A statisztikák azt mutatják, hogy évről évre látogatottabbak a magyar színházak. Szeretünk színházba járni, ahol kiszakítanak a mindennapi mókuskerékből, vagy éppen jelenünk, társadalmunk problémáit jelenítik meg az alkotók, gondolkodásra késztetve a közönséget. Bárhogy is legyen, 2015-ben is rengeteg bemutató volt országszerte, melyeknek csak egy elenyésző töredékét láttam. Ezekből állt össze az alábbi – fővárosi prózai társulatok előadásaira korlátozódó – lista.
Az első tízbe nem fért bele két olyan kiemelkedő előadás, melyeket a mai magyar társadalom állapotával való foglalkozás köt össze a közelmúlt eseményeinek feldolgozásán keresztül. Az egyik Máté Gábor rendezése a Katona József Színházban, Az Olaszliszkai. Ebben Borbély Szilárd drámáját vitték színpadra, melyhez más Borbély-szövegek felhasználásával hozzáillesztették a szerző személyes tragédiáját is. A másik a Krétakör legfrissebb produkciója, A harag napja. Schilling Árpád rendezése egy ápolónő sorsára koncentrál, a krétakörösök „a fekete ruhás nővér” történetét csupán kiindulópontként használták. Előbbi – részben – az általános zülléssel, utóbbi a hétköznapi tragédiákkal szembesíti a nézőt, aki hazafelé baktatva legalább két árnyalattal sötétebbnek látja a jövőt.
10. Pass Andrea: Újvilág (Mentőcsónak Egység, Füge Produkció – rendező: Pass Andrea)
Egy tantermi előadás is helyet követelt magának a listán. Az Újvilág célközönsége a középiskolás korosztály, elsősorban nekik szól a drámafoglalkozással, beszélgetéssel egybekötött előadás, mely a fiatalok körében sajnos egyre népszerűbb rasszizmust, előítéletes gondolkodást veszi jobban szemügyre. A szülei válását, majd az Újvilág lakótelepre költözést megszenvedő, barátokat, valódi támaszt és leginkább önmagát kereső 16 éves Kata két, szélsőséges nézeteket valló telepi sráccal barátkozik össze. A három sebzett fiatal egyre nagyobb haraggal fordul a bajok okozóinak vélt társadalmi csoportok ellen, míg a szülők generációja tehetetlenül sodródik az eseményekkel. A cselekmény ugyan 1999-ben játszódik, de semmi kétség, napjaink égető problémáját igyekszik orvosolni.
9. Friedrich Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása (Kolozsvári Állami Magyar Színház – rendező: Tompa Gábor)
Nem csupán rendkívül látványos, de emlékezetes előadás a mindig magas művészi színvonalat képviselő kolozsváriaké. A mozgalmas, sok szereplőt egyszerre a színpadon tartó, komoly díszletet és jelmezkészletet felhasználó Tompa-rendezés a jól ismert színdarab erkölcsi dilemmáját, az önmaguknak is hazudó átlagembert és a sérelmek okozta bosszúvágyat helyezi előtérbe. Az öreg hölgy tükröt tart a válság sújtotta güllenieknek, akik kétségbeesetten igyekeznek az excentrikus milliárdos kedvében járni, előbb gerincet és méltóságot, utóbb már az erkölcsöt is sutba dobva, csak hogy megnyíljanak a várva várt pénzcsapok. Külön szép, hogy a fokozatos romlást is szükségszerű lépések sorozataként interpretálja a saját lelkiismeretét megnyugtatni igyekvő kisközösség, ám a zárlat félelmetes állatmaszkjai kétséget sem hagynak afelől, hogy kik is ítélkeznek a hajdani bűnös, Alfred fölött.
8. Csiky Gergely: Buborékok (Radnóti Miklós Színház – rendező: Mohácsi János)
Elsőre könnyed vígjátéknak tűnhet, de a Mohácsi testvérek átdolgozásában a sok nevetés és a kötelező komédiai fordulatok közben valamilyen kellemetlen, kesernyés íz kezd gyűlni a szájpadláson, ami a poénok megfakultával is emlékeztet arra, hogy valami fontosnak voltál szem- és fültanúja. Pénzhajhászás, korrupció, a családtagok helyzetbe hozása: kortárs drámaírók tollára való témák, de Csiky Gergely 131 éves művében már mindent leírt, amit ezekről tudni érdemes. A sok szereplőt és sorsot mozgató előadásban a szerelem és az anyagi érdek egymás ellenében dolgozik, a Solmay család gyermekeire egyformán rombolóan hat pipogya apjuk kifogyhatatlannak tűnő tárcája és zsarnoki anyjuk haszonelvű világképe. A verbális tűzijáték, a visszatérő gegek mellett leginkább a saját hibájukért lakoló Solmay szülők iránt a zárlatban megjelenő szánalom a rendezés legnagyobb fegyverténye.
