2015 januárjától Alessandro Michele a Gucci kreatív igazgatója. A Michele által bemutatott kollekciók nagyot változtattak az eladási mutatóiban stagnáló márka értékein, amire a magyar napisajtó értetlenül reagált. A Michele-féle olasz retrót sokszor írták le nevetségesként, pedig Michele vizuális forradalmát a divatsajtó időszerűnek, helytállónak, merésznek érzi.
A divatjelenségek esetében az insider és outsider perspektívák konfliktusa nagyon gyakori jelenség. A kulturális együtthatók (vizuális újításokra nyitottabb és kevésbé nyitott környezetek, az öltözködést alacsonyan vagy magasan kontextualizáló közösségek) mellett még mindig ott van a művészet vagy nem művészet tízpontos kérdése. Nyilván nem fogom most megválaszolni én sem. Értelmetlen is lenne, hiszen a Guccinál a tét az, hogy miért lehet egy márka esetében indokolt a döntéshozók felől egy ilyen mértékű forradalom bevállalása. Ráadásul az olasz divatmárkák piacán, ahol a kézműves tradíciók márkaértékként mindig megjelennek és a márka múltjával szembeni alázatra köteleznek.
Mirja Tervo magyarra is lefordított cipőantropológiai esszéje szerint, melyben egy New York-i luxuscipő-áruház fogyasztói kategóriáit igen találóan jellemezte, a Gucci edzőcipők exkluzív vásárlói a brooklyni rapperek, női- vagy nőrapperek. Érthető a jelenség: a Gucci a kilencvenes évek végén Tom Ford kezei között éledt újra, s a Tom Ford-i hivalkodó és fetisizált Gucci-szexualitást az őt követő Frida Giannininak 2006 és 2014 között nem sikerült átértékelni. Ha egy márkának ennyire kiszámíthatóvá válik a vásárlói köre, akkor az már régen a cikksorozatunk korábbi részében emlegetett antibiotikum fázis. Vegetálás. A váltás nyilván időszerű volt, a luxusmárkák építkezése szempontjából viszont kevésbé érthető Marco Bizzarri ügyvezető igazgató azon döntése, hogy a cégnél 12 éve dolgozó háttérembert, Alessandro Michelét nevezte ki kreatív igazgatónak.
Bizzarri nagyon szép sztorit rakott össze Michele kinevezéséről egy 2015 szeptemberi interjúban. Újonnan kinevezett vezérigazgatóként a cég vezető alkalmazottaival rendre elbeszélgetett. A Michelével eredetileg félórásra tervezett beszélgetés négy órán át tartott, s azzal a gondolattal távozott, hogy a Gucci kreatív igazgatója már házon belül van. Ráadásul – és ezek Bizzarri szavai – normális (megértő, terhelhető, nincsenek sztárallűrjei). Öt napot kapott az árnyékember arra, hogy 2015-ös férfikollekciójával reflektorfénybe lépjen. Ez volt az a férfitestet nagyon markánsan újragondoló kollekció, melynek genderkódokat felborító jellegét olyan sokan kifogásolták. Mely miatt a közösségi oldalakon a márka olyan nagyon sok elmarasztaló kritikát kapott – mégpedig a korábbi hűséges fogyasztoktól, akikre azonban a márka már nem volt kíváncsi.
A döntés egyelőre nem tűnik kifizetődőnek: az Interbrand márkalistáján 2014-ben 38. helyen álló és 10 milliárd 151 millió dollárra értékelt Gucci a 2015-ös listán 50. pozícióra csúszott tizennégy százalékos értékcsökkenéssel. Azt hiszem, nem szabad azért itt lezárnunk a történetet. Olyan ez, mintha sokáig Hamupipőke mostohája lett volna egy márka célcsoportja, s hirtelen, öt nap alatt döntöttek volna úgy a gyártók, hogy ezúttal Hamupipőkére kellene figyelniük. Én adnék még egy esélyt nekik, az idő a mesében is Hamupipőkét igazolta.
Michele kollekcióiban az a kérdés fogalmazódik meg, hogy mi van, ha éppen Tom Fordnak nem volt igaza? Mi van, ha a márka legfontosabb örökségének tekintett újradefiniálás volt a téves út? A 2016-os tavasz-nyári kollekcióban férfiak-nők vegyesen jöttek a kifutóra printjeikben és jellegükben azonos textíliákat viselve. Tovább erősítve Michele azon érvét, hogy a nemek közötti egyenjogúságra éppolyan hiteles válasz a nőhöz mért androgünitás, mint a férfihoz mért. Nem elnőiesedett férfiak érkeznek itt halványkék virágos brokátöltönyben a kifutóra…
Michele referenciái a háború utáni olasz textilipar szín- és textúraparádéja, illetve a reneszánsz formavilága. A modellek tüdőrózsaszín kígyóprintes szőnyegen vonulnak végig a függőkertszerű kifutón. Ezt a helyszínt a szerelem 17. századi földrajza teszi értelmezhetővé. A show meghívóján a Carte de Tendre volt látható, az a francia précieuse-ök által kedvelt fiktív helyrajz, mely a szerelem különféle fázisait, a szerelemben bejárt utat jelenítette meg. Ez a térkép került rá a show egyik ikonikus szoknyájára is. A geek chic napszemüvegek, az uniszex brokátöltönyök, a masnis, áttetsző ingek, a hímzett hosszú gallérok, a horgolt barettek, a hímzett bőrdzsekik, a papucscipők pedig ennek a térnek a sajátos öltözetét, a szerelem egyenruháját akarták megmutatni. A zöld brokátöltöny rózsaszín katicabogárral díszített nyakkendővel e szerelemföld idegenvezetőjének viseleteként működött. Egy olyan országban, melynek a görög Daemonia Nymphe Hypnos című dala a himnusza. A Michele-tervezte Gucci show-k legfelszabadítóbb üzenete, hogy nincsenek inkompatibils textíliák; hogyha volt színblokkolás a kifutókon, mért ne lenne érvényes a textíliablokkolás is?
Mindezek az értékek – ha most ismét Tom Fordhoz viszonyítunk – valami olyasmit mondanak, hogy a hatalom és a szexualitás helyett a gyöngédség és szerelem térképére kellene visszaírni a Guccit. Kevésbé erőteljes, de árnyaltabb és humánusabb esztétika szerint. Végül is a Hamupipőkét nem is kell annyira újraírni, hogy az új idők elvárásaiba illeszkedjék. Kontrasztként nézzétek meg a Dolce&Gabbana Italia is Love feliratoktól hemzsegő show-ját is. A milanói fashion weeken többen egyszerre döntötték el, hogy Olaszország levédi a szerelmet.
