálra kérdez rá. Ismételten az ember személyisége fölé emelkedik az állaté, ám csak látszólag, mert ezáltal az emberi gyász, a búcsúzás emocionális, nagyon is emberi vetülete jön elő. A ragaszkodás valakihez vagy valamihez – egy-egy állathoz, a természethez –, Toszka emberi oldalára mutat rá, és tükrözi ezáltal emberi kapcsolatait is, az emberekhez való viszonyát, kimért szeretetét. Nem ítélkezik, nem lázad, rákérdez a lázadás mibenlétére, higgadtan a dolgok magyarázatát keresi. Gondolkodni a dolgokról, gondolkodni az életről – mondhatnánk a könyv szavaival: „Neki ezen a reflexén múlik az élete.”
Kollár-Klemencz László: Miért távolodnak a dolgok?, Magvető, Budapest, 2015.