7. Szép Ernő: Emberszag (Vádli Alkalmi Színházi Társulás, Szkéné Színház, Füge Produkció – rendező: Szikszai Rémusz)
A megháromszorozott főszereplő-narrátor (fiatal, középkorú és idős alakmása a fiatalon is koravénnek tűnő Szép Ernőnek) és a hullaarcú konferanszié mellett sok-sok embernagyságú báb alkotja az előadás szereplőgárdáját. A nyugatos alkotó önéletrajzi regényének színpadi adaptációja Szép csillagos házbeli életét, majd munkaszolgálatra hurcolását mutatja be. A fanyar stíluson átderengő szörnyűségek, az egyén szintjén lecsapódó történelem eleve sikerre predesztinálja Szikszai Rémusz vállalkozását, aki a kellékek és a díszlet invenciózus használatával tovább fokozza a nézők érzelmi bevonódását. Számomra az előadás legerősebb eleme egyértelműen Simkó Katalin zseniális játéka, aki az orfeumi konferanszié és a nyilas keretlegény közti igen széles spektrumon legalább fél tucat különböző alakot testesít meg. Nehéz feladatát energiától duzzadó, ihletett játékkal oldja meg, színpadi jelenléte vonzza a tekintetet.
6. Pintér Béla: Fácántánc (Pintér Béla és Társulata – rendező: Pintér Béla)
Történelmi köntöst terített ugyan magára, de a mai magyar társadalmi viszonyokra reflektál a 17. század végén, a török iga alól frissen szabadult iskolában játszódó legújabb Pintér Béla-előadás. Berögzült keleti szokásokkal igyekszik a nyugati világhoz visszakerült iskola igazgatónője irányítani iskolája életét, amíg (saját hibájából) vetélytársa nem akad, aki szintén a fontos pozíciót akarja megszerezni. Groteszk fácántánc, örök gyereknek és cipóvarró rabszolgának nevelt fiatalság, kisszerű marakodás a hatalomért, mely a valódi hatalommal bírók megjelenésekor pillanatok alatt semmivé foszlik és semmilyen védettséget nem biztosít. Az önös érdekek közérdeknek hazudása előbb-utóbb bukást eredményez, ami után mindig van lejjebb – legalábbis Pintér Béla éjsötét jövőképe szerint.
5. Arthur Schnitzler: A Bernhardi-ügy (Örkény István Színház – rendező: Ascher Tamás)
Nem tudom, hogy az Örkény csapatából ki bukkant rá Schnitzler eme drámájára, de feltétlen gratuláció jár neki a telitalálatért. Az előadás megtekintése után nagyon kevés néző tippelne arra, hogy A Bernhardi-ügy – minden részletében aktuális és ijesztően korszerű cselekménye – 1912-ben, a „boldog békeidőkben” játszódik a birodalmi fővárosként működő Bécsben. A zsidó származású kórházigazgató ártalmatlan, emberileg helyes tettéből ügy lesz, az antiszemitizmus a parlamentbe, a kórházba is beette magát. Zsarolás, politikai alkuk, törtetés vagy épp egy ügy nevében való fékezhetetlen harcra, konfrontációra vágyás dzsungelében áll helyt Bernhardi professzor (Mácsai Pál kiemelkedő alakításában), akinek szilárd értékszemléletét egyik oldalról sem tudják kikezdeni. Bár ennek is ára van, ezt a fiával való rendezetlen, diszharmonikus viszonya érzékelteti.
4. Heinrich von Kleist: Kohlhaas (Szkéné Színház, Zsámbéki Színházi Bázis, MASZK Egyesület – rendező: Hegymegi Máté)
Kleist színpadokon sokat játszott, klasszikus művei közül 2015-ben kettőt is huszonévesek rendeztek meg, méghozzá olyan színpadi megoldásokkal és nyelvvel, mely képes generációjuk tagjait is végig lekötni. Ami – gondoljunk a kétszáz évnél régebbi drámák vonzerejére – igen merész vállalkozás. Mégis fényesen sikerül mindkét előadásnak. Egyikük a Kohlhaas, mely a Horváth Csaba-féle fizikai színház módszereivel él, sok-sok vízzel, gitárokkal és dramaturgiai szereppel is felruházott dobszólókkal megbolondítva. A sérelmeiért igazságot követelő kisember egyre őrültebb és pusztítóbb hadjárata nem csak a környékbeli városokat pusztítja el, hanem magát Kohlhaast is. A hatalom két arca is megmutatkozik: az örökös parancsolásba belebutult és a cinikus, az égető problémát megoldani akaró, de a kiváltó okokat szőnyeg alá söprő elit alakjában.
