Ne is kezdjünk el most arról beszélni, hogy milyen év volt ez, főleg színházilag. Mind tudjuk. Egy szempontot szeretnénk mégis kiemelni, amely egész 2020-at jellemezte a számunkra: a színészek maximális odaadása és professzionalizmusa. Nem mintha a korábbi években a legkisebb panaszra is okunk lehetett volna ezen a téren, de azért mégis más, amikor a tornász úgy mutatja be hibátlanul a gerendagyakorlatát, hogy a produkció közben zuhog az eső, reng a föld és hetek óta nem volt lehetősége normális körülmények között gyakorolni. Le a kalappal mindegyikük előtt!
Az év nehézségei befolyásolták ezt a listát is. Sok bemutató elmaradt, sokra nem jutottam el, és bár felvállaltan szubjektív ez a rangsor minden évben, az idén nem mertem egyedül nekivágni. Ugyan Váradi Nagy Péterrel ketten jegyezzük a listát, de valójában még két barátunk szavazatai is formálták a végső sorrendet. Így talán sikerült a körülményekhez képest igazságos végeredményt prezentálni. És mint mindig: elnézést kérünk a kimaradtaktól!
Eddig minden évben megtaláltam a módját, hogy tíznél több előadást csempésszek bele a cikkbe, így ez már hagyomány, amit ápolunk. Tehát le kell szögeznem, hogy
az Othello és a Poppea megkoronázása (mindkettő Katona) egyértelműen toplistás produkció,
de mivel segítőim egyiket sem szerették annyira, így végül ezek kimaradtak. Mindenki nézze meg mindkettőt, nagyon jó előadások! A Tartuffe-re én nem tudtam eljutni (szintén Katona), pedig a kollégák bejuttatták volna erre a listára – ígérem, pótolni fogom.
A Radnóti és az Örkény egy-egy előadása szintén a fenti okból maradt ki: a Szerelmesek házai nálam simán befutó volt, az Andromakhé pedig a barátaink szerint érdemelt volna helyet. És sajnos abban maradtunk, hogy csak élőben látott előadás játszik – imádjuk a színházi közvetítéseket, nézzük is szorgalmasan, de egyenlő esélyeket akartunk adni minden produkciónak.
A legfájdalmasabb kimaradó számomra Pintér Béla Anyaszemefénye című darabja.
A bemutató 2019 decemberi, tehát így még belefért volna a szabályok szerint (előző év decembertől az aktuális év novemberéig bemutatott darabok eligibilisek), ráadásul nálam nemcsak top 10-es, hanem dobogós lett volna. Ilyen az élet!
Még egy változás: a többszereplős döntési eljárás miatt azt már végképp nem akartuk felvállalni, hogy az amúgy szokásos legjobb színész és egyéb díjakat is eldöntsük. Tényleg nem érzek semmi túlzást abban, ha azt mondjuk, hogy minden színész, aki ebben az évben színpadra állt, nagyon komoly elismerést érdemel. Hálásan köszönjük, és várjuk a találkozást!
De nézzük akkor végre a listát, a szokásos fordított sorrendben:
10. Zűrzavar 2045 (Örkény István Színház, rendező: Polgár Csaba)
Vigyázat, ebben a részben az előadás stílusához illeszkedve keverjük a valóságot a képzelettel, és több alkalommal is teszünk olyan állításokat, amelyektől már most szeretnénk nyomatékosan elhatárolódni.
Soha nem értem, amikor negatívumként említik egy előadással kapcsolatban, hogy „aktualizál”. Nem az a természetes, ha a máról (is) szól?
Ez az előadás azonban (formailag) a jövőről szól, a címbéli 2045-ről, majdani életünkről
– és persze ezáltal nagyon is a mai állapotokat mutatja. Illetve mégsem, mert Birinszkij 1912-ben írt egy olyan kormányzóságról, ahol a fenyegetettség állandó, mesterséges fenntartásával marad hatalomban az uralkodó réteg, akik folyton a rájuk fenekedő ellenségre hivatkozva jutnak újabb és újabb forrásokhoz a központtól.
