A gyilkolás terhe
– Dédipapáról? Tudnék mesélni. Sokat. De nehogy megint árulkodj nagyanyádnak, hogy beszarattalak egy régi sztorival. Meg különben is, mit kell mindig berezelni? Nézed azt a sok baromságot a tévében. Örökké lőnek benne. Nincs olyan sorozat, epizód vagy film, amiben ne ölnének rögtön. Kúrnak és gyilkolnak. Mit tudnék én neked ennél vadabbat mesélni? Már egy reklámban is majdnem dugnak, annyi a szex manapság a tévében, és egy délutáni sorozatban meg hegyekben állnak a hullák. És akkor még én riogatlak téged. Jó, persze, az emlékezet kiszínezi ezeket a sztorikat. Különben olyan rohadt unalmas lenne, mint az élet maga.
– Nagyon unalmas az élet, igazad van papa. Hétfőn reménytelen. Olyan messze van a péntek, mint ide Afrika. Vagy Amerika. De valahogy csak eltelik.
– Fel tudod idézni a hétfőidet? A keddeket?
– Persze. Elmentem az iskolába, és végig az úton imádkoztam, hogy ne feleltessenek. Meg ilyenek.
– Ennyi? Látod, ez lószar. Ez nem történet. Ez semmi. Ez bármelyik hétfőd lehet. „Meg ilyenek.” Ilyen kis semmik.
– De ez most hétfőn volt – vágja rá Olivér.
– És három hete szerdán? Ugye. Semmi. Konkrétan már nem tudsz mondani semmit. Mert beolvadt. Elpárolgott. Az enyészeté a múltad. Az a pár évecskéd, és máris semmi. Ennyi az életünk, majd rájössz. Zabálsz, hogy túlélj. Meg alszol.
– A halál is alvás, ugye, papa.
– Én is ezzel nyugtatom magam. És jó alvás, kurva mély. És utána nincs ott a felébredés nyűgje. Hogy itt szúr, ott fáj, nem kapok rendesen levegőt. Inni kell, rendesen, és akkor van egy másik világod. Több világod van. A pia óriási segítség. De én nem vagyok alkoholista. Az még nem alkoholizmus, ha este megiszom azt a pár pohár bort. De neked mindig mondom, Olivér, baszkikám, inkább ne kezdj bele. Fussál, másszál fára, gyűjtsél sörösdobozt, de ne idd ki. De miről volt szó?
– Dédipapáról. Azt kérdeztem tőled, hogy milyen volt neki a háború.
– Ja, igen. De én tényleg nem lettem alkoholista. Egy alkesz már reggel iszik. Én csak napközben iszom, és csak azóta, hogy leszázalékoltak.
– De papa, a mama azt mondja, két liter bor is bemegy esténként, plusz kortyolsz a pálinkából is. Meg egy kis Jager, ami a mamáé lenne.
– Hé, számon kérsz? Mintha az öregasszony beszélne belőled, kiscsávó. Nagyanyád túloz. Szerinte én most is részeg vagyok, pedig csak négy fröccsöt ittam. A szint, az a fontos, bizonyos szint alá nem süllyedünk, tanuld meg, Olivér.
– Dédipapáról mesélj nekem, meg a háborúról.
– Szótlan volt az öreg. Ült összekuporodva a kardigánjában, mindig, még nyáron is. Örökké fázott. Úgy aludt, hogy a takarót a fejére húzta, csak az orra látszott ki. Szibéria miatt volt, azt mondta. Ott szarrá fagytak.
– Szibéria nagyon messze van. Messzebb, mint hétfőtől a péntek. Mit keresett ott a dédi?
– Olvassál történelmet. Vagy nézd a dokumentumfilmeket a Spektrumon. Nem érdekel? Nem csak a baromság van. Olivér, maholnap felnőtt ember vagy, olvass. Ha nem olvasol, bunkó maradsz. Mindegy mit, csak olvass. Illetve nem mindegy, mit.
– Ilyenkor bezzeg felnőtt vagyok. De amikor ki akarok menni éjszakára a telekre Bálintékkal, akkor meg szaros gyerek.
– Ez ilyen. Látod, józan vagyok. Annak tűnök, nem? Most nem beszélek neked annyi baromságot, mint szoktam, ugye? De ha idehívnánk nagyanyádat, rögtön mondaná, hogy hagyjalak tanulni, menjek, rakjak rendet a garázsban, ott majd kijózanodok, mert most is jó félig vagyok. Szerinte.
– Mi volt ott Szibériában?
