A Nagyerdei Víztoronyban korábban csak egyszer jártam, és akkor is nyilvános pisildének használtam (rendeltetésszerűen), de mivel az rendben valónak találtatott, nyugodt szívvel tértem vissza, hogy végre kívül-belül megnézzem magamnak a helyet, és a péntek esti Magashegyi Underground-koncert apropóján részt vegyek az idei kvázi első és talán utolsó szabadtéri koncertemen.
(Szinte szégyelltem magam, amikor a bejáratnál feltették rám a belépésre feljogosító lila papír karszalagot, és mellette csak a kibolyhosodott, tavalyi Ördögkatlan-bérletem díszelgett, igaz, legalább színben harmonizáltak.) Nemcsak Víztorony-, Magashegyi-szűz is voltam mind ez idáig: idén tízéves a zenekar, nekem pedig tíz éven át sikerült szerencsésen elkerülnöm őket, jobban mondva egyszer beszűrődött az ablakomon egy falunapos koncertjük visszhangja, és akkor konstatáltam is, hogy lehet, hogy ez annyira nem szar, de annyi lelkesedés már nem volt bennem, hogy lecsattogjak a térre személyesen is tesztelni. Így hát a velük kapcsolatos előítéleteim fennakadás nélkül munkálkodtak tovább, elvégre éppen így működnek az előítéletek, és egészen mostanáig nem is terveztem ezen változtatni. Csakhogy a szükség nagy úr, nekem pedig ötévnyi Pesten élés, majd onnan visszaköltözés után irtóra viszketett már, hogy újra koncerten lehessek, úgyhogy végül beadtam a derekam, és nagyjából az első adandó alkalommal elmentem egyre.
A Klinika vízkészletéről a mai napig gondoskodó, százéves víztoronyból kedves egykori alma materem, a Debreceni Egyetem jóvoltából, nagyjából egy esztendővel ezelőtt összművészeti szórakoztatóipari egységgé avanzsált hely ezen a langyos későnyári estén látszólag elsősorban a jól öltözött 20 vagy inkább 30 pluszos korosztályt célozta be, habár odaérkeztemkor még szép számmal bóklásztak a kertben a vélhetően szezonvégi nyaralásukat töltő családok kiskorú ivadékai is, akikre viszont nem igazán volt felkészülve a tér. A hangulat összességében laposnak volt mondható; a vegyes irányokból csobogó liftzenét sokáig a pulthoz igyekvők, illetve onnan távozók könnyed lódobogása zavarta csak meg időről időre, a poros fesztiválnézőterekhez nemigen szokott lábakat jótékonyan védelmező, finoman rezonáló fapadozaton, éppen csak túlszárnyalva az illedelmesen várakozó közönség visszafogott morajlását, az egyelőre ürességtől kongó színpad előtti téren. Pedig a hely és az időpont szerintem kiválóan alkalmas lett volna mondjuk egy előzenekar beütemezésére is, de hát erre látszólag senki sem gondolt.
Kapunyitáskor az egyébként valóban impozáns Nagyerdei Víztorony még szürkén magasodott a síkság fölé, később önérzetes piros-fehér-zöld színekbe öltözött, mígnem megnyugtatóan értékrendmentes kék-rózsaszín-mátrixzöld árnyalatokban állapodott meg. A kilátóba sajnos sötétedés után már tilos az Á, de a falmászó terasz még ekkor is kitartóan üzemelt és nyújtott bámészkodnivalót a hozzám hasonló unatkozóknak. Aztán ahogy leszállt az est, rohamtempóban telt meg a Víztoronykert korlátozott számú ülőalkalmatossága, miközben a hangszórókból rendületlenül potyogtak a puha jazzes, funkos, lounge-os ütemek, amiből szintén családos és nyilvánvalóan rutintalan spontán asztaltársaságom próbált is szakszerűnek szánt előrejelzéseket levezetni a várható koncert légköri viszonyaira nézve – sajnos később szem elől tévesztettem őket, pedig kíváncsi lettem volna a reakciójukra, amikor szembesültek a valósággal.
Közben az árakat és a kiszolgálást is teszteltem: egy klasszikus nyárias rozéfröccsöt 450-ért vesztegettek a pultban, a ház borából ugyan, de legalább elegáns, méretes talpas pohárban, és amíg a vendégek egyik mancsát pohárral foglalták le, addig a dohányzókról se feledkeztek meg az üzemeltetők: az asztalokon gondosan elhelyezett, rendszeresen cserélt hamutálak gyűjtögették a koporsószegeket, elvégre ez egy szabadtári hely. Aztán fél kilenc magasságában elkezdett fakulni a sajtós belépésem feletti öröm, és a fröccsből meg a fotóznivalóból is kezdtem kifogyni, miközben a szemeim már a zenekar csupán képekről ismert sziluettjét fürkészték, mindhiába, hátha az egyre unalmasabbá váló gépzene halványulása most már a koncert kezdetét és nem csupán az aktuális track végét jelzi.
