Borbély Szilárd korai halálát megrendülten gyászolta és gyászolja az irodalmi közvélemény. A mi gyászunk, akik ismertük őt személyesen, akik együtt dolgoztunk, beszélgettünk, barátkoztunk, együtt fiatalkodtunk és öregedtünk vele, a mi gyászunk persze más.
Itt volt mellettünk, a közelünkben egy külön világ, egy egyedüli példány, egy semmi mással nem pótolható tekintet, érzékenység, fény és hő, ismételhetetlen, eleven varázs, s aztán egyszerre kihunyt, s itt hagyott minket magunkra. Volt, nincs. Elvitte örök titkát, azt, amit nem mondhatott el, s annak megfejtését is, amit elmondott, amit művekbe, szövegekbe archivált. A gyász, ez a fájdalmas felejtés, talán nem más, mint az erről a titokról való végső lemondás. A gyász, ez a paradoxális érzés és rítus, olyan emlékezés, amelynek végső soron a kíméletes felejtés a célja.
Az 1988-ban, az Adatok című verseskötet megjelenésével és egy nyertes diákköri Csokonai-értekezés elkészítésével induló pálya 2013-ban a Nincstelenek című, széles körben, így külföldön is népszerűvé vált, önéletrajzként inszcenírozott regény kiadásával és egy habilitációs eljárásba bocsájtott Csokonai-életrajzkísérlet megírásával zárult le. Éppen negyedszázadig alkotott köztünk az ezredforduló magyar irodalmának egyik leginvenciózusabb költője, leginkább öntörvényűen eljáró irodalomtörténésze, drámaírója és esszéistája. Ahogy mondani szokás: űr maradt utána. Kitöltetlenség és kitölthetetlenség. Fájdalom és tanácstalanság. Zavar, kétségbeesés és lelkiismeret-furdalás. Adatok és bánat. Paradoxonok sora. Például az elfogadhatatlan és megmagyarázhatatlan elfogadásának és megmagyarázásának kényszere, s ezzel a töredékes és rejtélyes belehelyezése egy értelemegészbe.
Borbély Szilárd elgyászolása nem nélkülözi a kultusz elemeit, ahogy erre Visy Beatrix (ki ennek az emlékszámnak is szerzője) az Alföldben megjelenés előtt álló tanulmányában írja: a nagy hatású költő, a nyugtalanítóan kérdező tudós és író halálát övező gyász- és sorsnarratívák rendre egy szekularizált krisztusi passiótörténetbe helyezik az amúgy elfogadhatatlant és megérthetetlent. A Studia Litteraria-lapszám szerkesztői, az oeuvre amúgy avatott kutatói, Lapis József és Valastyán Tamás tudósi elhivatottságukhoz híven a gyászmunka egy másik, mondhatni nehezebb és dolgosabb változatát ajánlották fel, amikor arra vállalkoztak, hogy „az életművet rendszerszerűen áttekintő, tudományos igényű lapszámot” jelentetnek meg, s ennek jegyében arra kérték a szerzőket, hogy „írásaikkal ne az emlékműavatás gesztusát gyakorolják, hanem a szövegek megszólításával, megnyitásával a szakmai párbeszéd és együttgondolkodás feltételeit teremtsék meg.” (Lapis József: Szerkesztői előszó, 3.).
A kötet szerkesztői és szerzői átfogó és egyszersmind részletező képet festenek az egyik legösszetettebb kortársi – művészi és tudósi – életműről, amikor az Adatoktól a Nincstelenekig, s az Értekezés az epopeáról szóló korai dolgozattól a „Nyugszol a’ nyárfáknak lengő hívesében” című tanulmánykötetig, a líra-, dráma- és regénytörténeti összefüggésektől a teológiai és bölcseleti kontextusokig igyekeztek górcső alá venni Borbély Szilárd egyedülálló munkásságát. Minden esetben a kérdezés, a megértés és az együttgondolkodás alapelveit szolgálva.
Az emlékszám többrétegűen bizonyítja, hogy az irodalomtudósi-kritikusi és a költői-írói munkásság a legszorosabban, szétválaszthatatlanul összefügg egymással. A tudósi és a szépírói habitusra egyaránt mélyen jellemző a páratlannak mondható invenciózusság és a szokatlant célzó, kockázatokat is rejtő öntörvényűség (utóbbi Száz Pál kifejezése, 140.). Egyik legközelebbi munkatársa, Debreczeni Attila tárgyszerű portréja (Csokonai és a többiek. Az irodalomtörténész Borbély Szilárd – szubjektív pályaképvázlat) precízen mutatja be, hogy Borbély Szilárd milyen avatott és gondos filológus volt, aki a Csokonai- és a Kazinczy-életmű feldolgozásában oroszlánrészt vállalt, s aki kiválóan verzátus volt a 18–19. század fordulójának magyar irodalmában, ám szövegkiadásaiban megfigyelhető, hogy a filológiai ismeretek közlése fölött az „értelmezői gondolatfutamok időnként átveszik az uralmat” (10.), vagyis az adatoló mellett hangsúlyosan helyet kér magának a szövegalkotási attitűdöket eredeti módon vizslató interpretátor is: „Szuverén alkotóként általában olyat látott meg egy-egy szövegben, amelyet más nem, s amelyet nem rendszerező tudósi elmével lehet meglátni. Ez a különös szövegérzékenység, az ő igazi »módszertani« sajátossága, az ebből eredő új megvilágítás a tanulmányok érdemi hozadéka. Miközben persze képzett és gyakorló filológus volt, nagy elméleti tájékozottsággal, széleskörű irodalomtörténeti ismeretekkel rendelkezett. De könnyen ellépett ezektől is, egyre kevésbé érezvén kielégítőnek a tudományos diskurzus hagyományos kereteit.” (13.)