Ne a szövegkönyvet jegyző Bánki Gergely, Gábor Sára, Polgár Csaba trióját tessenek hibáztatni, mert ezt a kiindulási helyzetet több mint száz éve vetették papírra. Orwell hamis mémje jut az ember eszébe, amelyben a szerző felháborodik: „Az 1984-et figyelmeztetésnek írtam, nem útmutatónak!”
Az előadásban mindenki megtalálhatja a neki való tartalmat: ha felháborodni jár színházba, kikérheti magának a vélelmezett kritikai hangnemet; ha szórakozni, akkor nevethet a poénokon; ha szeret elmerülni az apró utalások elemzésében, azokból bőven kap, ráadásul zenei poénok is hallhatók (és ezért is érdemes újranézni az előadást, mert biztosan fel lehet fedezni valami újat).
És persze megkapjuk mindnyájan azt, amit az Örkény mindig stabilan nyújt: a precíz, gondos színészi játékot, a teljes koncentrációt. Minden túlzás nélkül, az Örkény az egyik olyan színházunk, ahová bármelyik este nyugodtan el lehet menni, garantált minőséget kap a néző, mert háromféle előadásuk van: zseniális, fantasztikus és csodálatos. (Máthé Elek)
9. Csapodárok (Radnóti Színház, rendező: Szőcs Artur)
Meg tudja szólítani a színházba járókat egy közel fél évezredes komédia? A járványba belefáradt emberek a korábbinál is jobban el akarnak szakadni a jelen problémáitól, és pár órára harsányan kacagni? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Csapodárok című előadás, melyet Peer Krisztián írt, Szőcs Artur rendezett a 16. századi neves itáliai vígjátékszerző, Ruzante Csapodár madárka című darabja alapján. A sokat látott és tapasztalt mai nézőknek az alkotók elsősorban nem az eredeti, szerelmi bonyodalmak, emberi gyarlóságok körül mozgó történetet akarták prezentálni, mert az kevésnek bizonyult volna, hanem a commedia dell’arte előzményének tekinthető ruzantei pimaszságot, a vígjátéki szereplők (és rajtuk keresztül mindenki) gátlástalan kifigurázását. Mindez Peer átiratában
csúcsra járatott, túlhabzó posztmodern bohóckodás, mondhatni teátrális és verbális tűzijáték,
melybe nem sok, mégis jól érzékelhető komoly mondanivalót is csempésztek.
Bálint András hívatlan narrátorként a nézőket ismerteti meg a cifra káromkodások gasztronómiából vett finomított változatával, amit aztán számon is kér az olykor tévesztő szereplőkön. Vagy Insta-sztárként, rövid tanácsokkal lát el minket. Rusznák András és Pál András lubickolnak szerepükben, a legviccesebb jelenetek nekik jutnak. Sodró Eliza, kinek kegyeiért oly nagy versenyben vannak egymással a férfiak (a hosszú kardú, ám rövid eszű katona szerepében Baki Dániel), a műfajhoz képest árnyalt karaktert jelenít meg, aki átlát a mesterkedéseken, és nagy tehetséggel bontja ki a férfiak által uralt világban senyvedő nő tragikumát. A kikacsintások, metahelyzetek, aktualizálások, önreflexiók mellett a hangnemkeveredés sem marad ki a posztmodern kevercsből, melynek csúcspontja a 3+2 együttes Add ide a didit című örökbecsűjének ünnepélyesen szép eléneklése (a háromszólamú feldolgozás és az előadás zenéje Rozs Tamást dicséri). Ám ez így is csak egy-két csepp mézet kever a zárlat látszatidilljének mélységes keserűségébe. (Váradi Nagy Péter)
