CCCXLIV.
És elhatároztam, hogy nem vagyok beteg.
Úgy általában, és konkrétan asztmás,
amilyen vagyok, az a természetes,
ezután nem szedek gyógyszereket,
és tényleg csaknem teljesen kinőttem.
CCCXLV.
Amikor megpróbáltam mindent jól csinálni,
na akkor majdnem otthagytam a fogam.
Szakítottam, amit aztán megbántam,
elköltöztem otthonról, kvártélyért
és némi kosztért elszegődtem Óbudára.
CCCXLVI.
Nem akartam pénzt elfogadni,
csak munkáért. Órákat adtam,
de ki vesz órát matematikából?
Többnyire aki bukásra áll,
mert a többi könyvből is megérti.
CCCXLVII.
Reggel rohanás, emelgetés,
napközben parttalan levezetések,
elhúzódó labor, diszkalkulia,
utazgatás kietlen sötétben,
és este megint munkában az ápoló.
CCCXLVIII.
A legdurvább talán mégis az volt,
nadrágszíj-szobámban az az íróasztalomra
rögzített klasszikus pavlovi csengő
éjjelente egyszer megszólalt,
vagy kétszer, de olykor többször is.
CCCXLIX.
Nem kiszúrásból, csak ha szükség volt rá,
mert a lakótársam nem tudott az ágyban
segítség nélkül megfordulni,
és az állandó testhelyzet fájdalommal,
fulladásveszéllyel járt neki.
CCCL.
Az erőset a komoly málha
még erősebbé teszi,
a gyenge ember viszont összeomlik
– ha szabad így kifejezni magam –,
mint „teher alatt a málna”.
