Nyomja meg az Enter billentyűt a kereséshez!

Magunkon kívül

Karen Joy Fowler: Majd’ kibújunk a bőrünkből

tumblr_inline_n6hvwt7nLg1scnex6A fenti cím lehetne Karen Joy Fowler amerikai írónő a The New York Times bestsellerének kikiáltott, PEN/Faulkner-díjra jelölt és a 2014-es Man Booker-díj döntősei közé is bekerült könyvének (We Are All Completely Beside Ourselves) pontosabb magyar fordítása. Szó, ami szó, mire a könyv végére ér, az olvasó-recenzens is kissé meghasonlik önmagával, és talán magán kívülre is kerül.

Elöljáróban hadd idézzek néhány nemzetközi kommentárt. Liz Jensen a The Guardian hasábjain így ír a kötetről: „felemelően és fájdalmasan mulatságos, egyben szívet tépően komoly” regényről van szó; Elena Seymenliyska a The Telegraph-ban megjelent kommentárjában úgy véli, hogy a könyv, mely „az észre és az érzelmekre is egyaránt hat, tükröt tart nekünk, amelyben megláthatjuk, mik is vagyunk valójában, mindabban amit egymással és az állatokkal teszünk”. A The New York Times kritikájában pedig Barbara Kingsolver azt állítja, hogy „a regény annyira olvasmányosan pikáns és rafináltan okos, hogy minden figyelmet megérdemel”.

Nos, a hatvanadik kötetén túl lévő Tarandus Kiadó új könyve viszont kissé zavarba hozza a recenzenst. A gond rögtön a borítónál kezdődik. A naplementében a gyerekét egy tóparton pörgető apukát ábrázoló rajz éles fekete-narancs kontrasztjaival olyan kategóriába helyezi a művet, amelyhez leginkább a könnyű nyári olvasmányt keresők szoktak nyúlni, amit még a cím is erősít. Egyfajta Disney-féle családi mesedélutánt sugall az egész megjelenés, mielőtt még egy betűt is olvastunk volna belőle. Aztán a zavar folytatódik a fülszöveggel, amelyből megtudjuk, hogy a főhős túl sokat fecsegett gyermekkorában, most viszont a családjáról egy szót sem akar ejteni. „Történt valami titokzatos, tragikus szörnyűség”, mely miatt a húga, Fern eltűnt, bátyja, Lowell élete kisiklott, Rosemary „hallgatásba burkolózott”, ráadásul a szülők megszenvedték a tragédiát. Hűha. Érdekes és izgalmas ellentét feszül a harsány borító és a „tragikus szörnyűség” között. Az olvasó félve kezd találgatni: trauma, baleset, haláleset, zaklatás, gyermekmolesztálás? Elvégre a Man Booker-díj döntőse volt a könyv.

8cb3a245

Egy recenziónak általában két dolga van: ismertetni a művet és értékelni. Az ismertetésbe beletartozik a cselekmény vázlatos áttekintése, azonban ebben az esetben ez szintén problémába ütközik. Ugyanis a történet egyetlen (na jó, maximum kettő) csavarra van felépítve, az egyik a regény negyedénél, a másik körülbelül a háromnegyedénél található. Tehát itt kitehetnénk egy „spoiler” feliratú figyelmeztetést, és aki nem szeretné, hogy ellőjük a poént, az nyugodtan ugorja át a következő bekezdést.

