Rendhagyó könyvbemutatón vehettek részt azok, akik 2016. október 20-án kora este a Debreceni Egyetem Irodalom és Kultúratudományi Intézetének könyvtárába látogattak. Rendhagyó. Egyrészt azért, mert négy irodalomtörténész ismertetett négy kötetet (s ennyiben inkább oktettről érdemes beszélni), másrészt azért, mert mindegyik könyv a Ráció-Tudomány sorozat idén megjelent darabja.
Az, hogy az előre meghirdetett időpontra – bizonyos bevett gyakorlatoktól eltérően – akkurátusan érkezett a közönség, azt is jelezheti, hogy az érdeklődők a „hagyományos”, egy (esetleg két) kötet köré szerveződő beszélgetések rendjét figyelembe véve igyekeztek elkerülni az éjszakába nyúló program esélyét. Másfelől, s talán ez a fontosabb, a pontosság lehet jele a fokozott érdeklődésnek is; erre bizonyítékként szolgál az, hogy a terem kissé megviselt székeit hamar elfoglalták. (Számomra Uri Dénes biztosított helyet még úgy is, hogy nem tudta: két főszereplővel, Bednanics Gáborral és Bengi Lászlóval érkezem Budapestről.)
A könyvbemutató szervezőire, „moderátoraira” és a kötetek szerzőire tehát kettős feladat hárult: a kötetek prezentálásakor egyszerre kellett szem előtt tartani a közönség monotóniatűrésének, fókuszának és terhelhetőségének határait, és érvényesíteni az átfogó és részletes bemutatás szaktudományos követelményeit (amennyiben könyvbemutató esetében létezik ilyen, ugyanis az efféle kötetek kapcsán az „ajánló” funkció inkább csak a szakmai olvasóközönségre vonatkozik). Kockázatos vállalkozás, mégis sikeres – ebből a szempontból is rendhagyó.
A Ráció Kiadó és Lajtai László „nevében” vagy hangján elsőként Bednanics Gábor beszélt, s ismertette a sorozatot, melynek Bengi Lászlóval együtt maga is szerkesztője. Ebben a kettős szerepben csak arra vállalkozhatott, hogy a Ráció-Tudomány sorozat irodalomtörténeti jellegét ismertesse (amely manapság inkább a tágan értett kultúratudományok területével hozható összefüggésbe), valamint arra, hogy kiemelje és hangsúlyozza a Debrecennel és a Debreceni Egyetemmel az Alföld Stúdió óta tartó élénk (munka)kapcsolatot. A bevezetőt ilyen módon nemcsak a két debreceni kutató (Kricsfalusi Beatrix és Szirák Péter) könyvei indokolták, hanem a személyes viszony nyomatékosítása is.
A könyvek bemutatása megjelenéseik sorrendjében történt. Kricsfalusi Beatrix Ellenálló szövegek (A színház nem-dramatikus megszakításai) című könyvét Bódi Katalin mutatta be. Többeket is meglepetésként érthetett (köztük engem is), hogy ez a szerző első kötete, pedig – ahogyan azt Bódi Katalin is megjegyezte – jelentős publikációs és fordítói teljesítmény fűződik a nevéhez. Bódi hosszasan tárgyalta a tanulmánykötet előszavát, ugyanis az nem annyira a hagyományos értelemben vett előszóként, mint inkább értekező szövegként olvasható. Olyan szövegként, amelyben a „színháztudomány elméleti megújulásával” kapcsolatban fogalmazhatóak meg kérdések, kételyek, s ilyen módon az interdiszciplinaritás jelensége is a középpontban áll. Ez tulajdonképpen Kricsfalusi egész kötetére érvényes (tematikusan és strukturálisan is), hiszen nemcsak a színházelmélet és az irodalomtudomány, hanem többek között a történeti antropológia, az emlékezetelmélet és a gender studies módszereit és belátásait is összekapcsolja.
Bódi Katalin az egyes fejezetek részletes bemutatása előtt megemlítette azokat a kihívásokat, amelyeket a színházi medialitás dilemmái vagy éppen a kortárs német nyelvű drámák értelmezése jelent. A kihívás ebben az értelemben ellenállást is jelent, s azt is, hogy ez inkább reflexió a színház lehetőségeire (így kerül szóba a történeti avantgárd). Amikor Bódi Katalin arról beszél, hogy a Test – tér – medialitás című első fejezet javarészt teoretikus jellegű szövegei miatt az oktatásban is használható lesz, akkor még úgy tűnik, nagyon hosszú lesz ez a bemutató. Ezután Foucault és Lacan testtel kapcsolatos észrevételeiről esett szó, majd Diderot színjátszáselméletéről; aki pedig az alapos áttekintést mégsem tudta volna követni, ami azt járta körül, hogy itt alapvetően történeti vizsgálatról van szó, az az első fejezet első részének alcíméből (Töredékek színház és testiség történetileg változó viszonyrendszeréhez) tájékozódhat.
