Az építészetkritika az egyik legalkalmasabb eszközünk arra, hogy fizikai tereinket társadalmi terekként láthassuk, ebben a műfajban találkoznak az építészet belső szempontjai a tágabb összefüggésekkel. Az Építészet – Kritika – Írás szerzői szerint a magyar építészetkritikai közeg nem alkalmas arra, hogy ennek a találkozásnak a színtere legyen, kötetükben megpróbálják megfejteni, miért.
Az Építészet – Kritika – Írás szerzői, Smiló Dávid és Csóka Attila építészhallgatóként és szakkollégistaként azért szervezték a kötet alapjául szolgáló beszélgetéssorozatot, hogy erről a felelősségről beszélgethessenek gyakorló kritikusokkal. Azt gondolták, hogy a magyarországi építészetkritika – a színtér kevés szereplőjétől eltekintve – nem foglalkozik a kérdéssel. Építészeti tevékenységről jószerivel csak szaklapokban és képes magazinokban jelennek meg szövegek, amik a legjobb szándékkal sem tekinthetők többnek, mint egy-egy új ház megépülését követő alig szükséges nyelvi melléktermék. Tehát, ahogy a kötetben is többször előkerül, a hazai építészetben nincs helye az írásnak, a társadalmi párbeszéd egyik – és valószínűleg legfontosabb – médiumának.
A kötet alapvetése, hogy építészeti kultúra nem létezhet társadalmi párbeszéd nélkül. Az építészet közügy, társadalmunk fizikai terei építészeti tevékenység során születnek. Ezeknek a fizikai tereknek alkalmasnak kell lenniük arra, hogy idővel, az emberi használat során politikai és kulturális, tehát valódi társadalmi terekké válhassanak. Azok az épületek, városépítészeti beavatkozások, amik alkalmatlanok erre, rombolóan hatnak arra a közegre, amit szolgálniuk kellene. Ugyanakkor, ahogy a beszélgetésekben sokszor felmerül, az építészeti szakma elsajátítása nem jár az építészet széleskörű hatásainak megismerésével. Az építész klasszikus – és egyre inkább idejétmúlt – szerepe szerint szerkezetek, anyagok és formák világában él. Munkája során rengeteg szabályozási, műszaki, esztétikai kérdést válaszol meg, tanulmányai ezekre készítik fel. De valódi feladatának és társadalmi kötelességének ettől még nem fordíthat hátat, nem foghatja be saját fülét és szemét. A valódi, intelligens és felelősségteljes építésznek szüksége van a párbeszédre, szüksége van a kritikára. A kritika az műfaj, amiben a kritikus személye és tudása által találkozhat a társadalom és kultúra az építészeti szakmával. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az olyan építészeti kultúra, aminek nem része a valódi kritikai közeg, tehát kívül van a társadalmi párbeszéden, egyszerűen hiányos.
Persze egy beszélgetéssorozat nem képes betölteni ilyen strukturális hiányt. Talán még arra sem alkalmas, hogy aktivista kezdeményezésként a magja lehessen egy olyan folyamatnak, ami idővel valódi kritikai közeggé válhat. Ugyanakkor egy-egy ilyen beszélgetés olyan performatív tett, ami felhívja a figyelmet a problémára, tudatosítja annak jelentését és méretét. Az már más kérdés, hogy ha ezeket a beszélgetéseket leírjuk és kötetté szerkesztjük, akkor valójában mit is kapunk. Tanulmánykötetet nem, mert ezek a párbeszédek szabadabbak voltak annál, mintsem egy-egy problémát mélyen, alaposan körüljárjanak és megfejtsenek. A meghívott kritikusok válaszaiból is kiderül, hogy nem arra készülve ültek le a két szerzővel, hogy szociokulturális összefüggésként vizsgálják saját munkásságukat és környezetüket. Noha a beszélgetések többször vesznek ilyen irányt, mégis sokszor inkább interjúkra emlékeztetnek, amikben a kérdezett mesél saját életéről, munkájáról, szerepéről, és persze arról is, mit gondol kritikusi működésének körülményeiről és lehetőségeiről általában.
Ez az enyhe csapongás, szabadság a kötet legizgalmasabb tulajdonsága. Hiba lenne azt hinni, hogy az építészet magyar kritikai közegének hiányáról lehet pontosan és általánosan beszélni, amíg nem ismerjük, hogy valójában milyen adottságok állnak rendelkezésre esetleges kifejlődéséhez. Végigolvasva a tíz beszélgetést tíz különböző emberi és kritikusi karaktert ismerünk meg. A megszólalók között vannak építészek, egyetemi tanárok, művészettörténészek, és egy filozófus is, mind különböző látásmóddal és eszközrendszerrel, különböző írói pozíciókkal. Az interjúk tekinthetők implicit esettanulmányoknak, amelyek külön-külön, szabadságuknak köszönhetően a mélység rovására, de nagyon sokrétűen mesélhetnek arról, milyen lehetőségekkel és korlátokkal találkozik az, aki Magyarországon valóban építészetről akar írni. Az elhangzó történeteket és kijelentéseket nem könyvekbe vagy esszékbe szánták, így megfogalmazásuk könnyed és őszinte. A kötetet végigolvasva közvetlenül megismerhetünk tíz kritikust, de közvetve rálátást nyerünk a teljes magyar építészeti közegre, és legfőképp egyfajta hiányra.
„Az egyetlen igazságunk a narratív igazság; a történetek, amiket magunknak, és társainknak mesélünk” – írja Oliver Sacks neurológus Speak, Memory című szövegében. Bár ez az esszé elsősorban a személyes emlékekről szól, az Építészet – Kritika – Írás pedig összességében egy társadalmi kérdésről, a fenti mondat akár a könyv mottója is lehetne. Azzal, hogy a beszélgetőpartnerek nem pontosak és kimerítőek akartak lenni, hanem egyszerűen és tisztán beszélgettek, megteremtették saját narratív igazságukat. A tíz beszélgetés egymás mellé rendezve pedig egy érdekes kísérlet arra, hogy a megfoghatatlanul tág alapkérdés – milyen szerepe lehet a kritikának a magyar építészetben? – erőltetett megválaszolása helyett a lehető legteljesebb képet kapjunk a kérdés felmerüléséhez vezető társadalmi helyzetről. Az Építészet – Kritika – Írás nagyot kérdez, kicsit válaszol, de nagyon sokat mond.
Miklósvölgyi Zsolt (szerk.): Építészet – Kritika – Írás, Új Forrás, Budapest, 2015.