Élet vs. Irodalom, ez a jó kezdőmondat. Azt gondoltam, kicselezném a tisztelt szurkolókat, és megpróbálnék a könyvről mint könyvről írni, nem mint az élet vagy egy életszakasz lenyomatáról. Már csak azért is, mert nem azért fogtam hozzá az olvasáshoz, hogy bulvárkodjak az író életében, betegségének lefolyásában, hanem egyszerűen azért, mert Esterházyt olvasni jó.
Igen, de hogyan rázzuk le az életvonatkozás csatárait, ha egyszer a könyv maga elsődleges céljának tekinti, hogy a valóságról írjon, azon belül pedig arról az úrhatnám szolgálóról, aki/ami egyre nagyobb teret hódít magának a testben, és azon keresztül az életben. Bele-beleszól a valóságba, és így az irodalomba. A hasnyálmirigy, vagy a betegségével együtt: hasnyálmirigyrák; a két kifejezés szinte szinonimaként váltakozik, mintha az elváltozás magának a dolognak a lényegét szüntetné meg. Először is szeretnék sárga lapot kérni ennek a mégsem lett csajozó futballista-írónak egy gondolatmenetért: a betegség végkimenetele nem lehet a könyv sikerének záloga.
Abban a furcsa helyzetben mondom ezt, hogy a könyvet az élet lezárulása előtt fejeztem be, ezeket a sorokat pedig már a végjáték után írom. Csináljuk csak azt a könyvvel, amit a könyvekkel szokás: olvassuk, lapozgassuk, nevessünk rajta, rendüljünk meg tőle és veszekedjünk vele! Akkor is, ha ez a könyv egy kicsit fellinis öngól az írótól, mármint ha a 8 és 1/2 forgatására gondolunk, vagyis hogy milyen arról forgatni, miért is nem tudunk egy tisztességes filmet összehozni. Esetünkben tehát, ha nem megy a fikció, legyünk realisták. Akkor ez most kivezetés a szépirodalomból? Nem is könyv, csak félkönyv? A valóság dilemmái mellett elég nagy teret kap a szövegben maga a műfajdilemma, a naplóírás nehézségei, miszerint a szerző, aki lépten-nyomon a saját életét is felhasználja, hogyan tudna most az egyszer kizárólag erre fókuszálni. És egyáltalán, a valóság eredendő hozzáférhetetlenségének problematikája, vagyis az, hogy még a saját is milyen nehezen érthető meg, és hogy a választott szavak már vezetik a megértést, ami bizony „mindig fölfeslik valahol”.
Na helyben is vagyunk, az idézeteknél, a minden mondat idézet posztmodern tételénél, ami Esterházy Péter nevével együtt furakodott be kollektív irodalmi tudatunkba. Az idézetek jelentős része ezúttal az aktuális valóságból ered, a családtagoktól, barátoktól, orvosoktól, betegektől, látogatóktól származik, sőt még a dilettantizmus bélyegével fenyegető, nem-szeretem közhelyek is be-bekiabálnak időnként a pálya széléről. A naplóíró megkérdőjelezi magát a napló műfajt is, mondván, hogy ő folyton csak jegyzeteket készít. De a jegyzetek mégis összeállnak, össze vannak szerkesztve szöveggé. A naplóírásnak is megvannak a hagyományai. Hogyan is gondolhatnánk, hogy itt most valami irodalmon kívüli osont be a pályára? Hát úgy, hogy én például kölcsönvettem a naplóban foglalt ötletet, és kijegyzeteltem Susan Sontag A betegség mint metafora című könyvét.