Ezen a ponton lehettünk figyelmesek az első kritikainak tűnő észrevételre is, amely szerint a színházelméletből ismert Mystification-fogalmat még pontosíthatta volna a szerző. Az első fejezet második (Formakánon versus színházkoncepció) tanulmánya Lukács György és Balázs Béla színház- és drámaelméleti írásait tárgyalja, amely rész már tulajdonképpen az elmélet és a gyakorlat összevetése – magyarázta Bódi Katalin. A harmadik tanulmány („Csinálni jobb, mint érezni”) Brecht kapcsán a médiaesztétikával és a technomédiumok kapcsolatával foglalkozik, valamint a régi és az új médiumok viszonyát vizsgálja. A második nagy egység fókuszába már a kortárs drámák kerülnek, és előadások elemzését végzi el – a metadráma fogalma itt kerül központi szerepbe. A közönség feszült figyelmét a „transztextualitás” és a „transzszexualitás” kifejezések félreolvashatóságának játékára tett utalás lazítja egy percre. A tanúság, a bűn és a játék kérdései után már csak Bódi Katalin Kricsfalusi Beatrixnak szánt kérdése marad, nevezetesen, hogy a metadráma lehetne-e a színház megújításának (egyik) módja. A kérdésre adott egyértelmű nemleges válasz oka, hogy a darabok recepciója kudarc (volt), nem sikerült „megfelelő” színházi nyelvet találni.
Hosszabb dialógusra már nem maradt idő, hiszen még csak az első kötetnél tartottunk. Balajthy Ágnes következett, aki Szirák Péter Ki említ megérkezést? (A régi és a két világháború közötti magyar irodalmi útirajzról) kötetét mutatta be. Balajthy kiemelte, hogy Szirák kötete olyan hiánypótló vállalkozás, amely nem dokumentumjellegének, hanem esztétikai kérdéshorizontjának köszönheti valódi teljesítményét. Ez abból a szempontból válik jelentékennyé, hogy Szirák Péter munkája számos olyan szöveget vizsgál, melyek a „műfaji kánon peremén” helyezkednek el. Ebből kiindulva érthető, hogy nemcsak irodalomtörténeti vonatkozásai, hanem mentalitástörténeti és turizmustörténeti belátásai is lényegesek. A kötet első nagyobb egysége (Tanulás és esemény, valamint A (kül)hon felfedezői) az útirajzok történetével és történetiségével vet számot, amely azért is érdekes, mert ezzel Szirák Péter kilép saját kutatási területéről – jegyzi meg Balajthy. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a kutatás ne lenne releváns. Sokkal inkább az értekező jól kiválasztott szempontrendszeréről tesz tanúbizonyságot, hiszen a módszertani és strukturális koherencia garantálja, hogy a vizsgálat – nagy spektruma ellenére – nem széttartó.
A második egység (Az utazás melankóliája és az „Utaztatás” és tanúságtétel fejezetek) tárgyalásakor nemcsak az derült ki, hogy Szirák többek között Kosztolányi, Nagy Lajos és Illyés műveit is értelmezi, hanem az szintén, hogy Balajthy Ágnesnek kimagasló tájékozottsága van a témában, ezért a külföldi útirajzkutatás uralkodó tendenciáit felmutatva pozicionálja a Ki említ megérkezést? A számos példa közül elég itt azt, a könyvhétre megjelent kötetben is központi problémaként előálló kérdést kiemelni, hogy miként vonódnak be az érzékek az idegenség tapasztalatába? Erre Szirák Péter könyve először két utazási „modellel” válaszol. Egyrészt a Kazinczy nevéhez köthető, nemzeti ön- és honismerettel kapcsolatos belföldi, másrészt Széchenyi angliai útjaiból ismert külföldi utazás nyithat távlatokat az idegenség különféle alakzataira. Mindez persze csak addig ad okot bizalomra, amíg a közönség nem értesül arról a problémáról, hogy mit is érhet el az útirajz az írás monomédiumával. (Ekkor már határozottan az volt az érzésem, hogy Balajthy Ágnes úgy beszél, mintha egyben már kérdezné is a szerzőt, s a közönséggel való rendszeres kapcsolattartás következtében a közönség tagjait, minket, engem is.) Ebből egyenesen következtek az idegenségtapasztalat nyelvi színrevitelének, kogníció és performativitás viszonyainak, utazás és utaztatás feltételezettségének problémái, valamint az a kérdés is, hogyan lesz egy tájegység turisztikai termék.