8. Kohlhaas Mihály (Ódry Színpad, rendező: Antal Bálint)
Egy átlagos évben is nehéz pontosan visszaemlékezni a toplista megírásakor (ami a karácsonyi időszakot jelenti), hogy milyen is volt egy januári, februári előadás. Hát még idén, amikor március közepén leálltak a színházak is, és minden, ami előtte történt, beláthatatlan messzeségbe került. Mintha egy másik világban esett volna meg. Például az, hogy nézőként besétál(hat)tunk a Színház- és Filmművészeti Egyetem Vas utcai épületébe, hogy megnézzük Heinrich von Kleist klasszikusának friss adaptációját. „Tragédiának nézed? Nézd legott / Komédiának, s múlattatni fog” – nem tudom, hogy Antal Bálint rendezőnek eszébe jutottak-e Madách sorai, de az biztos, hogy másképp akarta megfogni az igazságáért küzdő lócsiszár tragikus történetét, mint mondjuk az öt évvel ezelőtti, kiváló Hegymegi-rendezés, és nagy hangsúlyt helyezett a humorra. Meglehetősen sokat nevetünk: a Kohlhaasszal packázó bürokrácián, Tronkai Vencel (Georgita Máté Dezső csúcsformában) piros melegítős, elkényeztetett, gyáva Tronkai Vencelén vagy akár a vériszamos finálén.
Andrássy Máté Kohlhaas Mihálya egyenes gerincű, végtelenül higgadt, szeretetteljes családfő,
aki fokozatosan radikalizálódik a 16. században, de a minimális díszlet (Bognár Eszter) és a jelmezek (Ács Kata) is jelzik, hogy a hatalom és az egyén konfliktusa 2020-ban is ugyanolyan aktuális. A fürdőköpenyes Luther Márton (Gyabronka József) simaszavú paprikajancsi, a fejedelmet (Bánki Gergely) pedig csak egy bizonyos tárgy érdekli, amit mindenképpen meg akar szerezni Kohlhaastól. Ugyanis Komán Attila és Antal Bálint szövegkönyvében egy misztikus kerettörténet is szerepel, mely más megvilágításba helyezi a jól ismert eseményeket. De nem árulom el, mert titkon (vagy naiv módon?) bízom benne, hogy jövőre mások is láthatják ezt az előadást. (Váradi Nagy Péter)
7. Egy német sors (Orlai Produkciós Iroda, rendező: Máté Gábor)
Július 31-én, majdnem öt hónapnyi színház nélküli időszak után (most tekintsünk el az ezalatt fogyasztott színházi közvetítések nikotintapaszaitól) érkeztem meg – szokásomtól eltérően – az utolsó pillanatban a Hatszín Teátrumhoz. Lihegve és kellő izgalommal foglaltam el a helyem az akkor még önkéntesen maszkot viselő nézők között. Túlzás, de van benne igazság: úgy ki voltam éhezve a színházra, hogy bármit látok a színpadon, azt saját értékénél egy-két fokkal jobbnak fogom tartani. Erre hetvenöt percen keresztül egy kerekesszékben ülő idős asszonyt néztem, aki az életéről mesélt. És (mégis) megtörtént a csoda, ami – és ebben biztos vagyok – akkor is bekövetkezett volna, ha a járvány miatt nem állnak le a színházak. Tudtam én eddig is, hogy Molnár Piroska csodálatos színésznő, volt szerencsém párszor már színpadon is látni, de
ez a monodráma (hiába van jól megírva, ízléssel, visszafogottan megrendezve), csakis az ő teljesítménye miatt került fel a toplistánkra.