Aztán váratlanul, mindenféle parasztvakító csinadrattát mellőzve felcsendültek az első dallamok, mire a közönség fiatalabbjai gyorsan az élre ügettek, és pikkpakk megtöltötte az aprócska nézőteret. A zenekar pedig minden allűr nélkül csapott bele a lecsóba, talán köszönni is csak a harmadik-negyedik szám körül köszöntek, és később se beszéltek túl sokat, szerencsémre. Azért némi hangolás alatti sztorizgatás befigyelt; Bíborka elmesélte például, amit egy nemrégiben adott interjúban is, miszerint eredetileg nem akartak koncertezni, csak afféle underground hálószobaprojektnek indult a zenekar, és lám mi lett belőle. Ez némiképp meg is magyarázta számomra azt a rejtélyt, hogy egy olyan zenekar, ami tudomásom szerint eléggé mainstream, hogyan is viselheti még nevében is az underground szócskát, még ha az, amit űznek, vélhetően a mainstream igényesebb vonalát is képviseli. De az, amit szintén az említett interjúban nyilatkoztak arról, hogy manapság már nem is létezik szubkulturális zene, nekem inkább szerecsenmosdatásnak tűnik, és immár koncertélménnyel a zsebemben is minden idegszálam sikítozva tiltakozik ellene.
Ami viszont tagadhatatlan, hogy a Magashegyinek valóban bejött ez a koncertezés dolog. Onnantól kezdve, hogy színpadra léptek, már nem voltak üres járatok az estében; a zenekar a koncert első percétől az utolsóig a fennhatósága alatt tartotta a hangulatot. Bíborka fáradhatatlanul táncolt a csilivili flitteres pólójában, a gitárosok ugrabugráltak, hangszereket csereberéltek, és a napszemüveges „háttéremberek”, a dobos és a billentyűs is végigmozogták a koncertet, amennyire ez ülve, illetve laptopot nyomkodva lehetséges. Hangsúlyoznám, hogy egy tízéves zenekarról beszélünk, akik igen népszerűek, és ennél jóval nagyobb színpadokon és nagyobb számú közönségnek is számtalanszor zenéltek már, mégsem éreztem rajtuk egy cseppnyi fásultságot sem. Bár továbbra sem az én zeném, amit képviselnek, és a dalaikat egy hallás után akkor sem tudnám egymástól megkülönböztetni, ha számszeríjat tartanának a halántékomhoz, azt meg kell adni, hogy maximálisan odatették magukat, és amikor épp nem azzal voltam elfoglalva, hogy a 328. szellemképet dokumentáljam az eseményről, időnként még én magam is élveztem.
Színpadi megjelenés és jelenlét terén abszolút 10/10-es volt az este, ami vagy a profizmusuknak köszönhető, vagy annak, hogy ők maguk is élvezték a bulit, de szerintem leginkább mind a kettő. Számomra ugyanis mindig az az értékmérő egy koncerten, hogy mennyire hiteles a produkció, és nekem az övék annak tűnt. Mert amit ez a zenekar a színpadon művelt, az egyáltalán nem volt indokolt vagy épp elvárható; a gázsit végül is akkor is megkapják, ha rutinból nyomják végig a show-t, és amikor köszönnek a közönségnek, akkor nem tévesztik el, hogy éppen melyik város színpadán is ácsorognak. Persze az már régi tapasztalat, hogy közönségtapsoltatás és a „köszönjük” random településnév nélkül egyetlen vidéki hakni sem képzelhető el, valamint az első sorokkal pacsizás sem példa nélküli, de az már egyáltalán nem magától értetődő gesztus, hogy a zenekar lejöjjön a színpadról a közönség közé, és kvázi velük együtt bulizzon.
Márpedig ők ezt tolták, és számomra ez egy nagyon szimpatikus húzás volt, leginkább mivel őszintének tűnt. Az volt a benyomásom, egyáltalán nem bánják, hogy viszonylag kicsi közönségnek játszanak, sőt szívből örülnek annak, hogy itt végre nincsenek kordonok, sem haragos tekintetű szekusok (na nem mintha szükség lett volna rájuk), így fizikailag és lelkileg is közelebb kerülhettek a rajongóikhoz. Mintha csupán egy véletlen körülmény folytán váltak volna ennyire populárissá, de lélekben megmaradtak „kis zenekarnak”, és valójában ez lenne az ő igazi hazai pályájuk, pedig velem egyetemben ők is először jártak a Nagyerdei Víztoronynál. Szóval underground vagy nem, de összhang volt a színpadon a zenészek között, és összhang a színpad előtti közönséggel is. A szerény létszámú, de annál hálásabb tömeg pedig táncolt, a karját lengette, sőt még a dalszövegeket is hibátlanul fújta a felkínált időpontokban (ami pedig mindig rizikós kísérlet a zenekarok részéről, és igen kínos pillanatokat tud szülni, ha balul sül el); a végén pedig még egy gyors visszataps is belefért. Aztán pontban tízkor a zenekar tetette a lantot, a keverőpultban pedig lelőtték a színpadi hangtechnikát, és hatásszünet nélkül kapcsoltak át parti üzemmódba, úgyhogy miközben a Strandhotel irányában szeltem a métereket, hogy még elérjem az utolsó nappali járatomat Hajdúböszörmény irányába, az utcákon bulizó fiatalokat kerülgetve még hosszasan kísért utamon a „N-n-no, no, no, no place I’d rather be…”
Magashegyi Underground-koncert, Víztoronykert, Nagyerdei Víztorony, Debrecen, 2016. augusztus 26.
A fotókat Bódis Krisztián készítette.
