Nyelvhatárok, határnyelvek

Németh Zoltán Kunstkamera című tavaly megjelent kötete nem önfeledt líraolvasásra hív – verstöredékeiben az emberi szenvedést teszi mérlegre, s súlyánál fogva könnyen az olvasó is a mélyben találja magát. Ezúttal magát a szerzőt kértük, legyen kalauzunk e nem mindennapi utazás során.  

KULTer.hu: Ha valaki A perverzió méltósága után olvassa a Kunstkamerát, azt mondja, Németh Zoli mintha finomodna a nyelvi határsértés tekintetében, ha pedig a Boldogságtelep, vetélőgépben után, akkor meg értetlenül kérdi, hova lett az érzelmi érintettség a nyelvből. Egyszer a lehető legtovább mész a szerelem elbeszélhetővé tételében, máskor teljességgel az érzelmeken túlról szólsz. Melyik nyelv áll hozzád közelebb, s van amelyikre inkább egyfajta írói feladatként tekintesz? 

Ha van olyan olvasó, aki így teszi fel a kérdéseket és ad rá egyúttal válaszokat, akkor az minden bizonnyal azért lehet, mert egészen más tétek mentén szerveződött mindhárom verseskötet. Valóban, a Kunstkamerában egy érzelmeken túli kivégzőnyelv, homoknyelv kialakítása volt a célom, amely már csak fosszíliaként őrzi a Boldogságtelep, vetélőgépben áterotizált húspoétikáját. Amikor a kötetről gondolkoztam, gyakran zakatolt fejemben a nietzschei formula: „Emberi – túlságosan is emberi”. Közben pedig igyekeztem katalógusszerűen felmutatni a szenvedés legkülönfélébb nyelvi formáit.

KULTer.hu: A perverzió méltósága a testről való beszéd szélsőséges formáját műveli, az érdekli, hogy a kifejezhetőség határáig vitt nyelv milyen felforgató testi tapasztalatot hoz létre – hogy válik egy nyelvi tapasztalat testivé. Tekinthető ez a kötet is efféle kísérleti lírának, melynek elsődleges célja a határsértés, a kizökkentés, valamely kulturális norma áthágása?

Nem szeretem, illetve talán nem is értem a „kísérleti líra” fogalmát, némiképp tautológiának érzem ezt a jelzős szerkezetet. Minden jelentős költészet kísérleti, amely aztán kikényszeríti helyét a szövegek kavalkádjában. De hát minden irodalmi nyelv, tehát a népi irodalom is kísérleti, nem? Másrészt pedig a „kísérletezés” magában foglalja az eltávolítás aktusát is: egyszerre izgalmas, de mégsem komoly; felforgató, de mégsem kánonképes stb. Viszont teljesen igazad van abban a tekintetben, hogy azok a célok, amelyeket te is felsorolsz, ott találhatók a versek mögötti térben. Persze minden határsértés és áthágás csak annak a kontextusnak a viszonylatában válik értelmessé, amely meghúzza ezeket a határokat. Tehát nagyon is fontos a korlátok, korlátozások feltérképezése.

Harmadrészt pedig mindez a nyelv kérdése is. Éppen ezért a Kunstkamerába is sok olyan nyelvi elemet próbáltam beépíteni, amelyek kétségbe vonják, megsértik a líraiság hagyományos, közismert kódjait. A versszerűtlenség bevonása a versbe, az eddig légüresnek tartott nyelvi tér kihasználása, anyagiasítása a líra területén, amely akár annak kockázatát is magában rejti, hogy egy hagyományos verseszményen szocializálódott olvasó nem líraként fogja kódolni a Kunstkamera szövegeinek jelentős részét.

KULTer.hu: Az abnormalitás, a tabuk nélkül elbeszélt szexualitás, a beteg test, most pedig az eredendően hibás, életre alkalmatlan test érdekel. Miért vált költőileg fontossá, hogy radikalizáld a testről való gondolkodást?

