Hans Zimmer Budapestre látogatott és elhozta nekünk fél Hollywoodot is. Koncertjén többek közt Russel Crowe, Christian Bale és Leonardo DiCaprio is megelevenedett a színpadon, de a legjobb éppen az volt, hogy ezúttal be kellett érniük a mellékszereppel. Ez az elképesztő zeneszerző ugyanis többfunkciós showmanként uralta a teltházas Papp László Budapest Sportarénát.
Hans Zimmer olyat tud, amit csupán kevesen: filmzenéi nem csak a jelenetek aláfestéseként, kísérőjeként funkcionálnak, hanem önálló életre kelnek, tulajdonképpen slágerré válnak. Olyannyira elszakadnak fő médiumuktól, hogy sokszor híresebbek és ismertebbek, mint az a produktum, amelynek köszönhetően létrejöttek. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy a Gladiátor zenéjére még az is felkapja a fejét, aki egyébként nem látta magát a filmet.
Hans Zimmer tehát több, mint egyszerű filmzeneszerző, és ezt május 11-ei budapesti koncertje is tökéletesen bizonyította. Nem volt rest egyszerre három szerepben tündökölni: ezeknek az inspiratív, különleges atmoszférát teremtő daraboknak a zeneszerzőjeként, zenész-előadóként (gitár, zongora és dob), illetve karmesterként, vagy inkább egyfajta mindent összefogó és irányító fontemberként ügyelte, vezette zenekarát és kórusát olyan precizitással, alázattal és szakmai eltökéltséggel, hogy öröm volt nézni.
A koncert kezdete nem a puhatolózásról és a felvezetésről szólt, egyből a közepébe csaptak a zenészek, és Zimmer már akkor megmutatta, hogy nem fennkölt kézmozdulatokkal fogja kivenni részét a showból. Valódi rocksztárként ragadt gitárt, majd fokozatosan csatlakoztak hozzá társai is: egyik oldalán a gitárosok, másikon a hegedűsök, felette eggyel az ütősök, majd a fúvósok és végül a kórus. Utóbbi kettőre mi magyarok külön büszkék lehetünk, hiszen a Magyar Virtuózok Kamarazenekar és a Cinema Studio Choir is segítette a mester munkáját.
Eleinte kicsit fura volt hozzászokni, ahogy a hegedűsök kvázi táncolva és a hangszerrel különböző trükköket bemutatva játszottak, nem tudtam hova tenni ezt a hagyományostól eltérő szerepet, de aztán rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy többről szól ez a szimpla kísérésnél. Számtalan szólóval és külön szettekkel varázsoltak el bennünket, igazi ékességei voltak az előadásnak. Nélkülük olyan lett volna ez az alkalom, mint A sötét lovag Joker nélkül. Főképpen Ann Marie Calhoun nevét fontos itt kiemelni.
Ugyanez persze elmondható a dobosokról is. Be kell valljam, általában minden koncerten ők a kedvenceim, de ezúttal tényleg olyat láttam, mint azelőtt soha. Ez nagyrészt Satnam Ramgotrának köszönhető, aki úgy bánt a hangszerével, mintha nem is erről a bolygóról jött volna. Nem csak hallgatni, érezni, hanem nézni is élmény volt mindezt, még akkor is, ha a kivetítő mindössze akkor működött, amikor Hans Zimmer beszélt, és ugye vizuálisan ez túl sok meglepetést nem tartogatott. A fényjátékok viszont nagyon izgalmasak és látványosak voltak.
A zeneszerző tehát hol kevésbé, hol jobban irányította csapatát: olykor-olykor kiszállt a hangszer mögül, vagy letette azt és kívülről vezényelt, hogy aztán újra hangyaszorgalommal vegye ki a részét a munkából. Apró, de kétség kívül a legfontosabb láncszemként munkálkodott abban a tökéletes gépezetben, ami a Sportaréna közönségét szórakoztatta. A különböző részek közt néhány sztori adta az átkötést, ezek közül a legérdekesebb az volt, amit a Gladiátor keletkezéstörténetéről mondott. Történt egy napon ugyanis, hogy Ridley Scott korán reggel kereste telefonon és elmondta neki, hogy tervez egy filmet, amely egy gladiátorról fog szólni. Hosszan beszélgettek, majd amikor mindezt meghallotta Zimmer felesége, csak annyit mondott: „Ó, ti férfiak!”. A terveket később épp ez a mondat motiválta: a zeneszerző olyan zenét akart, amely mindenkit képes meghatni. Sikerült neki.
Egy másik átkötő beszédben nagyon meghatóan és hatalmas tisztelettel beszélt Heath Ledgerről, majd egy olyan globális üzenetet is megfogalmazott, melyet a zenéi is tükröznek: a világot csak akkor tudjuk jobbá tenni, ha szeretettel fordulunk egymás felé és hiszünk az összefogásban. Egy dolog biztosan látszott rajta: imád zenélni és élni. És nagyon hálás mindenkinek, aki segíti őt ebben. Minden mozdulatáról sugárzott, hogy koncentrációja egy másodpercig sem hagy alább. Ez persze az összes színpadon lévő zenészről és kóristáról elmondható volt: úgy kezdtek el minden egyes taktust, mintha utoljára tennék. Zimmer egyébként mindenkit külön bemutatott, és ekkor is kiemelte, hogy zenészei nélkül nem tartana ott, ahol most van.
Ami a repertoárt illeti, a német zseni mindent elhozott nekünk. Hallhattuk többek közt az Angyalok és démonok, a Gladiátor, Az oroszlánkirály, A Karib-tenger kalózai, a Batman – A sötét lovag, a Csillagok között és az Eredet jól ismert taktusait is. És talán éppen azért, mert ezek a dallamok slágerré váltak mindenki számára jól ismertek, a lényeg nem a központi, refrénként funkcionáló részeken volt, hanem a körítésen. Zimmer kiváló érzékkel és izgalmas hangsúlycserékkel úgy tervezte meg a dramaturgiát, hogy a fel- és levezetéseket, a szólókat és a filmekben egyébként hangsúlytalanabb elemeket emelte ki. Mintha azt akarta volna ezzel mondani: „A nagy durranást már ismeritek, de hallgassátok, van itt még csodálnivaló bőven”. És sikerült, nagyon is átjött ez az üzenet, már csak azért is, mert ezeknek az elnyújtásoknak köszönhetően a csúcspontnál még nagyobb lehetett az extázis. Ezeken kívül olyan finomságokat és bravúrokat figyelhettünk meg, amelyekre nagy eséllyel csak egy ilyen koncerten eszmél rá az ember.
A koncertet a Time, Zimmer talán legismertebb alkotása, az Eredet főcímzenéje zárta. Hatásos volt ez is, méltó befejezésként került egy rendkívül magas színvonalú produkció végére. Az pedig külön jó érzés, hogy ennek a zseniális zenei előadásnak a sikerében magyar művészeknek is hatalmas szerepük volt.
Hans Zimmer-koncert, Papp László Budapest Sportaréna, Budapest, 2016. május 11.
A fotókat Réti Zsolt készítette.