Rosemary Cooke átlagos amerikai, középnyugati családban felnövő lány, akinek az apja pszichológus és állatokkal, elsősorban főemlősökkel foglalkozik. Megtudjuk, hogy a főszereplőnek két testvére van: a húga, Fern és a bátyja, Lowell. Na most a 100. oldal körül kiderül, hogy Fern csimpánz. A jó néhány hasonló kísérlettől inspirálva a kutató apa elhatározza, hogy gyerekeivel együtt nevel fel egy csimpánzbébit. Bonyodalom: Fern a főszereplő-narrátor ötödik születésnapja körül eltűnik, azt mondják neki, hogy egy farmra vitték, ahol boldogan él fajtársaival. Közben Rosemary elmeséli egyetemi kalandjait, megtudjuk, kik a barátai, milyen kalandokba keverednek, olvasunk a gyerekkoráról és így tovább. A titok mindvégig ott lappang. Hol lehet Fern? Majd amikor az olvasó szétrobban a várakozástól, megtudja, hogy Fern egy kegyetlen, gonosz tudós, Uljevik laboratóriumába került. Mission impossible: ki kell szabadítani Fernt (lásd még: Szabadítsátok ki Willyt!). A második csavar pedig abban áll, hogy Rosemary rájön, ő mondta a szüleinek annak idején, hogy a majom bántotta őt, ezért vitték el a családtól. Egyfajta állattörténetbe oltott, gyermeki elszóláson alapuló Szerelmi postás (L. P. Hartley) vagy Vágy és vezeklés (Ian McEwan).

A gondom az ezzel a regénnyel, hogy mintha nem tudná eldönteni, mit akar. Élénken él emlékezetemben egy egyetemi óra, amikor is a tanár azt mondta az egyik hallgatónak: „Na most ön szépen ráhúzta az elméletet a szövegre, ez eddig rendben is van. Sokat olvasott, sokat kutatott. Minden megtalálható a dolgozatban, aminek benne kell lennie. Állításai cáfolhatatlanok. Ennek ellenére azt kérdezem mégis: de akkor mi van? Mit akar velünk közölni?” Valahogy bennem is ez a kérdés merült fel a regény olvasásakor. Rendben, értjük: az emberszabású majmok kutatása nagyon érdekes. Sőt, számos kérdést vet fel annak boncolása, hogy vajon mi is az a hajszálnyi határ, amely elválaszt minket legközelebbi rokonainktól? Megtaníthatóak-e ők az emberi nyelvre? (Nem.) Megtanulhatjuk-e mi a csimpánzok vagy más emberszabásúak jelrendszerét? (Valószínűleg igen.) Miért tűnnek a majmok olyan félelmetesen emberinek és mégis rémisztően állatinak? És persze, az állatkísérletek szörnyűek. Rengeteg dr. Uljevik van, akik kegyetlen és lelkiismeretlen – mondhatni, állati – módon bánnak az állatokkal, csak azért, hogy a kozmetikai és gyógyszeripart kiszolgálják. Ezt mind értjük. De talán ezért nem érdemes Kafkát, Freudot és Derridát becitálni. Lehetséges, de nem érdemes.

Ez lenne ugye a tézis. Csakhogy e köré vajon lehet-e jó regényt keríteni? Meglehet, hogy igen, de akkor valamit kellene kezdeni a cselekmény-történet párossal. Merthogy történet az van. Fel tudom sorolni, mik estek meg Rosemaryvel, van rengeteg színes kis epizód, családtagok, egyetemi kolesztársak, lakótársak, ez kavar ezzel, az azzal, Lowell eltűnik, majd egy évtized után megjelenik, rejtélyek, nyomoz az FBI, Animal Liberation Front, újratalálkozás Fernnel és így tovább. De ez csak nem akar nekem cselekménnyé összeállni. Minden benne van, tanulság, állat, család, haverok, buli, almabor, bizalmaskodónak szánt, az olvasót tegező hang (amelytől én személy szerint nem érzem magam Rosemary bizalmasának – tessék csak elolvasni Burgess Egy tenyér ha csattan című regényét, na attól igen) – de valami hiányzik. Mintha Karen Joy Fowler egy nagy tálba beletette volna mondjuk a muffin minden hozzávalóját, és összekeverte volna, csak éppen a sütőbe nem tette be. Nyúlós, nyögvenyelős és – számomra legalábbis – emészthetetlen.