Egyrészt igen, a szexus, a hús és a gének kiterjesztése a nyelv lehetőségeiben. A szexus, a hús és a gének vizsgálata a nyelv lehetőségei által. Az általad abnormalitásnak nevezett életforma létünk egy (több) lehetősége. Talán zsákutcája, mégis lehetősége, amelyet génjeink, pszichénk mélyén hordozunk. És ki tudja, nem létezik-e majd olyan tér- és időkonstelláció, olyan kontextus, amely létünknek éppen ezt a tartományát aknázza ki. Ennek a konstellációnak a nyelvi megteremtése is egy cél volt a sok közül. Életünk feltételes módok sokaságából kinövő részlegesség, amelyet a jelen feltételes társadalmainak lehetőségei determinálnak. Engem a túlcsordulás érdekel. Másrészt pedig a kulcsszavak, amelyek által mindez nyelvbe vonható. A Kunstkamerában elénk lép a szexus rajza és rajzolója. A hús régészete, a hús régésze, és tőle elválaszthatatlanul: a hús szobrásza. Pontosabban: a hús szobrászata.

KULTer.hu: Az új kötetet lehetetlen a cím valóságvonatkozása nélkül olvasni, viszont alig találni ilyen kevés fogódzót nyújtó kötetet. Ha a címek helyett álló számsor elgondolható egy-egy tartósított embrió katalógusszámának, lehet azt mondani, hogy a könyv nem más, mint a szentpétervári kiállítás nyelvi leképeződése? Érdemes lenne előtte megnézni legalább fotókon, vagy működik anélkül is?

Amennyire megmutat valamit a Kunstkamera cím, éppen annyira el is fed. Abból a nyolc-tíz-tizenkét nyelvi tétből, amelyet tudatosan építettem bele a kötetbe, a cím csak egyet emel ki és abszolutizál. Éppen ezért rettegek a címektől. A verscímektől is. A számozott vers mint ötlet nem újdonság, a magyar irodalomban sem. Sok példát lehetne említeni, kettőt emelek ki: Kassák Lajost és Cselényi Lászlót. Illetve leginkább József Attila kései töredékeit, amelyek nemcsak a cím problémájára, de a Kunstkamera nyelvi intencióira is hatást gyakoroltak, például a problematikát továbbfolytatva a kései Pilinszkyn át. De visszatérve a kérdéshez: a címhez társított katalógusszám, meg kell hagyni, érdekes gondolatkísérlet, amelyet elsőként talán Hajtman Kornél kritikája vetett föl, de csupán egyetlen a sok értelmezési lehetőségből. Ami az ilyen rövid szövegekből álló verseknél problémaként jelentkezett számomra, hogy a szavakból álló cím túlságosan is lezárhatja ezeket a szövegeket. A három pontos (…) megoldást, amelyet egy időben alkalmaztam, végül is azért vetettem el, mert nem ad lehetőséget olyan variációs játékra, mint a számsorok. A számsorok, amelyek az anyag (kötet) burjánzásába sajátos ritmust visznek, csoportokat alkotnak, önálló versként is megálló szigeteket, amelyek visszaíródnak a kötet szerkezetébe, és lehetőséget adnak azoknak a különálló nyelvi téteknek az azonosításában, amelyekről az előbbiekben beszéltem. Vagyis a számsorok szigetszerű összeállásai (mint például a sakkversek esetében) egyáltalán nem véletlenszerűek.

Visszatérve a kérdésedhez: nem, a kötet egyáltalán nem egy-egy embrió katalógusszámának azonosítása, és nem is pusztán a szentpétervári kiállítás nyelvi leképeződése, csak néhány vonulatában. De aki kezébe veszi a könyvet, annak számára ez egészen egyértelmű. Reményeim szerint működik a kötet fotók nélkül is, ám talán szerencsésebb a tartósított embriók megtekintése, még inkább a szentpétervári kiállítóterem felkeresése.

KULTer.hu: Hibás test, aminek elvileg nem kéne lennie, a teremtés hibái, olyan létezők, melyek a nemlétre lettek teremtve – a kiállítás ezeket őrzi meg. Miről mesélnek ezek a testek neked? Milyen költői érdeklődés vezérelt, mikor ez lett számodra művészi témává?

