Iñárritu érzékenységet és brutalitást egymásba fonó munkái rendre metafizikai távlatokból vizsgálják a humánumot. Annak ellenére, hogy a strukturálatlan természettel helyezi szembe és definiálja az ösztöneire csupaszított embert, A visszatérő című legújabb műve nem veszíti el a spirituális hangot.
Ez a téma nem új keletű a filmművészetben. A vadon viszontagságainak kitett kalandorok és a civilizációs törekvések elbukása az elemekkel szemben már Herzog Aguirre-jében is központi szerepet játszott, nem beszélve Malick munkáiról, amelyek elégikus tónusa leginkább tetten érhető A visszatérőben. A zord északon dolgozó prémvadász, Glass (Leonardo DiCaprio) élve megúszott egy medvetámadást, ám társai magára hagyják, egyikük a fiával is végez. A film tehát sokkal inkább túlélő-, illetve bosszúfilm, mint western, viszont a látomásszerű vizuális fogalmazásmód, az erős, giccshatáron táncoló szimbolika egyértelműen a kalanddramaturgia ellen dolgozik. Ennek dacára a film feszültségteli és lebilincselő, még ha ezeréves közhelyekkel is van körítve a mondanivalója.
DiCaprio fizikailag megerőltető minimáljátéka mögött valójában maga a természet válik főszereplővé. A táj természetes fényű, kontúrok nélküli arca egy ponton nem pusztán leküzdeni való akadályként tornyosul az ember fölé, hanem egyfajta misztikus színezetet kap. Mint minden Iñárritu filmben, itt is az ellentétek, a feloldhatatlan létparadoxonok szervezik a világot. A Korcs szerelmek szimultán történetszövése egyfajta nemzeti tablóként Mexikó testvérgyilkos portréját festette meg, míg a 21 gramm és a Bábel közösségi paraboláit lélektani, illetve globális perspektívával bővítve vizsgálta az ember azonosságát és különbözőségét.
A visszatérő főhőse megpróbáltatásain túl valójában alázattal fordul az anyatermészet felé, így a rendező egyenlőségjelet tesz közéjük. Glass metamorfózisának különböző fázisain az őt megnyomorító medve bőrét, később saját lovát ölti magára (illetve ugyanúgy csak saját fiát védi, mint a medve a bocsait). A film érintetlen közege és vizuálisan letisztult metaforái szépen ellenpontozzák a stilisztikailag különutas, ugyanakkor az életmű szellemiségével nagyon is egyívású Birdman túlvilágított, megalkotott színpadi miliőjét, ami beszivárog az énreprezentáció keserves gyakorlatába. Azonban Iñárritu a művein végigvonuló szerepzavarral, identitásválsággal súlyosbított emberképet filmje éteri vizualitása ellenére ezúttal sem tudja morálisan tisztába tenni. A rendező ugyanis a vérbosszút és a természet elfogulatlanságában megmutatkozó isteni gondviselést egységes kompozícióként gondolja el.
Noha az egymásnak feszülő civilizált és vad világ látszólag kibékíthetetlen, mégis egységet képeznek. Miként Glass visszatér a sírból, úgy válik maga a vidék is egy köztes, megfoghatatlan, túlvilági hellyé, ami ötvözi a mocskos, vérgőzös materialitást az attól elkapcsolt isteni szférával. Ugyanez az átmeneti, lebegő tér már a Biutifulban is megjelent az apa és a nála idősebb fia találkozását megörökítő haláljelenetben. Iñárritu a másvilágot akkor is az egyszerre zord és barátságos téli táj határjellegével ragadta meg.
Glass kálváriája tehát nem egyértelmű alászállás, hanem felemelkedés, pontosabban csak egyfajta természetfeletti lebegés. A Birdman hangsúlyos meteormetaforája ezúttal is az anyagi világtól emeli el a protagonistát, csak persze nem a torzult önkép jegyében. A direktor ugyanis Krisztus szenvedéseivel és feltámadásával is párhuzamba állítja Glass viszontagságait, azonban a túl direkt keresztény olvasatot ügyesen elkerüli. Ehelyett az ír folklórból származó címbeli szellemként ábrázolja a férfit, vagyis a lebegés – miként a Birdmanben – átivódik a parttalanság kétségbeejtő érzetével. Az ezt leképező dinamikus, virtuóz kameramozgást a Malick-filmekből ismerős filozofikus szekvenciák törik meg, vagyis az ember továbbra is az őt szétfeszítő alantas, zsigeri ösztönök és a fenséges, elvont képzetek szorítójában küzd.
A finálé párviadala a maga nyers, realista kegyetlenségével sem képes kibillenteni a film lírikus hangvételét, így A visszatérő inkább lassú folyású, helyenként igen meditatív filmmé válik. A közepén a cselekmény kissé leül, de az egész jól van súlyozva, ezért a tempóváltások sem igazán zavaróak. Viszont a rendező szerzőiségét Lubezki operatőri munkája némileg kétségbe vonja, mivel A visszatérő egyértelműen a fényképezés hitelességén, precíz kidolgozottságán áll vagy bukik. A naturálistól a teljes absztrakcióig voltaképp ez tartja össze igazán a filmet.
A visszatérő (The Revenant), 2015. Rendezte: Alejandro G. Iñárritu. Forgatókönvy: Michael Punke története alapján Alejandro G. Iñárritu, Mark L. Smith. Fényképezte: Emmanuel Lubezki. Szereplők: Leonardo DiCaprio, Tom Hardy, Domhnall Gleeson. Forgalmazza: InterCom.
Duplakritikánk másik fele itt olvasható!