2016-ban készült egy fekete-fehér beszélőfejes dokumentumfilm Brunhilde Pomselről, melyben a ráncoktól barázdált arcú, 105 éves asszony a saját fiatalkorát eleveníti fel, mely azért lehet érdekes a nézőknek, mert a nő egy ideig Goebbels titkárnője volt a náci Németország Propagandaminisztériumában. Ennek a filmnek és a Goebbels titkárnője voltam című könyvnek a felhasználásával készült az előadás. Egy hatalmas asztali lámpa fényében (díszlet: Cziegler Balázs) ül az idős nő, aki hosszú vallomásában arra igyekszik fényt deríteni, tehetett-e volna mást abban a helyzetben. Miközben az eltelt hetven év alatt számtalanszor elismételt szavak szintjén hárítja a felelősséget (nem tudott a szörnyűségekről, mit tehetett volna ő stb.), a kétely és elbizonytalanodás ott lappang a kijelentései mögött, az elő-előtörő bűntudat és lelkiismeret-furdalás döntő súlyúnak bizonyul egy hosszú élet végösszegzésében. (Váradi Nagy Péter)
6. Törvényen belül (Narratíva, Radnóti Tesla Labor, rendező: Szenteczki Zita)
Nagyon fájt az a márciusi este, amikor nem sokkal a karantén előtt láttam ezt az előadást. De hát nem azért állították színpadra, hogy nagyokat nevessünk. A tavalyi (2019/20) évad talán egyik legfontosabb történése volt a Narratíva megalakulása – nem az ő hibájuk, hogy nem tudták teljes egészében megvalósítani a terveiket, és csak remélni tudjuk, hogy a Hegymegi Máté, Kovács D. Dániel, Pass Andrea és Szenteczki Zita nevével fémjelzett „supergroup” a színházak újranyitása után ugyanott folytatja, ahol kénytelenek voltak abbahagyni.
A Galgóczi Erzsébet kisregénye alapján készült Törvényen belül címlapján a rendező, Szenteczki Zita mellett a másik három alkotó konzulensként van feltüntetve, és az olvasópróba-fotókon is láthatók. Mintha mindegyikük keze nyomát észrevettem volna az elkészült produkción, és szerencsére nem a sok bába között elvesző gyerek módján. Ha ők négyen így fogják tudni folytatni, még nagyon sok szép (vagy leginkább fájdalmas) előadásra számíthatunk.
Mert bizony ez a Törvényen belül úgy fájt, ahogy csak igazán jó színház tud.
Persze, nem meglepő: milyen hangulatú előadás legyen egy leszbikus nő sorsáról az ötvenes években? Ráadásul minden bizonytalan, még a kiindulópont is csak valószínűsíthető: aknára lépett a határzáron, disszidálási kísérlete közben. Innen próbálja visszafejteni a színpadon soha meg nem jelenő Szalánczky Éva életét az a Marosi főhadnagy, aki azoknak az aknáknak a telepítését vezényelte.
Gyakorlatilag az egyetlen díszletelem, egy kád (vagy valami hasonló) körül játssza el mindenki a maga kilátástalan életét. Keresik Évát vagy önmagukat, rengeteg eredeti ötlettel és nagyon magas színvonalú színészi teljesítménnyel. (Máthé Elek)
5. Határátlépések (Orlai Produkciós Iroda, rendező: Dömötör András)
Van az úgy, csak nem gyakran, hogy egy sikeres produkció folytatása is jól sül el. Az azonban ritka, ha egy nagyon sikeres produkció folytatása még az eredetinél is jobb tud lenni. 2018-ban volt a Second Life, avagy Kétéletem bemutatója, be is került akkor az éves toplistánkba.
Ráadásul itt még a „győztes csapaton ne változtass!” elvet sem tartották be, mert Kovács Patrícia helyett Péter Kata csatlakozott a Járó Zsuzsa, Mészáros Máté, Ötvös András és Schruff Milán alkotta négyeshez. De nem hiába volt tagja ő is a legendás Máté-osztálynak, mint Járó és Mészáros, könnyen beilleszkedett – sok más előadásban is játszanak együtt az Orlai Produkciónál.
