Szeptember elején került az olvasóközönség elé az Egyesült Államokban Jonathan Franzen ötödik regénye, a Purity. Mi még (nyilván) nem ezzel, de a magyarul mégiscsak új Franzennel, a memoárként elkönyvelt, eredetileg 2006-ban, vagyis a Javításokkal elért „áttörés” után megjelent Diszkomfortzónával ünnepelhettük könyvfesztiválos jelenlétét.
Ez a negyedik nyelvünkre lefordított könyve, eleddig a korábbi négy nagyregényéből hármat olvashattunk magyarul (Erős rengés, Javítások, Szabadság – az eredeti megjelenés sorrendjében, a magyar megjelenés időrendben pont fordítva történt). A legelső regény (az 1988-ban megjelent The Twenty-Seventh City), valamint a Diszkomfortzóna előtt és után megjelent egy-egy esszékötet magyar nyelvű kiadása egyelőre még várat magára. Persze most az amerikai sajtó az új könyvről beszél, mely ráadásul a kiadói ajánló szerint „a magnum opus for our morally complex times”, szóval talán inkább ezen izgulhat, aki nem olvas angolul, hogy majd mikor. De addig is itt van ez az izgalmas gyűjtemény, amely azt ígéri, hogy kölyökkutyakorában mutatja meg az olvasónak ezt a nagy elbeszélőt.
A Diszkomfortzóna hat szövege az esszé, a memoár és az elbeszélés határán helyezhető el. Hol erre, hol arra, hol amarra lép el, sőt, időnként határozottan el is mozdul valamely irányba, ám végül egyszerre lesz markáns vonás mind a három műfaj az egész olvastán, nem pedig egymásra licitálva. Mégis egynemű könyv a megszólalás hangját, szemléletét, attitűdjét tekintve – s nem is csak ez a hat írás egyneműsödik ebben az értelemben, hiszen az elbeszélői hang és attitűd érezhetően a regényekben is ugyanaz. Ám e könyvben valóságanalóg fikcionalizáló eljárások helyett a rekonstruálás és a rekonstrukció beszédrendje a(z értelemszerűen nem fikciós) szöveg meghatározó alapképlete. Franzen mind gondolati, mind biográfiai síkon egyféle sajátos honnan jöttem elbeszéléskísérletet folytat a hat írásban, azonban a szövegek e téren (szemben a narráció gesztusaival) már nem tekinthetők minden ízükben egyneműeknek, de legalábbis csak töredékesen mutatnak nagyobb narratívakonstrukció irányába. Semmiképpen sem rendszerezett életrajzkísérlet a könyv, de érezhetően nem is ez a szándék, amely az emlékezést vezérli. A felnőtt Franzentől a gyerek Jonon, Jonathanon, sőt, drágalátos Jonathanon keresztül jutunk vissza a kötet végére újból a felnőtt Franzenig, a beérkezett íróig – ha ez elsőre időbeli keretnek tűnne is, valójában nem az (nem oda lyukadunk ki a végén, mint ahonnan indultunk), az utolsó szöveg pedig elég erőteljesen ki is mutat már a könyv többi írásának világából. A hat szöveg hat újrakezdett nekifutás megérteni egy Jonathan Franzen nevű fiút, fiatalembert, a mostaninál valamennyivel fiatalabb írót, az ő családját/családjait, s annak/azoknak világát. Talán minél tovább tágítjuk a közeget, annál kevesebb megismerést és -értést ígérve.
Persze a világszemlélet megértéséhez az olvasó már megkapta a kulcsokat a regényekben – valahogy oda-vissza működnek egymás kulcsaiként a könyvek, majd erről még lentebb –, ám ha valaki nincsen képben „Franzenileg”, igazából e könyvnek maga a címe is előre tudja vetíteni a lényeget. Valahol a kényelemre épült amerikai társadalomban, ahol a munkának nem feltétlen az a célja, hogy utána a következő munkát kelljen elvégezni, hanem hogy megállhassunk és élvezzük, amit elértünk, szóval valahol ebben a kultúrában is elcsúszott valami. Zóna alatt a közép-európai olvasó minden bizonnyal mást ért, mint az amerikai, s talán a komfortról alkotott elképzeléseink is mások. A fosztóképző azonban itt is ugyanúgy egyértelmű: egy nagyon is komfortos, sőt, összkomfortos világ visszáját igyekszik megmutatni e könyv. Amely a felszín alá nézve, a dolgok megértésekor és megélésekor állhat össze.
