Hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának – mondja Virág elvtárs Gogolák elvtársnőnek Bacsó Péter A tanú című filmjében. Nem véletlen, hogy a Tóth Eszter Zsófia – Murai András szerzőpáros is felhasználta ezt a mondatot a Szex és szocializmus című könyv alcímeként.
Igaz, annyi módosítással, hogy kérdőjelet raktak a végére, már jó előre sejtetve, hogy ha mélyebben beleássuk magunkat a témába, akkor akár nem várt összefüggésekre is bukkanhatunk.
De mi is egyáltalán a Szex és szocializmus témája? Olvasva a könyvet és figyelve a vele kapcsolatos cikkeket, kifejezetten zavarónak tűnik a csúsztatás (legyen akár szándékolt vagy akaratlan), hogy ebből a könyvből azt lehet megtudni, hogy szexeltek szüleink és nagyszüleink, vagyis a magánemberek hogy élték meg ezt a korszakot. Mivel nem egy tudományos kiadó szűk, tudományos érdeklődésű körének szánt kiadványról, hanem egy a szélesebb közönséget is megszólítani kívánó könyvről van szó, persze érthető, hogy ezzel a megközelítéssel lehet a legegyszerűbben minél több ember figyelmét felkelteni e termék iránt.
Ugyanakkor a Szex és szocializmus kötetben található tanulmányok gördülékeny stílusuk, könnyen érthető nyelvezetük ellenére is tudományos munkák eredményei, s mint ilyeneknek, egyik jellemzőjük, hogy csupán áttételeken keresztül kötődnek a hétköznapok rutinjához, legyen akár egy ennyire alapvető, minden embert érintő témáról is szó, mint a szexualitás. Az áttétel ez esetben annyit jelent, hogy a könyv révén nem annyira a szocialista éra polgárának hálószobájába, hanem a rendszer önreprezentációjának mechanizmusaiba láthatunk bele. Vagyis abba, hogy egy olyan társadalomban, ahol az állam feladatának tekintette polgárai ideológiai nevelését, miként tematizálódik a szexualitás ennek a társadalomnak a szigorúan szabályozott sajtótermékeiben. Hozzátéve, hogy mindez mégsem egy, a jelenünktől hermetikusan elzárt múltbeli jelenség, aminek vége szakadt volna a rendszerváltással: érdekes kutatási téma lehet az is, hogy miként hat egy teljes generáció médiafogyasztási szokásaira a mai napig, hogy megszokta, egy könnyed szórakoztató női vagy ifjúsági magazin cikkei is explicite erkölcsi tanulságokkal szolgálnak.
Milyennek is kívánta látni a kádári paternalista állam saját „gyermekeit”? Némiképp meglepődhetünk rajta, de kifejezetten modern embernek. Ha nem lebegne ott a jelenség felett végig az, hogy mégiscsak egy állampárt által kontrollált és sok szempontból korlátozott diskurzusról van szó, akár pozitívumként is el lehetne könyvelni, hogy nyíltan – a háztartások többségébe eljutó lapok hasábjain – esett szó a helyes óvszerhasználatról, az önkielégítésről, a női orgazmusról, valamint az abortuszról is. Hogy egyáltalán kísérlet született egy, a szexualitásról, intimitásról szóló nyelv, nyilvános beszédmód kialakítására.
Mintha a szocialista ember ideája mögött is csak a polgárosodás zajlana (tovább), azaz egy sokkal merevebb, elavultabb, az individuumot kevésbé tiszteletben tartó társadalmi szerveződés lebontása. Vagy még pontosabb lenne a polgárosítás kifejezést használni erre, ami persze rögtön egy önellentmondás is, hiszen elvileg a polgári világlátás része, hogy az egyén pont nem az államtól vár útmutatást magánélete szervezését illetően. Mint ahogyan szintén egy jellegzetes paradoxon, ahogyan a sajtótermékek úgy nyújtanak teret egy látszólag demokratikus vitának, hogy végeredményben mégiscsak felülről és nagyon is szigorúan kontrollálják azt. Egy-egy kiválasztott téma esetében ugyanis rendre egy vitaindító történettel – legyen az helyszíni riport vagy olvasói levél – áll elő a szerkesztőség, s várják az olvasók véleményét. A szerkesztőknek szemmel láthatóan szándékukban áll minél szélesebb réteget bevonni, megjelenhetnek a téma extrém élethelyzetről – pl. egy ötször nősült férfiéről – szóló értelmezései is. A cél, hogy a problémát minél több oldalról körbejárják, s végül a szerkesztő vonja majd le belőle a tanulságot, immáron azt, amit a központi irányítás is aktuálisan irányelvként határoz meg. Úgy gondolom, ez a fentebb említett médiafogyasztási szokások mellett a másik olyan fontos mozzanata a könyvnek, ami túlmutat szűkebb értelemben vett témáján, és a közép-európai demokráciák alakulástörténetének egyik fontos elemére is ráirányítja a figyelmet.