Míg korábban azt „vizsgálták”, mi lehetett volna, ha máshogy alakul az életük, ebben az előadásban az utolsó szóig minden igaz – most azt hagyjuk, hogy színházi kontextusban hogyan értelmezhető az igazság fogalma. Olyan szituációkban láthatjuk az alkotókat (mert íróként tünteti fel a címlap „a társulat”-ot), amelyekben valóban át kellett lépniük a határaikat – és ezt most nagyon széles skálán kell elképzelni.
Váltogatják egymást a nagyon humoros és komor jelenetek, és mindig elő tudnak állni valami meglepővel.
Szokatlan színházi forma ez, mert ha úgy tetszik, a nyers valóságot látjuk, de az alkotók ezt mégis fel tudják emelni egy olyan szintre, amely remek színházat ad. Sőt, talán az összes toplistás produkció közül ez az, amelyik a legszélesebb közönséghez tud szólni, mert annak ellenére, hogy könnyen befogadható, mégsem felszínes és semmiképpen sem olcsó szórakoztatás, hanem nagyon is értelmes és érvényes kérdéseket feszegető darab.
Lehet ebből a szériából egy harmadik előadást is kihozni? Én már a második előtt is azt mondtam, hogy nem – és látjuk, mi lett belőle. Hátha szerencsénk lesz! (Máthé Elek)
4. III. Richárd betiltva (Szkéné Színház – Vádli Alkalmi Színházi Társulás, rendező: Szikszai Rémusz)
Az előadás teljes címe III. Richárd betiltva avagy szabad átdolgozás Vszevolod Emiljevics Meyerhold utolsó rémálma nyomán, szerzője a kortárs román költő és drámaíró, Matei Vișniec. Meyerhold a huszadik századi színházművészet egyik legjelentősebb alakja, akit a sztálini terror alatt koholt vádak alapján bebörtönöztek, megkínoztak, majd kivégeztek. Az előadás a fogvatartott rendező (Mucsi Zoltán) hosszú flashbackjének is tekinthető, amely művészi és egyéni szabadság körül gravitál. Meyerhold nem hős, nem ellenálló, nincs szándékában kritizálni a rendszert, egyszerűen végezné a munkáját, meg szeretné rendezni a III. Richárdot. De az áthallások miatt
mindenki le akarja beszélni erről, a diktatúra paranoiája megfertőzte a közvetlen környezetét is.
Különböző bizottságok kegyét kell elnyernie, hogy színpadra kerülhessen az előadás, szinte lehetetlen kötéltáncot jár újító színpadi megoldásai, művészi integritása és a bornírt, ostoba és kiszámíthatatlan cenzúra között.
Láthatjuk a próbafolyamatok alatt, ahogy a címszereplőt (Nagypál Gábor) fokozatosan szabadítja meg csillogó jelmezétől, hogy a mindenkori lecsupaszított zsarnokot és machinátort ismerjük fel benne. Továbbá állapotos felesége (Bánfalvi Eszter) mellett, anyja, apja és maga Sztálin elvtárs rémálomszerű, lidércnyomásos látogatásakor (mindhárom szerepben a most is kiváló Fodor Tamás). Az előadás utolsó harmadában pedig az egyszerű, ám jó szándékú börtönőrrel (Kaszás Gergő) kialakuló kapcsolata tágítja szélesebbre perspektívánkat. A remek mellékszereplők mellett Szikszai Rémusz szokásosan magas színvonalú, a fizikai színház bizonyos elemeit is felvonultató rendezésére a koronát Mucsi Zoltán Meyerholdja teszi fel. Mucsi szinte végig a színen van, koncentrált, erős játéka, színpadi jelenléte sokáig velünk marad. (Váradi Nagy Péter)
3. Bánk bán (Katona József Színház, rendező: Tarnóczi Jakab)
Nemzeti drámánk a szerzőjéről elnevezett budapesti színház Kamrájában. A kis teret a díszlet még fojtogatóbbá teszi, ugyanis fakazettás, agancsokkal díszített falú háromszögszobát jelenít meg, fenn üvegplafonnal, az előtérben egy trónszékkel. A szereplők nagy része stilizált vadászöltözetet visel, kellékpuskát szorongat (díszlet és jelmez: Kálmán Eszter). Tarnóczi Jakab szándékosan pátosztalanítja, hősteleníti a darabot, nem történelmi drámát rendez, de nem is akarja aktualizálni, a mára szabni a nem éppen közkedvelt kötelező olvasmányt, (dráma)irodalmunk megkerülhetetlen művét. Nádasdy „fordításához” is – bár tehetné – alig nyúl, bízik Katona szavaiban és a színészekben. Az emberek közötti kapcsolatok érdeklik, méghozzá attól a pillanattól kezdve, amit az előadást elindító némajáték mutat, vagyis a II. Endre távozásával kibillent hatalmi egyensúly kialakulásától.