Nekem nem elég az a hús, szexus, test, amely körülvesz. Az érdekel, hogy a hús mélyén, a génekben milyen további lehetőségek találhatók. Mi a testi szépség és mi a torz test jelentése? Hol van a határ az emberi és az állati test, illetve az emberi és állati szexus között? Mit fed el az a társadalmi konstrukció, amely működtet bennünket? Hogyan lehet a szépirodalmi nyelv segítségével megjeleníteni ezt a tartományt, emberi és állati dimenzióink elsüllyesztett lehetőségeit? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásában főként de Sade művei segítettek. Mindez az alárendeltség, a biológiai alárendeltség problémakörével is kapcsolatban áll, valamint az erőszaknyelv, a hatalmi diskurzus és a traumanyelv felszínre hozásával. Lehet persze, hogy nem felszínre hoztam a biológiai alárendelt nyelvét, hanem megteremtettem.

KULTer.hu: A nyelv korlátot jelent nálad, ezt gyakran tematizálod is – a megértésre váró dolog mindig a kifejezésen túl van, a nyelvi működés alapját az elválasztottság jelenti. A töredékes nyelv is jelzi ezt a nyelvfelfogást – csakhogy itt ráadásul rendre elbeszéletlen (mert meg se kezdődő) történeteket mutatsz fel. A töredékes versnyelv tehát szervesen épül ki ebből a „történetnélküli” állapotból? A szenvedés azért is elmondhatatlan, mert alapvetően meg nem vagy halva született létezőkhöz kötődik?

Volt egy elv, hogy a Kunstkamera minden rövid verse egy-egy teljes, önmagában megálló világot jelenítsen meg. Ezek a világok az emberi létezés különféle aspektusait, lehetőségeit, határhelyzeteit foglalják magukba, felidézve borzalmat, szenvedést, feldolgozhatatlan léthelyzetek sokaságát. Sok esetben hírekben, legyenek azok akár rendőrségiek is, kerestem alapanyagot. Más esetekben viszont képzelt lehetséges világok jelentik az egyes szövegek kiindulópontját. De sok fragmentum, töredék továbbgondolható egy-egy teljes élet, világ erőterében, s ilyenformán egy történet kiragadott momentumaként is felfoghatók.

A szenvedés nem minden árnyalata kapcsolódik a Kunstkamerában található preparált embriókhoz. A Kunstkamera éppen ezért inkább egyfajta metaforája a traumatikusnak, megdöbbentőnek, sokkolónak. Valóban, a traumatikus és a sokkoló fontos eleme ennek a poétikának.

KULTer.hu: A Kunstkamera tág perspektívát nyújt a szenvedésre – nemcsak a középpontban álló kiállítás nyelvi nyomai terhelik meg az olvasót, de a perspektíva is, mely szerint az élet tragédiák és kínok sorozata, s a kötet olyan, mintha egy sötét szobában végtelenített fotósorozatot látnánk minderről. Az ember akaratlanul is védekezik a szokatlanul komor világlátás ellen – lehet szerinted máshogy nézni (olvasni) a Kunstkamerát, mint az érzelmeken túlról, szenvtelenül?

Igen, természetesen lehet. Elég borzasztó lenne, ha a szenvedés képsorai nem az együttérzést, hanem a szenvtelenséget segítenék elő. De a nyelv bonyolult képződmény, tehát ennél jóval összetettebb hatásban gondolkodtam.

KULTer.hu: Nemcsak szenvtelen, de sokszor nehezen érthető, nem feltétlen konkrét elborzasztó látványt képez le a kötet, hanem megmagyarázhatatlan cselekvések, leginkább haikuszerű, a látható világ mögötti tartományra fókuszáló versek is szerepelnek, vagy kifejtetlenségében érthetetlen, szokatlan képzettársítással élő darabok. Milyen viszonyban állnak szerinted ezek az igen távoli asszociációk mentén szerveződő szövegtöredékek?