Az ellentmondásosságot tovább fokozza, hogy ha jól megfigyeljük, egyáltalán nem az olvasókra akaratuk ellenére ráerőszakolt játékról van szó. A könyv elején a második világháború utáni társadalmi változásokat nagy vonalakban áttekintő fejezetben, de itt-ott elszórva, félmondatokban a továbbiakban is szó esik az erőltetett iparosítás következtében a nagyvárosokba – természetesen elsősorban Budapestre – áramló tömegről. A migráció egyik következménye, hogy például a falusi környezetből kiszakadó fiatalok már nem tudnak szüleikhez mint az életvezetés terén mintaadókhoz igazodni (ugyanakkor ne feledjük azokat sem, akik a háború alatt kisgyerekként elvesztették családtagjaikat vagy akár teljes rokonságukat), támpontokra viszont nekik is szükségük van, hogy megtalálják a helyüket a saját életükben.
Persze a propaganda által kialakított kép és a valóság között ez esetben is találhatók éles törésvonalak, ezt inkább a kötet második felének tanulmányai bizonyítják. A Magánörömök és közállapotok című tanulmányban a korszak olyan társadalomkritikus filmjeit és azok recepcióját veszi szemügyre a szerzőpáros, ahol a lakáshelyzet válik központi témává, és ehhez a kardinális problémához kénytelenek a karakterek is igazítani magánéletüket. Mert lehet, hogy a szocialista ember ideájába például nem fér bele a szülők által elrendezett vagy megtagadott házasság, ahogyan a könyv első felében ismertetett egyik tanmese is mutatja, ám ettől még sokan kötötték össze törvény előtt kényszerből az életüket, csak azért, hogy saját lakást kaphassanak. Ebből is érzékelhető, hogy míg a könyv első nagy egységében a címének (Állam és politika) megfelelően nagyobb hangsúly kerül a törvényi környezetre, illetve annak propagálására, addig a Testképek címmel összefogott tanulmányokban valóban inkább az ajánlatosnak tartott életmodell realizálódásának buktatói és zsákutcái kerültnek előtérbe, és tanulmányról tanulmányra közelítünk ahhoz az értelmezéshez – noha az általam említett áttételesség, közvetettség így is megmarad –, hogy a kiadvány bizonyos megközelítésből mégiscsak arról szól, hogyan élte meg a korszak embere valóban saját testiségét, intimitását.
A Kádár-korszak túlzó erkölcscsőszségével kapcsolatos sztereotípiáink leginkább a szépségkirálynő-választásról szóló részben látszódnak igazolódni, ahogyan a kapitalista Nyugat showbizniszének, szépségiparának jellemzőit ütköztetik az egyes cikkszerzők a magasabb rendűnek tekintett szocialista munkamorállal. Ám ezen felül nem hagy-e napjainkban is jócskán kívánnivalót maga után egy olyan rendezvényfajta, ahol a nők testét tárgynak tekintve mustrálgatják, pontozzák, versenyeztetik egymással? A másik manapság kardinális kérdés a homoszexualitáshoz való viszony is helyet kap egy tanulmányban, ám közvetve inkább arra mutat rá, hogy a mához képest akkor ez kifejezetten marginális témának tűnt a társadalom egészét tekintve, s nem is annyira a jelenséggel volt gond (főként amikor már nem számított büntetőjogi kategóriának), hanem ismét a közbeszéd erre vonatkozó nyelvének hiányával.
Mivel a Szex és szocializmus nem egy egységes monográfia, hanem több, korábban már különböző helyeken publikált, a meghatározott témához néha csak lazán köthető tanulmányok gyűjteménye, így a végére már kifejezetten eklektikussá válik. A nudizmust és naturalizmust tárgyaló írás esetében például egyértelműen az egyéni visszaemlékezések kerülnek előtérbe, tehát mégiscsak eljutunk oda, hogy az individuum saját tapasztalatáról lehet tudomásunk, még egy ilyen szintén marginálisnak bizonyuló jelenségben is. Ez az eklektikusság nem biztos, hogy jót tesz a kötetnek, mert olyan elvárásokhoz is vezethet (például, hogy ezek alapján az abortusszal foglalkozó fejezet is legyen egyéni életútinterjúkkal, ne pedig központilag kontrollált sajtóban megjelent írásokkal demonstrálva), ami ennek a kiadványnak nem feltétlenül célkitűzése.
Az elmúlt egy évben sokszor forgattam ezt a kis élénkpiros borítójú kötetet, újra és újra belekezdtem a gondolataim megfogalmazásába, aztán félretettem. Ám mindig történt valami a mai magyar valóságunkban – leginkább a politikusok magánszférával kapcsolatos megnyilvánulásai –, ami újra visszarántott a könyvhöz. Mert talán ez a legfontosabb jellemzője ennek az összeállításnak, hogy nagyon határozott viszonyítási pontot nyújt napjaink egyes, az egyén intim életével kapcsolatos közéleti jelenségeihez, és nem egyértelműen mindig negatív példaként.
Tóth Eszter Zsófia – Murai András: Szex és szocializmus, Libri, Budapest, 2014.