Ebben az előadásban a hevítőporral csapdába ejtett Melinda (Pálos Hanna) is kacsingatott a neki esetlenül udvarló Ottó felé, az udvar toxikus légköre őt is megfertőzte – legalábbis erre utal, hogy Bánk dühös faggatózása alatt, vörös bársony elkerítők közt az eszét vesztő nő simogatja a mellette fekvő Ottót. Az ötödik felvonásban megnyíló tér közepén, hátul a már halott Gertrudis (Szirtes Ági) pedig egy múzeumi tárlóból figyeli az eseményeket. Ezek a finom és okos jelzések ironikusan arra a szemléletre utalnak, mely a régi korok műveire (köztük Katona 1819-es drámájára) megőrzendő kincsekként, a változtatástól megóvandó, újraértelmezésre nem szoruló remekművekként tekint, melyekhez csak ájult csodálattal lehet közelíteni.
Bánk bán (Bányai Kelemen Barna) talán sosem volt még ennyire tépelődő, hamleti alak, érzékeny és érzelmes államférfi és családfő.
Petur (Dankó István) és a békétlenek pedig ennyire komolyan vehetetlenek. Figyelemre méltó és ötletes a zárlatban az eredetinél nagyobb szerepet kapó gyerekek (a király három árvája és Soma, Bánk fiacskája) előtérben látható civódása, mely előrevetíti a következő generációk gyűlölködését, széthúzását. (Váradi Nagy Péter)
2. Apád előtt ne vetkőzz (Óbudai Kulturális Központ – FÜGE – Orlai Produkciós Iroda, rendező: Tasnádi István)
November elején a Jurányiban, nem sokkal az őszi leállás előtt volt a bemutatója Tasnádi István rendezésének, mely Péterfy-Novák Éva azonos című regénye alapján készült. Az írónő saját életéből táplálkozó könyvét, az Egyasszonyt 2015-ben nagy sikerrel adaptálták színpadra, Tenki Réka karrierje meghatározó szerepének tartja a monodrámát. Lelkileg hasonlóan megterhelő ez az előadás is, melyben két egymással néhol érintkező monológot hallunk: a történet kezdetekor az ötéves Eszter (Péterfy Bori) mesél a vele keveset foglalkozó szüleiről, illetve imádott nagyapjáról, Tatusról, aki – a nézők számára egyre nyilvánvalóbb módon – túlontúl is bensőséges viszonyra törekszik unokájával. Károly (Pataki Ferenc) története a húszas években kezdődik, mikor nyolcévesen spanyolnáthában elveszíti a szüleit. Árvaházba, majd nevelőszülőkhöz kerül. Ötven évvel – és számos átélt, személyiségtorzító traumával – később Károly az a saját unokáját molesztáló Tatus, akiről ezt senki nem sejti. Vagy ha mégis sejti-tudja valaki a családból, néma marad, nem cselekszik.
A felváltva beszéltetés nagy erénye, hogy a nagyapa egyszerre jelenik meg elkövetőként és áldozatként; látjuk, hogy mennyire erősek és hogyan öröklődnek a rossz minták, illetve hogy a nem odafigyelő vagy nem cselekvő környezet is elősegíti ezeknek a bűnöknek a továbböröklődését.