A könyvet nagy olvasói várakozások és ugyanilyen nagy lelohadások jellemzik. Uralkodik az antiklimax, pontosabban a ki nem bontott cselekményszálak. Úgy ötven oldalanként arra vártam, hogy na, talán most, ebből lesz valami. Például: a kicsi Rosemary és tizenegy éves bátyja egy este kiszöknek a házból, keresztül árkon-bokron. De mi lesz a vége? Lefekszenek egy mesterséges tó mellett, és nézik az eget. Később bejön a képbe dr. Sosa, a főhős egyik tanára az egyetemen. Ő lenne a rossz példa, aki félreérti a főemlősök viselkedését. Amikor a csimpánzokra terelődik a szó, akkor Rosemary erősen zihálni kezd óra közben. Aha, trauma, megvan. De ezért kellett csak behozni dr. Sosát? A lány elcsatangolt bátyját mintegy tíz év után látja viszont. Lowell karján egy hosszú heg húzódik. Vajon mi történt? Egy csimpánz sebesítette meg? Netalán maga Fern? Nem, egy egerészölyv. De akkor mi a jelentősége ennek a részletnek?

cover

De hogy ne konkrét példák nélkül adjak hangot személyes benyomásaimnak, lássunk néhány dolgot. Azt nem tudom megítélni, hogy a magyar fordítás mennyire tehet arról, hogy számomra nem áll össze a regény. Hegedűs Péter fordítása ugyanis jó, pontos, gondozott, minden nyelvi slendriánságtól mentes. (A PhD-hallgatót mondjuk lehetett volna néha doktoranduszként fordítani.) Ugyanakkor minden oldalon átüt az angol eredetinek a mondatszerkezeti sajátossága, gondolkodásmódja. Mintha egy régi hangalámondásos filmet néznénk. Az eredetileg politológusként végzett, majd a prózaírást kreatívírás kurzusokon elsajátító szerző mindent beletett, amit meg lehet tanulni: egyénített szereplők, egy kis ugrálás az időben, elbeszélői hang (ami, mint említettem, nekem nem meggyőző, de angolul lehet, hogy működik), érdekesnek tűnő részletek, emlékezetes epizódok. Hadd idézzek néhány bekezdést, amelyekkel én például semmit nem tudtam kezdeni…

„Eleinte nem igazán szerettem az itteni hatalmas égboltot, a lapos, elkerített udvarokat és a tehéntrágya egész évben érezhető, nyárias szagát. De lassanként behódoltam a kerítéseknek, érzéketlen lettem a szagra és feltétlen hívévé szegődtem az égboltnak. Mindig jobb az a naplemente, amit látsz, mint amit felhők takarnak el a szemed elől. A több csillag frankóbb az égen, mint a kevesebb. Ugyanezt gondolom a varjakról is, bár tudom, hogy sokan másképpen látják. Az ő bajuk.” (56.)

„Életemben először utaztam repülőn, a fehér fellegek tollas derékaljként hömpölyögtek tova alattunk. Imádtam Hawaii szagát, ami már a reptéren megcsapta az orrom; a szellő pluméria illatát hordozta, ami a szálloda samponjaiba és szappanjaiba is beszivárgott.” (122.)

„Immár tovább tudom görgetni [a hólabdát], hogy hasasodjon. Fern úgy szökdel mögöttem, mint parafadugó a hullámokon, a hó kérge néha megtartja, néha beszakad alatta. Tajtékzó nyomot hagy maga után, egy tasmán ördög csapását. A kabátujjához erősített kesztyűk irhából készült halakként fickándoznak a hó felett.” (136.)

Összefoglalva: fontos és érdekes, sőt megható és egyben elgondolkodtató témáról ír Karen Joy Fowler. Hogy mindez érdemes lett volna-e Man Booker-díjra, az szerintem kétséges. A szerző annyira kínosan ügyel arra,  hogy minden hozzávaló benne legyen a szövegben, kiskanállal kimérve – annak ellenére is, hogy ez a tizedik regénye –, hogy éppen ezért ízetlen az elénk tálalt remekmű. Jelentősen növelt volna az élvezeti értéken, ha a több mint négyszáz oldalból legalább a felét lefaragja, és jobban összesűríti a cselekményt, ezen kívül pedig az olvasóhoz közelebb hozza a történetet, hogy a befogadó azt érezze, Fern és Rosemary tragédiájához valóban köze van. Így minden bántó szándék nélkül annyi mondható, hogy az olvasó, ha nincs is magán kívül, de nem is bújik ki a bőréből örömében.

Karen Joy Fowler: Majd’ kibújunk a bőrünkből, Tarandus Kiadó, Győr, 2015.