Egyetlen példát említenék, amelyet te is kiemelsz a kötetről írott kritikádban. „A mellbimbó születésnapja.” 7.4.2.4.-es töredéket említed úgy, mint „kifejtetlenségükben már-már jelentésnélküli szakaszok(at), melyeket egy idő után már nehéz komolyan interpretatív helyzetbe hozni”. Ez a mondat A perverzió méltósága kötetnek és a Kunstkamerával párhuzamosan íródó Állati férj-verseknek is egyfajta kiindulópontja, fedőmondata, amely egy egész koncepciót takar, egyfajta biológiai költészet vagy genetikai líra koncepcióját. A regresszióra akar utalni, az emberi lét előtti állapotra, amely génjeink mélyén rejtőzik. De ezt a gondolatot visszaviszi egészen az emlőslét elé, pontosabban az emlőslét megszületésének pillanatához, a mellbimbó kialakulásának, „megszületésének” idejére, folyamatába. Vajon mit őrzünk ebből? Emberként emlősök vagyunk, de vajon mit fogunk fel ebből a létezésből? A regresszió kérdése jelenik meg itt, hogy mit őrzünk a génjeink mélyén az állati énünkből, milyen lehetőségeink vannak a megélt életen túl, sőt, ha visszamegyünk az emlőslét elé, a mellbimbó születésnapján is túl, mi maradt ebből. Másrészt ez a mondat felidézheti egy olyan valaki világát, aki fetisizálja a mellbimbót, egész rituális világot épít köré, felköszönti azt, ünnepet szervez kedvese mellbimbója köré. Harmadrészt… – de nem folytatom. Hát igen, ez túl hosszú és meredek így, belátom. Viszont az ilyen mondatok reményeim szerint olyan hatást váltanak ki, mint egy-egy késvágás bejáratott világunk vásznán, és álaluk az olvasónak – mint egy voyeurnek – lehetősége nyílik belátnia ismeretlen, talán borzasztó világok tereibe, vagy legalábbis – képzelete és a szöveg segítségével – megalkotnia azokat.

KULTer.hu: A születés−halál eseménye kitüntetett szerepet kap – ez pusztán a Kunstkamerának tudható be, vagy van mélyebb érdeklődés irántuk? 

Mélyebb. Viszont a szentpétervári múzeumban tapasztalt halálélmény annyira megrázó és különleges volt, hogy kénytelen voltam kezdeni vele valamit.

KULTer.hu: A kifejezés maximumától a közlés minimuma felé léptél el – gondolom, számot kellett vetni a haikuirodalommal, vagy olyan lírai rövidformákkal, mint mondjuk Simon Mártoné. Te hol jelölted ki a saját nyelved határait? Nehezebb volt a feladat, mint amikor a szerelmi költészet hagyományával szembesültél?

Igen, természetesen Weöres Sándor számozott, egyszavas-egysoros verseitől az epigramma- és haikuköltészeten át a Polaroidokig, illetve a Mihálycsa Erikának köszönhetően megismert Anne Carson-féle By Chance the Cycladic People – A kükladikus nép, véletlen címet viselő számozott versig terjed a skála. Ez utóbbi vers felépítésében is jelentős hasonlóságot mutat a Kunstkamerával, miközben a munkafolyamat utolsó fázisaiban ismertem csak meg. Talán meglepő lesz, amit mondok, de a Kunstkamera is felfogható szerelmi verskötetnek. Első szinten mint a Boldogságtelep, vetélőgépben ellenkönyve értelmezhető így. Egy második szinten viszont a preparált magzattestek egy-egy elvetélt, beváltatlan szerelem torz képeiként is felfoghatók. Sőt, egy harmadik szinten a kötetben találhatók olyan szövegtörmelékek, szövegcsoportok, amelyek a szerelmi líra kódjai felől értelmezhetők leginkább. De természetesen én sem látom be ennek a nyelvnek a határait, amelyet nem is merek sajátomnak nevezni.