Az emlékezések középpontja írásról írásra tolódik odébb. A család, az annak otthont adó kisváros, Webster Groves, az iskolák, a gyerekkori élmények, az iskolai és iskolán túli gyerek- és ifjúsági közösség, a tanulmányok kérdése, valamint legvégül a természetvédelmi érdekeltség mind fókuszba kerül egy-egy írásban, annak jó részében, vagy valamelyest akár többen is. Az a furcsa érzése lehet a Franzent ismerő olvasónak, hogy egész egyszerűen kulcsokat ad a szerző regényeinek világához e könyvben. Ahogy föntebb a honnan jöttem megmutatásáról írtam, helyenként épp annyira eszembe jut a honnan jött ez, meg az, meg amaz a könyveimbe megmutatásának szándéka is. Fogalmam sincs az amerikai könyvszakmai ügymenet mibenlétéről, de szem előtt tartva, hogy a Javítások után öt évvel, szinte felezőidőben a következő nagyregény, a Szabadság megjelenése előtt jelent meg e kötet az Egyesült Államokban, mégiscsak élnék a gyanúperrel, hogy az eredeti kiadói szándék valami ilyesmi is lehetett – valami személyes, ami mindenkit érdekel, s ami a hosszú pauza alatt is képes felszínen tartani a szerzői nevet mint éppen születő brandet. Nem mintha baj lenne ez, pláne ha egyszer ilyen jól van megírva. Sőt! És tényleg csak kapkodni lehet a fejünket: itt áll előttünk a diszfunkcionális közép-nyugati család a szülőkkel, a rózsaszínben gondolkodó anya, a vasúti mérnök apa, egy egész előre megtervezett világ, aztán a testvérek (vö. majd mindegyik regénnyel, de különösen a Javításokkal), a madárvédelem és az ökológiai problémák iránti félgőzös elhivatottság, de mindenképpen fogékonyság (vö. Szabadság), vagy éppen a német nyelv és kultúra irányában tett első lépések (vö. Purity).
Mindez pedig roppant érdekfeszítően tálalva: Franzen most sem siet, lassan, türelmesen, alaposan mond el mindent, ugyanakkor szájbarágóssá, túlbeszéltté sem teszi „történeteit”. Alapvetően érzelmektől mentes ez a kiegyensúlyozott elbeszélői hang, amely természetszerűleg válik a rideg kíméletlenség, a pontos mélyelemzés, talán csipetnyi cinizmus melegágyává is. Elbeszélői hang, írom egy memoár-esszé kötet kapcsán – dehát ez van: olyan nyelvet alakít ki Franzen, amely zökkenőmentesen vált regisztereket. Az iskola zászlójának elfoglalása vagy a kongregacionalista tábor közösségének eseményei ugyanazon a nyelven szólalnak meg, mint a Kafkáról való elmélkedés, és tökéletesen egymás mellé is simulnak. Sőt, nagyon jól működnek! Még arra is rá tudott venni a könyv, hogy olyasmin törjem a fejem, amitől különben elriadnék: hogy vajon egy kis ellenszenves pöcs volt-e az a bizonyos gyermek Jon, akiről az írások részben szólnak, a drágalátos Jonathan, egy elkényeztetett, beképzelt kiskölyök, vagy csak később lett az, hogy ilyen megvetőnek tetsző tónusban bír szólni az otthonról, vagy nem lett később se, hanem éppenséggel az életével komolyan és őszintén számot vető, a világért a maga módján (hál’ istennek nem a regényeivel) tenni akaró fickó, aki csöppet sem veti meg jobban az övéit saját magánál – ami azért már mindjárt másképpen fest.
Az elbeszélői hang ismerős kiegyensúlyozottsága persze minden bizonnyal nem lenne ilyen remekül végigvihető magyar nyelven, ha nem sikerülne egyben tartani a Franzen-fordítás kérdését – de eddig úgy fest, sikerül. Minden egyes könyvet Bart István fordított, s a rá jellemző gondosság nagyon jót tesz a könyveknek. Egyedül csak azt sajnálom, hogy e kötetek miatt (ha ugyan…) már nem ő fordítja Cormac McCarthyt. Hiszen akkor volt igazán nagyon jó McCarthy magyarul, amíg ő és Szentgyörgyi József magyarította azokat a szikár mondatokat. De persze nem most illik e fölött lamentálni. Hiszen az elhivatott olvasó csak örülni akar egyszerűen a könyvnek, mert hát szívesen olvas kedvenceitől ilyesmit mindig mindenkor. Ki ő, mi ő – főleg, ha ilyen érdekfeszítően van megírva, okossága ellenére sem fárasztóan okoskodva. Az íróságról persze mélyen hallgat Franzen, időnként emlegeti a már megszületett szándékot, de munkáról magán a ‘munka’ szón kívül, sokat nem olvashatunk itt. És arról sem, ami megintcsak izgatja az olvasót: hogy kiket olvasott. Csak annyi derül ki, hogy a képregények és a német kultúra nagyon érdekelte – de hogy az amerikaiból s a világirodalomból úgy különben mi, az nem. Nyilván ennyire nem akarja megmutatni magát Franzen. Nagyon jól áll neki ez a tartózkodó megmutatás. És ha bárki a regényei kapcsán gyanakodna, hogy nem túlírtak-e, most azt láthatja, hogy ez a briliáns kötet sajnos véget ér a 278. oldalon. Amikor olvastuk volna még.
Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna, fordította Bart István, Európa, Budapest, 2015.
