Alejandro González Iñárritutól 2014-ben az év egyik legjobb filmjét láthatta a magyar közönség (Birdman), így joggal remélhette mindenki, hogy a Leonardo DiCaprio és Tom Hardy főszereplésével készült A visszatérő esetében ismét élményekkel gazdagon távozhat a moziból.
„– Egész jó volt. K*****a fájt. – Én egy idő után azt kezdtem el érezni, hogy fázom.” – ezt a beszélgetésfoszlányt sikerült elcsípnem a moziteremből kijövet a ruhatárnál. A srácoknak tehát tetszett A visszatérő. Nekem is tetszeni akart, azonban bennem maradt bőven hiányérzet is. Hatalmas küzdés ez a film, de valahol a vadon mélyén mintha elveszett volna belőle az igazi élmény, a katarzis és a lényeg. Ellenben akik kritikaként éppen azt hozzák fel, hogy szenvedés volt végignézni ezt a filmet, azok nem veszik észre a készítők egyik feltételezhető szándékát: más módon, de így legalább átérezhettük a főszereplő kálváriáját is.
A vallási utalások hangsúlyosak a két és fél órás játékidő során. Fitzgerald (Tom Hardy) sűrűn emlegeti Istent (bár tettei alapján időnként „barbárabbnak” tűnik az indiánoknál), Glass feltámadása, szenvedései, sebei krisztusiak, látomásaiban pedig elhagyott erdei templomromnál jár, illetve koponyadombot lát (a kálvária szó jelentése: koponyák helye) – utóbbi mintha előrevetítené számára, hogy mi vár rá.
Ami biztos, hogy a látványvilágra nem lehet panasz, az operatőr, Emmanuel Lubezki ezúttal is lélegzetelállítót alkotott. A többség talán tudja: a mű nem a megszokott módon készült. A stáb csakis természetes fényt használt a fotografálás során, ami egyrészt nagyon szép képeket eredményezett, másrészt pedig erőteljesen megdobta a forgatási időt, főleg, hogy időrendben vettek fel mindent (Hardy például emiatt volt kénytelen visszamondani a szereplést a Suicide Squadban). Lubezki a Birdman (vagy korábbi, szintén mesteri példánál maradva Az ember gyermeke) után itt sem átall hosszabb jeleneteket vágás nélkül mutatni: a felvezető indiántámadás során percekig követi a kamera az eseményeket, lóra száll és leesik onnan, nyakig berántva minket a vérgőzös és puskaporszagú forgatagba. Szédítően zseniális az is, ahogyan a medvetámadás képsorai magával ragadják az embert, szinte az arcunkon érezhetjük a hatalmas állat lélegzetét, súlyát, szilajságát.
És hogy mi mégis a problémám? A történet és a dramaturgia kissé izzadtságszagú. Az még nem is olyan nagy gond, hogy a prémvadász Hugh Glass nagyrészt igaz sztoriját némiképp szabadon értelmezte át a forgatókönyv (Glassnek a források szerint nem volt családja, két társán nem torolta meg sérelmeit, amiért azok az erdőben hagyták meghalni), hisz egy (proto)westernen legkevésbé az igazságot hülyeség számon kérni, ellenben kellően ötletesen sem sikerült azt felpörgetni. A főhős korábbi életére visszautaló momentumok túlzottan művésziek és elvontak akarnak lenni, harca az elemekkel helyenként már-már kínosan heroikus. Ha DiCaprio meg is kapja az Oscar-díjat A visszatérőért, az inkább az előző jelöléseinek fog szólni, ugyanis Glassként valójában igazán keveset kellett nyújtania színészként. Nyilatkozta persze, hogy ez volt élete eddig legnagyobb kihívása, vegetáriánusként nyers bölénymájat evett, a kihűlés szélére került, egy halott lóban kellett feküdnie, de ez szerintem olyasmi, amit busás fizetésért még egy átlagember is elvállal, s a szenvedő véres-nyálas reakciói jó eséllyel nagyjából ugyanezek lennének.
Egyébként nem tudom, DiCaprio hogyan tudja így bevonzani az olyan alkotásokat, amelyben az elvesztett kedvese után sóvárog. Az Eredet, A nagy Gatsby és a Viharsziget után ugyanis itt is erről szólnak a már említett flashbackek és víziók, egyszerre hívva halálba s késztetve életre az általa játszott karaktert. Emellett a szemfülesebbeknek Jim Jarmusch antiwesternje, a Halott ember is eszébe juthat A visszatérőt nézve, hiszen mindkettőben egy-egy indián segíti a főszereplők továbbhaladását. Ám míg William Blake (Johnny Depp) szinte semmit sem értve bukdácsol át egyik kalandból a másikba („Nem vagyok halott. Vagy igen?”), addig a sírból előmászva Hugh Glass bosszúra és vízre szomjazva biceg mérföldeket, hogy elégtételt vegyen („Többé nem félek a haláltól. Azon már túl vagyok”). A cím (The Revenant) is erre utal, a franciából eredő szó „visszatérés”-t, „szellem”-et jelent, ahogyan a kulacsára vésett spirál is ezt szimbolizálja, és valóban, DiCaprio inkább hat kísértetnek, amely nem nyugodhat békében, mint minden áron élni akaró embernek.
Iñárritu legutóbb egy meg nem értett és sikerre vágyó ember küzdelmeit festette le nekünk a Birdmanben, A visszatérő esetében pedig vérrel írta bele a hóba: az élet csak addig ér valamit, amíg vannak céljaink. Nem csoda, hogy a záróképben a főszereplő bánatos arckifejezése némileg kérdőnek hat. „És most mi lesz?”
A visszatérő (The Revenant), 2015. Rendezte: Alejandro González Iñárritu. Írta: Michael Punke regénye alapján Mark L. Smith és Alejandro González Iñárritu. Szereplők: Leonardo DiCaprio, Tom Hardy, Domhnall Gleeson, Will Poulter, Paul Anderson. Forgalmazza: InterCom.
Duplakritikánk másik fele itt olvasható!