Balajthy kiemeli még az erdélyi útirajzokat, szót ejt veszteségretorikáról és a turisztikai imázs kialakulásáról. (Az egyedüli megjegyzés az olvasásszociológiai vizsgálatra vonatkozik, melyre Szirák Péter „kiegészítésként” a kérdéseknél válaszolt is.) Balajthy Ágnes méltatta még Szirák Péter értelmezői nyelvét, mi pedig magunkban azt a tömör szakszerűséget, amellyel Balajthy a kötetről beszélt. (Ekkor még arra gyanakodtam, hogy Bódi Katalinnal előre „felosztották” a rendelkezésre álló időt, mert az mégsem múlik annyira.) A végén Szirák Pétertől megtudjuk, hogy nem a Kosztolányi-olvasásnak köszönhető a téma, hanem Szabó Lőrincnek, valamint azt is: mindig érdekelték utazás és olvasás összefüggései, bár saját bevallása szerint „relatíve keveset” utazik, a címre pedig „intuitív módon talált rá”. Ezután Szirák Péter alatt (is) újfent megingott a kissé recsegős szék, erre a lélegzetvételnyi szünetben fel is hívta figyelmet – mindenki érezte, félidőhöz érkeztünk.
21. századi kérdésfelvetések, részben romantikus, részben klasszikus modern szövegek vizsgálata – kezdte Lapis József Bednanics Gábor a Modern mítoszok és az újraírás lehetőségei (A líraolvasás esélyei a 21. században) című kötetének bemutatását. Lapis az eddigi módszertől eltérően nem az egyes fejezetek részletes tárgyalásának mintájára építette föl saját szövegét, hanem Bednanics könyvének és eddigi köteteinek logikáját alapul véve fogalmazott meg a szerző vizsgálati módszeréhez kapcsolódó észrevételeket (s ebben az esetben nem is annyira előre megírt ismertetőről, mint inkább jegyzetekből összeállított előadásról és annak kapcsán megfogalmazódó kérdésekről érdemes beszélni). Ebből a szempontból ez is rendhagyó. Általános, a szerző írásgyakorlatára és címadási gesztusára fókuszáló bevezetőjében azt fogalmazta meg, hogy Bednanics Gábor köteteiből a közöttiség problémája és „régi” dilemmák tematizálása olvasható ki, mintha a szerző „mindig kérdésstruktúrákban gondolkodna”.
A tárgyalt kötet címében és bevezetőjében is egy dichotómia rajzolódik ki – mondta Lapis, többször is használva ezt a kifejezést. Fogalompárokat hallhattunk, olvashatunk: teória és praxis, szó és kép, test és irodalom, előtér és háttér, valamint szubjektivitás és objektivitás. A könyv efféle oppozícióknak lenne a kimozdítása, hiszen ezekkel sosem válaszként, hanem kérdésként találkozik a befogadó. Éppen ezért kerülhetnek egymás mellé az Ady-, Babits-, Kosztolányi-, valamint Komjáthy-, Reviczky- és Vörösmarty-szövegeket tárgyaló fejezet(rész)ek. Lapis József azt is kiemeli, hogy nem „szoros” versolvasás történik, sokkal inkább összefüggő kulturális hálózatok feltárása. Így vezet át Lapis az impresszionizmus kérdésköréhez, ahol még idéz is egy részt a kötetből, azt szemléltetvén, hogy miként hajtja végre Bednanics szó és kép viszonyának vizsgálatát tájköltészet és tájfestészet vonatkozásában. Hogyan működnek együtt, egyszerre, egymással nyelvi és ikonikus szerkezetek, miként olvashatók azok – úgy tűnik, ez áll a kötet középpontjában. Lapis persze elegánsan választ (valamivel este hét óra után), és azt emeli ki Bednanics kötetéből, hogyan jelennek meg Adynál Petőfi pusztareprezentációi értékhierarchia, mítosz és antimítosz oppozíció alapján. Lapis jó érzékkel nemcsak a kötetre, hanem a hallgatóságra is koncentrál, s hogy ébren tartsa a figyelmet, klasszikus retorikai fogásként – Ady vonatkozásában − még a jelenlévő, az eseményt éppen fotózó Herczeg Ákost is megszólítja. Végül Lapis hirtelen összegez, elmondja, hogy a közvetítettség kérdése mennyire fontos, nekem pedig megint az jut eszembe erről az időzítésről, hogy Debrecenben előzetesen biztos elvégeztek egy monotonitástűrés-tesztet, s gyakorolták, mit is bír el egy bemutató. Lapis a legvégén éppen azt kérdezi meg a szerzőtől, tudatos-e, hogy instabil helyzeteket választ, dilemmák és kettősségek közé kerül. „Sosem az instabilitás érdekli az embert, csak ott találja magát” – hangzik a válasz Bednanics Gábortól.