3. Heinrich von Kleist: A heilbronni Katica (Szputnyik Hajózási Társaság – rendező: Kovács D. Dániel)
A tavalyi év számomra egyik legmaradandóbb színházi élménye a kreatív alkotói és előadói energiától kicsattanó szputnyikos előadás, mely sajnos az azóta – az állami támogatás hiányában – megszűnt független társulat utolsó, a neki jutó alacsony előadásszám miatt magát rendesen ki nem futó A heilbronni Katica volt. Már az pimaszság, hogy egy “nagy történelmi lovagdrámát” díszlet nélkül, egy falatnyi színpadra álmodott meg a rendező, de az már egyenesen vérlázító, hogy a példás profizmussal (össze)dolgozó színészek és néhány fapados, de annál látványosabb vizuális trükkel mennyire jól sikerül neki. A költséghatékony, ám innovatív színpadi megoldásairól is emlékezetes marad az előadás (a valóság keveredik az álmok világával és a természetfelettivel), viszont Katica fanatikus, gyermekien együgyű, de egyben gyermekien tiszta szerelmének összeütközése a véres, hazug, mocskos lovagi világgal az, amiért érdemes színházba járnunk.
2. Molière: Tartuffe (Örkény István Színház – rendező: Bagossy László)
Sokat olvastam, elemeztem, színpadon is többször láttam már Molière klasszikus komédiáját. A mű ilyen beható ismeretében nehéz már újat mondani a befogadónak. Bagossy rendezése képes erre a bravúrra. A 2014-es Hamlet folytatása ez, koncepciójában, aktualizálásában mindenképp. Parti Nagy frissebb, beszélt nyelvünkhöz nagyon közel eső fordítását használja az előadás, melyben plazmatévé, okostelefonját simogató tinédzser jól megfér a klasszicista dráma hármas egységével. Exkluzív, gondtalan jómódról tanúskodó lakásbelső díszletében lehetünk tanúi Tartuffe (Nagy Zsolt igazi szexragadozó) képmutatásának, Orgon (Znamenák Istvánnak mindent elhiszek a színpadon) elvakult hinni akarásának vagy éppen Pernelle asszony bigottságának (Pogány Judit lubickol a falusi nagymama hálás szerepében). Remekül helytállnak a színművészetis hallgatók (a szereplők felét ők alakítják), miközben a rendezőnek sikerül a mai viszonyainkra reflektáló újabb értelmezést adni a kötelező olvasmányok gettójában tengődő remekműnek.
1. William Shakespeare: Lear király (Radnóti Miklós Színház – rendező: Alföldi Róbert)
Végig egy hatalmas, kör alakú asztal áll a színpad közepén, amelyről az előadás során csak részben tűnnek el a nyitó díszvacsora fogásai, és a későbbi események által odavetett holmik is megőrződnek rajta. A fehér falakon terjeszkedő beázásos penészfoltok pedig előre jelzik, hogy Lear királyságában valami rohad. Nádasdy Ádám fordításában és kortárs jelmezekben játszatja Alföldi a darabot, de leginkább a rendezés érdeme az, hogy végre teljes egészében megértettem Shakespeare királydrámájának tartalmát. Több párhuzamos szál fut egyszerre, hálátlan gyermekek és gyanútlan apák, gátlástalan törtetők és hűséges barátok, álruhába bújtak, no meg udvari és valódi bolondok népesítik be a színpadot. László Zsolt életerős Learből válik a zárlat eszét vesztett és elesett, ám az őt valóban szerető lányát megbecsülő apává. Csomós Mari a hűséges Kent gróf, míg Kováts Adél a Bohóc szerepében remekel (mindketten férfi szerepet játszva), de fontos megdicsérni Pál András alakítását is, aki a cselszövő, apját és testvérét elveszejtő Edmund szerepében nem csak a gonoszsággá váló hatalom- és bizonyítási vágyat, hanem a nézőkkel összekacsintó, intelligens, humoros, farkasvigyorú és -étvágyú machinátort jeleníti meg.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.