Harminc év előtt a január egy részét a Bakonyban töltöttem. Akkor ott megtudtam több mindent, például, hogy mi a hideg. Egy szombat este, szemközt Várpalota pislogó fényeivel, apró gyalogsági ásómmal harcászati pozíciót igyekeztem kialakítani a kővé dermedt hegyoldalban. Parancsra. Mindhiába. Őrködtem ott a nagy fagyban, s amikor életet mentő forró teát kezdtek osztani, a csajkámban még ott volt a déli paradicsomos káposzta maradéka. Nem volt hol és mivel kimosni. Mosás és mosdás: na, ezeknek konkrétan nem ejtettük szerét. A c. tea zsíros káp. foszlányokkal: nem épp gourmet-knak való világ.
Késő éjszaka érkezvén éppen kialakítandó táborunkba, ráállítottuk a harminc centis hóra a hatalmas sátrat, de arra már nem volt idő, kedv és energia, hogy kilapátoljuk belőle. A dobkályhák mellett kétóránként váltottuk egymást. A jótékony meleg felolvasztotta a havat: reggelre kis lélekvesztőkké váltak a hálózsákjaink. A szovjet katonák ilyesmikkel nem bajlódtak. Raktak egy nagy tüzet, körbefeküdték; melegebb volt, mint Szibériában. Viszont hajnali kettőkor elbóbiskolva a fejem jószerével hozzáfagyott a páncélozott harci jármű tornyában a fémdobozos rádiónak. Alig hallottam, s nem is értettem így magamba merülten, hogy a századparancsnok mit akar, amikor azt mondja, hogy „Talpasok, talpasok, átjáróra zárkózz!” Nem csak ezt, hanem az egészet sem lehetett érteni. Az volt a narratíva, hogy az osztrák hegyivadászok az Észak-Olaszországból felfejlődő „breszkiai”(!) NATO-dandárral üldöznek bennünket, s bár ért már egy-két atomcsapás, mindazonáltal mi taktikai okokból visszavonulunk. Hogy mikor kellett volna lennie az ellentámadásnak, azt nem tudom, mert hirtelen vége lett az egész varsói paktumos harci játéknak: egyszer csak bevagoníroztunk, és elindultunk vissza, délnyugat felé, nagykanizsai laktanyánkba. Tiszta öröm volt, mindenki megkönnyebbült. Nem tudni, hogy megvédtük-e vagy sem a baráti szocialista tábort, hogy hova lettek hirtelen az ellenséges sógorok és digók, mindenesetre a személyi állomány vesztesége a statisztikai átlagon maradt. Egy-két szerencsétlen kivételtől eltekintve se meg nem haltunk, se meg nem fagytunk: give peace a chance.
Nekem egy kissé ellentmondásos lett ez a finálé, mert ezután éjszaka kint felejtettek vonatőrségben. 1986. január: elindul a vonat, robogva megkerüli a Balatont, a többiek – tisztek és honvédek – az igazak álmát alusszák a fűtött pullmankocsikban, én meg kint egy nyitott vagonon mérem a téli éjszakát. Behemót őrbundában, de mégis csak metsző erejű szélben, jéghideg magányban. El se hiszem, amit ezen a visszapörgetett filmen látok: hogy meg ne fagyjak, elhagyom vigasztalan őrhelyemet, s elkezdek menedéket keresni. Istenem, egy realista kalandfilm hőse vagyok! Átlépek az ütközőkön, s a BMP-k és légvédelmi ütegek után a több mint félhomályban találok egy ponyvás teherautót. Felkapaszkodom a platóra és beugrok. Lesz, ami lesz, be a sötétbe. Puha mikádók közé esem. Ezer raktárszagú, de pihe-puha kabát közé. Gondolkodás nélkül bevackolom magam. Még eszembe jut, hogy elhagytam az őrhelyem, de azzal nyugtatom magam, hogy akik odaküldtek, azok meg elhagytak engem. Nem vagyok persze biztos a döntetlenben, de zakatol a vonat és most már én is pompásan utazom. Mindig nagy alvó voltam, most is szépen elszenderedem. Azt álmodom, hogy hazaérek oda, hol meleg van, nyugalom és fény.
A vonat persze akkor még visszavitt vagy kétszáz napra a sivár katonavilágba, ahol még akadt egy-két lecke a hidegről, az éhségről és az unalomról, de ezek már semmi újdonsággal nem szolgáltak. Téli éjszakán egy utazó: életem kalandfilmjének fontos részlete már rögzítve volt.