Legvégül Kálai Sándor kap lehetőséget, hogy bemutassa a Ráció-Tudomány sorozat 24. kötetét, Bengi László Az irodalom színterei (Irodalom és sajtó összefüggésrendszere a 20. század első évtizedeiben) című könyvét. (Ekkor még nem gondoltam, mennyire meg fogok döbbenni azon, hogy az utolsó kötet ismertetése valóban lehet olyan, mintha csak most kezdődött volna az egész.) Bengi László kötete kapcsán Kálai szóba hozza: a monografikus igény és az irodalomtörténeti vizsgálódás olyan módon találkozik e kötetben, hogy a médiatudomány és a kommunikációelmélet területeit, valamint a technikai apparátus, a beágyazódás és a reflexió fogalmait egyaránt mozgásba hozza. A sajtótörténeti változások azért is lényegesek, mert a szerzőről a közvetítésre kerül át a hangsúly.
Kálai ennek kapcsán magyaráz bizonyos, az irodalomtudományos érdeklődés fókuszába kerülő és azt meghatározó átrendeződéseket, s itt említi meg Hansági Ágnes Tárca – regény – nyilvánosság (Jókai Mór és a magyar tárcaregény kezdetei) című, 2014-ben megjelent kötetét, amelyben szintén kiemelkedő szerepbe kerülnek a sajtó, a szerialitás és a medialitás kérdései. A médiatudományban is hasonló elmozdulásokat figyelhetünk meg – magyarázza Kálai (bennem pedig, tájékozottságát tekintve, az merült fel, mi lett volna, ha az alapos és körültekintő bemutatásnak nagyobb mozgástere van). Ekkor fel is csendül a kötet címében is szereplő színtér fogalma. Habermas és a nyilvánosság (Nyilvánosság és irodalom [Fogalmi keretek] című fejezet). Tagolt nyilvánosság, tömegmédiumok, a szövegek több(féle) megjelenési formája, más szövegekhez való viszonya – ezektől a kérdésektől jutunk el Bourdieu mezőelméletéhez, majd Morettivel kapcsolatban a distant reading fogalmához. Kálai Sándor még gazdasági és infrastrukturális feltételekre is kitér, a második egységet (a Nyugatot és a magyar sajtó helyzetét) tárgyalja – hozzászól, megerősít.
A kötet külön érdeme, hogy a városi munkásréteg olvasási szokásairól is számot ad – teszi hozzá Kálai, s az újraközlés és újraolvasás problémáit említi, főként Kosztolányi vonatkozásában. Ezzel kapcsolatos a kötetnek az a sajátossága, mely tulajdonképpen érdem, hogy „sok olvasói érdeklődésre rezonál”. Ahhoz is hozzájárul, hogy a medialitás az irodalmi közgondolkodásban is gyökeret verjen. Kálai Sándor zárásként éppen arra kérdez rá, hogyan lehet erre a témára rátalálni. A válasz egészen egyszerű: véletlenül. Ennél valamivel cizelláltabban: Kosztolányi Aranysárkányát olvasva, a Pesti Hírlapot böngészve és a sajtókörnyezetet szem előtt tartva. Bengi László kijelentése – mely szerint lehet, hogy megdöbbentő, de az 1920-as évek első felének sajtóanyagai kevéssé feltárt területnek számítanak – a tudományos kutatás folytatásához és a kötetlen beszélgetés megkezdéséhez kiváló végszónak bizonyult.
A könyvbemutató végén Szirák Péter mondott köszönetet, s bátorított mindenkit arra, hogy fogyassza egészséggel azokat az aprósüteményeket, melyek Kricsfalusi Beatrix és a Germanisztika Intézet jóvoltából kerültek az asztalokra. Ezt többen már csak úgy hallottuk: „zserbót a zsebbe!” Amikor mindenki felállt a székekről, melyek sikeresen kibírták a terhelést, akkor az jutott eszembe, végül is mi meddig bírtuk? Igen meglepődtem, alig valamivel több mint másfél óra. Talán említettem is Simon Attilának, akivel nemrég még Budapesten találkoztunk. Másfél óra. Négy kötet. Rendhagyó.
A Ráció-Tudomány sorozat 2016-os köteteinek bemutatója, Debreceni Egyetem, 2016. október 20.
A fotókat Herczeg Ákos készítette.