Az egymást váltó monológok szándékosan összecsúsznak, reagálnak egymásra,
tovább erősítve a két szereplő közti feszültséget. A nagyobb mozgástérrel rendelkező Pataki egy-egy apró gesztussal érzékelteti a saját bűntudatát elfedő, magát mentegető Tatust, de a szexuális zaklatást és erőszakot elszenvedő fiúként láthatjuk megtört tekintetét. Eszter egy kanapén ülve, végig a nézők felé fordulva mesél, olyan, mintha ebből a helyzetből nagyon nehezen tudna szabadulni. Az őt parádésan, sallangmentes természetességgel alakító Péterfy Bori akkor hagyja el a helyét, amikor Károly történetében rövid időre más szerepet kelt életre. Az erős és fontos alapanyag kiváló arányérzékkel és a figyelmet végig fenntartó dramaturgiával, kiemelkedő színészi alakításokkal megtámogatva garantáltan mély benyomást tesz majd leendő nézőiben. (Váradi Nagy Péter)
1. Vérvörös Törtfehér Méregzöld (Pintér Béla és Társulata, rendező: Pintér Béla)
Lássuk, vajon sikerül-e ezt a rövid szövegrészt megírnom anélkül, hogy ellőném az összes szuperlatívuszt. Háromszor. Nem lesz könnyű. Pintér Béla visszatért az alapokhoz, minden értelemben, majd meghaladta azokat, és olyan új magasságokba emelkedett, amelyeket még a legelkötelezettebb rajongói sem remélhettek. Aki szerette a régi, klasszikus Pintér Béla-darabokat, az most megkönnyebbülten sóhajthat fel, hogy igen, ez az a stílus, amibe beleszerettünk annak idején. De annak sem lesz oka panaszra, aki a legrégebbi értelemben vett klasszikus színház elkötelezettje, hiszen egy eredeti görög sorstragédiát láthatunk újragondolva, modernizálva, sőt, a jövőbe kilőve.
A közepesen távoli jövőben vagyunk ugyanis, ami így szép, keretes szerkezetűvé teszi ezt a listát, mert miután elkezdtük 2045-ben az Örkény produkciójában (sőt, magában az Örkény István Színházban a darab szerint), azt most az Újpesti Rendezvénytérben (illetve a darab szerint az Újpesti Parlamentben) fejezzük be a 2200-as években. Érdekesség, hogy ugyan biztosan nem konzultáltak a két produkció alkotói, mégis mind a két esetben a jelenleginél szorosabb kapcsolatban állunk egy tőlünk keletre fekvő nagy országgal. Ezt itt most nem is elemezném hosszabban.
Persze Pintér Béla nem lenne önmaga, ha nem szórná meg az előadást több jelenidejű utalással
– mit utalással, teljesen direkt kiszólással; ez már szinte védjegye. És az is megszokott, hogy sokszor az abszurdig fokozza némelyik ötletét – ha lehet, ezt most még bátrabban, még élesebben, még többször és még messzebbre viszi. A néző meg csak kapkodja a fejét, mert a cselekmény is pörög, és az elején még nem látszik, hogy milyen mélységek felé megyünk minden egyes lépéssel. Rendesen át vagyunk verve – az ember hajlamos a politikai szálra figyelni, ezért tud a magánéleti tragédia még nagyobbat robbanni. Már ha robban, ugye. Mert (és ez a másik párhuzam az Örkény Zűrzavarával) a tévében egy másik valóságot látunk prezentálva.
Nincs itt semmi gond, illetve ami esetleg van is a rosszakarók miatt, azt a kormány megoldja. Itt a vége. Itt a vége? (Máthé Elek)
A borítóképen Horváth Judit, Bácsi Róbert László, Puskel Zsolt, Ilovszky Béla és Puskel Zsolt fotói láthatók.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.