Hatalmas tél. Dédapád szinte kölyökként került a frontra. Őket úgy nevelték. Levente volt. Harcolni kellett. Túlélni. És ez nem valami újkori buzi sorozat volt, megrendezve, stábbal a háttérben. Nem volt stáb. A stáb az otthonmaradtak csapata volt. A rokonoké, a szerelmeké. El sem tudod képzelni, mit élhettek ezek át. Hónapokig távol az otthonodtól. És bármikor lelőhetnek. Szibériába már hadifogolyként került az öregem. A farkasok, mindig a farkasok. Az orosz télben. Azokat sokszor elmesélte. Valahol állomásoztak. Sok száz, sok ezer kilométerre a hazától. És látott egy kislányt, aki reggelente bement a városba ételért. És egyszer későn ért vissza. Reggelre megtalálták a széttépett maradványait, a véres ruhafoszlányokat, amit hagytak belőle a farkasok. Ezt sokszor elmesélte. Mindig a farkasokkal riogatott. De nem nyílt meg az öreg. Néha belelendült a mesélésbe, utána elcsöndesült, és kibámult az ablakon. Legyintett egyet, és ennyi. Jól van, tanuljátok csak azt meg, amit a mai történelemkönyvek írnak, de van egy másik igazság is. Egy még szomorúbb igazság. Ezt sokszor elmondta nekünk. Hogy a németek oldalán harcoltunk, hogy minket mindig mindenki megszopatott a történelemben. És hogy gerinctelen, szarházi besúgók mindenhol, mindenkor vannak. Ilyenek vagyunk, mi, emberek. Túl akarunk élni, mindent, mindenáron. Fater is túl akart élni mindent, de ő harcolt, ő felállt, elindult. Mesélte, hogy amikor hadifogságba került, egy haverjával hülyének tettették magukat. Fordítva verték be a szögeket. És hazaküldték őket, hogy jól van, ti hülyék vagytok, alkalmatlanok a munkára, menjetek haza. Ilyen röviden adta elő. Hogy ne kérdezgessük folyton. Nyilván nem így volt. Valójában nyomorúságos lehetett a hadifogság, de nekünk, gyerekeknek csak ilyen rövid, vicces meséket adott elő. Hogy ne féljünk. De azért a farkasosat is előadta gyakran, hogy azért csak féljünk már egy kicsit. És hős volt az öreg. Ezt soha ne felejtsd el. Vitézzé avatták. A sírján a neve előtt ott a V betű. Hát ezért. Kitüntetéseket kapott. Magától Wilhelm Keiteltől van aláírásunk. Keitel tábornok volt, a Wehrmacht főparancsnoka. És nem mellesleg egy náci főbűnös. A dédapád tőle kapta a papírokat. Im namen des führers und Oberften Befehlshabers der Wehrmacht. Ilyen szövegek vannak azon a horogkeresztes dokumentumon. Nem véletlen, hogy el volt ásva a Mecsekben. Egy fémkazettában. Dédimamád csak a dédipapa halála után kaparta elő. A kommunisták kicsinálták volna az öreget, ha ezek a papírok kikerülnek idő előtt. Nevet is kellett változtatnia. Ez történelem, öcsi. Ez nem a barom akciófilmed, ami most is megy valamelyik adón. Akkor az volt. Ezért már nem lehet elítélni az öreget. Kinyírt egy csomó orosz katonát, akik a propaganda szerint később eljöttek minket felszabadítani. Na, nem ők, mert akiket az öreg lelőtt, azok már csak az ő álmaiban támadtak rá. Emlékszem, gyerek voltam, és sokszor ébredtem fel arra, hogy fater kiabál álmában. Nem értettük, miket ordít, de nyilván harcolt akkor is. Egy gyerek volt, akit kibasztak a frontra. Hát ölt, különben őt ölték volna meg. És hogy horogkereszt? Egy ország hódolt be ennek a kegyetlen rendszernek. Illetve egy ország ostoba vezetői erőltették rá a népre ezeket a nézeteket. Most is ez megy. A fene nagy demokrácia címén azért megmondják, ki a magyar. Aki nem rájuk szavaz, az nem magyar. Így volt ez 50 éve is. Lényegében nem változott semmi. Van az a mondás, ha a szavazásokkal bármi megváltozna, betiltanák. Kurvára igaz. Tanuljátok csak azt, ami oda le van írva. Azt szeretnék hallani tőletek a tanárok, arra kaptok csillagos ötöst, arra a hazugságra. Hogy előttem van fater mosolya most is. Abban a mosolyban minden benne volt. Egy történelem fintora volt az a mosoly. Meg is fagyhatott volna. Szitává is lőhették volna a derék orosz felszabadítóink. De sikerült hazajönnie. A traumákat cipelte magával, mint valami kibaszott szakadt szatyrot, tele rothadó hússal. A hallgatás vitte el, nem a rák. Nem volt kinek elmesélnie ezeket részletesen. Nem is írta le sehová. Sajnos. Állítólag azért kapta ezt a kitüntetést, mert lefegyverzett valami orosz alakulatot, és volt köztük egy magas rangú tiszt is. És közben halomra lőtt harminc másik ellenséges katonát. A gyilkolás terhét is cipelnie kellett. Egy fiatal srác másik fiatal srácot gyilkol. És egymással konkrétan nincs semmi bajuk, csak a nagyhatalmak kényszerítették őket arra, hogy öljenek. Ez volt a háború fölfoghatatlansága. Olyan, mintha én arra neveltelek volna téged évek óta, hogy ököllel verjél be nagyanyádnak. Mert én úgy határoztam. Félsz tőlem, megteszed, beversz ököllel nagyanyádnak, de egy életen át érzed, hogy ez azért nem volt túl elegáns cselekedet. És a legborzasztóbb az, hogy úgy megpiszkálom propagandával az agyadat, azt sulykolom neked, hogy ez egy hősies cselekedet, és akkor, ott, annak is érzed. Dehogy volt hős a fater. Áldozat volt. Egy olyan áldozat, akinek a teste túlélte a harcokat, de a lelkét szitává lőtték.
A fotót Bach Máté készítette.