Sontag a tbc és a rák társadalmi megítéléséről ír, a két betegségre vonatkozó általános tudásunk változásáról és az ezzel kapcsolatos viselkedési módokról. Sontag szerint „[a] rák csak ritka és a mai napig botrányos tárgya a költészetnek, és elképzelhetetlennek tűnik, hogy e betegség esztétikussá váljék.” Továbbá, míg a tuberkulózist virágkorában a lélek érzékenységével, egy bizonyos lelki alkattal kapcsolták össze, addig a rák „a test betegsége”, „nem mond semmit a lélekről”. Esterházy hiába ír olyasmiket, hogy itt nincs se elbeszélő, se hős. A lényeget tekintve a lehetetlenre vállalkozik, amikor a Sontag-féle tabukat megsértve nemhogy kiszellőztet részleteket vagy netán átesztétizál, hanem egyenesen közszemlére teszi a betegséggel és a kezelésekkel járó valamennyi testi kellemetlenséget, fájdalmat, szenvedést. Ebben is van némi hősiesség. Meg abban is, hogy az önidegenné lett szervet megszemélyesíti, és a voltaképp kettős identitású Miriggyel/Tündérrel való kapcsolatának romantikus természetét boncolgatja. Teszi mindezt „ontológiai derűvel” – erre mondom én, hogy ez a napló nem más, mint fundamentálonkológia, játék a nyelvvel, s közben mégis alaposan rákényszerülünk megismerni a rákot, a létét, mibenlétét vagy a létező rákjának hogylétét. De maga a rákényszerülés szó is mutatja: benne van valami, egy csonk az elején, ami rátelepszik, befolyásolja a kimenetelt, és véletlenül önmagában is értelmes, mégsem az a szó értelme. Épp ezért nem tartom szerencsésnek azonosítani azt a kétharmad évszázadot élt szerzőt azzal az elbeszélővel, aki naplóját ebből a perspektívából („muciperspektívából”) írja. Az ember nem azonos a betegségével. A könyv pedig nem attól jó vagy rossz, mi történik később a szerzővel. Quod est demonstrandum.
És minden van itt, ami egy testes filozófiai alapműhöz vagy egy regényhez kell: lét és idő és kezelés, végzetes kimenetelű szerelmi egyesülés, derűs iróniával ecsetelt szenvedéstörténet. Már amikor. Mert ahogy romlik az összhang, és az a bizonyos Tündér kezd zsarnokoskodni a test fölött, a kilátásokkal együtt romlik a kedv is. És akkor a legmegrendítőbb részeket nem idézném. Ahogy a test egyre inkább ránehezedik a lélekre. Mi lehetne ennél nagyobb (büntetés) kihívás egy szellemi foglalkozású ember számára, mint amikor napjait kizárólag a testbe vetettség miatti szenvedés, a szó szerinti belső küzdelem tölti ki? Test a lelke mindennek, szoktam mondogatni magamnak, gúnyolódva saját javíthatatlan idealizmusomon, mikor az anyagiság akadályaiba ütközöm. A betegségben az a legrosszabb, hogy a saját test lép fel akadályként, álnok puccsal átveszi a hatalmat. Én és a testem, az önazonosság megkérdőjeleződése – kiadós önismereti lecke.
A Napló legnagyobbrészt nem más, mint a betegség lefolyásának rögzítése, másrészt az írás körüli gondolatok lejegyzése is. Mondatok keresése, variálása, értékelése, stílusvariációkkal és szótalálmányokkal való játszadozás, mintha egy kisfiút néznénk, aki időtöltésből papírrepülőt hajtogat és röptet az orvosi váróban. Azzal párhuzamosan, hogy az alapvető testi funkciók előtérbe kerülnek, kiderül, hogy az írás is alapvető életfunkció, mondatokkal ébredünk és fekszünk. Ez, a tudatosság és az önreflexió teszi végül is az embert, még ha a Teremtésbe nincs is beleszólásunk. Úgyszólván Pascal az ember, semmi több; „gondolkodó nádszál az ember”, tudatában a rá leselkedő természeti erők fenyegetésének, ezáltal erősebb a természetnél… és kis szerencsével még matematikus és/vagy író is.
Lehet, hogy „a művészet nem megoldás semmire”, ahogy a göteborgi beszédben mondja Esterházy. Lehet, hogy az irodalom nem befolyásolja az életet, azonban azt befolyásolhatja, hogyan gondolkodunk róla. A naplóban rögzített Kálvária nem váltotta meg a világot, tartok tőle, hogy még azokat sem, akiket megrendít(ett). „Szenvedésprojektnek” tehát nem volt valami jó, és ha a valóság ilyen szomorú, érthető, hogy erősödik a fikciópárti frakció. De a saját végesség tudata – ugyanakkor kiszámíthatatlansága – és az elsuttogott káromkodások mellett a szenvedésen átütő humor, illetve az, hogy minden valós fizikai rossz ellenére nyoma sincs pózolásnak, erőltetett bölcselkedésnek, ez mind mégiscsak alternatívát kínál fel arra, hogyan lehet elviselni a megváltoztathatatlant. Ennek a Tündérnek meg csak annyit mondanék kis képzavarral élve, hogy lehet, Szívecském, hogy te rúgtad az utolsó gólt, de a meccset nem te nyerted.
Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló, Magvető, Budapest, 2016.
