Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Jon Fosse – W. G. Sebald mellett – az ezredforduló egyik legnagyobb melankolikus írója. Ez nem azt jelenti, hogy a két író eleve „melankolikusnak” mondható témákhoz nyúl; tulajdonképpen Fosse és Sebald is teljesen átélhető és átérezhető, az irodalomban a kelleténél is többször megírt történetekhez nyúl, de a kivitelezés módja mindkét író esetében összetéveszthetetlen. Míg Sebald fényképekkel kísért mikrotörténeteket halmoz kivándoroltakról, száműzöttekről, a társadalom perifériájára sodródott melankolikus különcökről, de teljesen világos, szabatos mondatokban önti ránk szinte monomániásan az egymása kúszó történetszálakat, addig Fosse mintha valami monoton, mély hangot tartana ki, sulykolna hosszabb-rövidebb ideig, aminek hatásától az olvasó sokáig nem tud szabadulni.
A Trilógiában elbeszélt cselekmény önmagában nem túl eredeti: két fiatal, szinte gyerek szerelmes tragikus történetére rengeteg példa van a világirodalomban (hirtelenjében először Emily Brontë Üvöltő szelekje jut az ember eszébe, különösen az a jelenet, amikor Cathy kijelenti, hogy ő és Heathcliff valójában egy személy, hasonló passzus található a Trilógiában is a 115. oldalon). De igazán a nyelvi megvalósítás módja avatja Fossét a legnagyobbak közé. Ahogy elkezdődik az olvasás, a befogadó egyre inkább elmerül az elbeszélői jelen és a bizonyos kötőszavak által dominált szövegben; valósággal elsüllyed ebben a szinte idő és hely nélküli, balladisztikus, mitikus, ködös, párás, igazi északi, melankolikus prózában. Fosse igazi csúcsteljesítménye nem is a szabad függő beszéd vagy a tudatfolyam-technika és az ennek megfelelő tipográfiai technikák alkalmazása (az egész regényben talán ha tízszer jelzi a mondatok végét pont), hiszen ezt már megtették a húszas-harmincas évek modernistái is. Az igazi zsenialitás az, hogy az író képes egy egész – igaz, nem hosszú, mintegy 130 oldalas kisregény-trilógiát – erre a monoton, sulykoló, szinte profetikusan komor nyelvre felépíteni.
A Melankólia című regényéhez képest a szereplői ebben az esetben nem különcök, hacsak nem Asle és Alida szinte transzcendentális szerelmét nem nevezzük különcségnek. Balladai történet, biblikus felhangokkal: a regény elején a két fiatal éhesen, fázva, a lány állapotosan, szállást keres, de nem nyernek bebocsáttatást – talán említeni sem kell, hogy József és Mária története hogyan köszön vissza rögtön a mű elején. Ebből a kivetettségből származik aztán a bűnös tett, majd a büntetés, bűn és bűnhődés feltartóztathatatlanul, talán mint Thomas Hardy Egy tiszta nő című regényében. Alida és Asle a legtisztább szereplők az egész műben, a külvilág, a sokszor allegorikusan csak Öregemberként vagy Lányként aposztrofált szereplők, vagy a vak és kegyetlen erők, mint a Törvény mind arra szövetkeznek, hogy eltiporják a két fiatal éteri szerelmét. Tehát nem „melankolikus” művészekről vagy más hasonló egyéniségek érzéseiről van szó, ami azonban drámaian lebilincselővé teszi a művet, az az idősíkokkal és tudatállapotokkal, nézőpontokkal és hangokkal játszó, monotonon zúgó nyelv. Egy kreatív írás kurzuson minden bizonnyal a szemétkosárban végezné egy olyan elbeszélés, amelynek legalább a felét az „és” és a „mondja” szavak teszik ki, itt viszont ez a beszédmód már-már a próza és a líra határait elmosó, megkapóan szép szöveggé alakul át.
Mint ahogy a Melankólia című Fosse-műben, ezek a külső jegyek természetesen itt sem valami posztmodern, a grammatika határait játékosan lebontó írói stratégiának a részei. Mélység van mögöttük, és az a megfontolás, hogy a melankólia önmagában egy elvesztett tárgy utáni reménytelen sóvárgásban gyökerezik. A klasszikus freudi értelmezés szerint a melankólia a gyászmunka ellentéte: a szubjektumnak nem sikerül az elvesztett tárgyról visszavonnia megszállásait, újra és újra nekiindul, és ezt a visszavont energiát újabb tárgyakba, személyekbe kívánja fektetni. A melankolikus ezért kereső, folyton úton lévő, egy elszegényített, éhes és fázó valaki, akinek az útja soha nem ér véget. Ugyanis mindig van egy „és”, ami továbblendíti ebben a keresésben, nincs megállás ezen a szomorú kálvárián, és éppen ezért nem fejeződnek be a mondatok sem Fosse szövegében. Ha úgy dönt a szenvedő, hogy meg szeretne állni az úton (mint Alida és a Trilógia harmadik részében lánya, Ales), akkor persze megteheti, de akkor már nem lesz több „és”, nem folytatódik a történet, hanem „a hullámok átcsapnak Alida fölött és Ales elindul a partról befelé a hullámok között lépked tovább tovább és ősz haján átcsap egy hullám” (132.).
Ezen a helyen külön dicséret illeti a mű fordítóját, A. Dobos Évát, amiért kiváló munkát végezve a magyar olvasók számára közvetíti ezt a lélekemelően szomorú, szép norvég prózát. Jon Fosse biztos nem lesz bestseller magyar nyelvterületen, de az igazán mély és jelentős írók műveit persze sosem kapkodják el tucatszám a polcokról. De aki ráérős, elmélyülős és elgondolkodtató olvasásra vágyik, arra, hogy ne pusztán egy történetet, hanem egy különös világlátást kapjon, annak bátran ajánlható Fosse műve. Ha Sebalddal kezdtük, fejezzük is be vele: a Trilógia után talán, ami leginkább velünk marad, az a német író első regényének címe: szédület, érzés.
Jon Fosse: Trilógia (Álmatlanság, Olav álma, Esti dal), fordította A. Dobos Éva, Kalligram, Budapest, 2015.