Ehhez társítható az a kánonalakító törekvése is, amelyről S. Varga Pál ad pontos leírást (Attitűd és értésmód: egy irodalmi korszakváltás alapfogalmai. Borbély Szilárd irodalomtörténeti koncepciójáról), miszerint a magyar költészettörténet 18–19. század fordulóján végbemenő korszakváltását a társadalom- és eszmetörténeti folyamatok kitüntetettsége helyett az irodalmi szövegek létmódjában („attitűd”-jében? alakítottságuk moduszában? a mondottság hogyanjában?) bekövetkező átalakuláshoz igyekezett kötni, meghatározó szerepet tulajdonítva az egyéni nyelvhasználat kialakításának, annak a törekvésnek, amely – Kölcseytől kezdve – jelentésalkotó erővé tette a lírai nyelv történeti rétegzettségét, s ezzel együtt kialakította a „szöveghagyományra nyelvileg reflektáló attitűd”-öt (25.). Borbély Szilárd a 20. század végi elméleti megfontolások által ösztönözve az irodalom nyelv- és individuumszemléleti aspektusát érvényesítette, amikor a szövegekbe kódolt nyelvi magatartás olvashatóságát állította előtérbe, s a jelen és a múlt, valamint az olvasás és az alkotás kölcsönös egymásra hatását mutatja, hogy „[m]indebben persze Borbély Szilárd saját, a Halotti Pompában kiteljesedő költői gyakorlatának irodalomtörténeti legitimációját is láthatjuk” (25.). Mégpedig annak az alkotói praxisnak az irodalomtörténeti hitelesítését, amely a „régiből újat” nevezetes posztmodern elve szerint intenzív párbeszédet kezdeményez a középkori és a barokk költészeti hagyományokkal.
Az „irodalomtörténészi tudás és az írói invenció” példás összekapcsolódását igazolja vissza Szilágyi Márton is (Bohóskodás a halállal. Borbély Szilárd: Istenasszony Debrecen), amikor a részben szöveghű, részben módosított citátumokból felépített drámát elemezve a Halotti Pompa lehetséges Kazinczy- és Csokonai-hatásaira emlékeztet (32–33.) Borbély Szilárd irodalomtörténész-kritikusi értékhierarchiájában Csokonai és Kölcsey mellett Kosztolányi és Weöres, valamint Kovács András Ferenc és Térey János írásművészete szintén azért tölt be középponti szerepet, mert valamennyien megszólítják a „régiség irodalmát”, vagyis egy olyan költészeti praxist honosítanak meg, mint ami a Halotti Pompa időszakától saját életművében is meghatározó. Ez a fontos hagyománykijelölő és önlegitimációs művelet mindaddig hatásos, amíg sikerül a visszaigazolása történeti-archeológiai vizsgálatokkal. Mint azt Pataki Viktor kiváló tanulmányában meggyőzően írja (Egy paradoxon ígérete. A lírafogalom változása Borbély Szilárd kritikai munkásságában), Borbély Szilárd értekező prózájában e tekintetben van némi teljesítményingadozás, s hasonlót hoz szóba S. Varga Pál is, amikor pl. Vörösmarty (s mint tudjuk: Arany János) költészetének sokakat meglepő, sommásnak s voluntarisztikusnak tűnő leértékelésére utal (23.).
Borbély Szilárd költői pályája két szakaszra tagolható. Az első a kilencvenes évek közepére kikristályosodó, alapvetően egy „grammatikai önreflexióban gyökerező nyelvkritikai gesztusrendszer” (Kulcsár-Szabó Zoltán: Traumatizált grammatika Borbély Szilárdnál. A Testhez, Alföld, 2016/7, 49.) kiépítésével és működtetésével jellemezhető, a második pedig a Halotti Pompa (2004/2006) régiségbeli és kortársi idézeteket montázsoló és újraíró technikájával. Az utóbbi voltaképpen már a Berlin&Hamlet (2003) Shakespeare-, Kafka-, József Attila-, Canetti- és Benjamin-átirataival megmutatkozott, s a két attitűd A Testhez (2010) című kötetben felújítva ötvöződött. Az emlékszám számos tanulmányt szentel a verseskötetek értelmezésének, a szerkesztők külön hangsúlyozták a korai könyvek újbóli számbavételét. Áfra János (Meditatív nyelvi kísérletek) az 1988-as Adatok integráló újraértelmezésére vállalkozik, amikor a szókincs és a versgrammatikai kísérletek feszültségére, vagy a misztikus és a neoavantgárd indíttatás együttes jelenlétére utal (82–83.). Szabó Marcell kitűnő tanulmánya (Az abúzus nyelve. Megjegyzések a Hosszú nap el szubjektumképéről) – az egyik leginkább kánonformáló Borbély-olvasó, Kulcsár-Szabó Zoltán nyomán – „az olvasás irritációjának” alaphelyzetéből indul ki, s a repetíció, a grammatikai és szintaktikai szabályszegések, ellipszisek funkcionális elemzésével mutatja meg, hogy a jelölés deiktikus szerkezeteinek túlfokozott használata hogyan függeszti fel a nyelv referenciális potenciálját, s így az „Én obszervációját” (108.).
Papp Máté („És amikor eljön az est…”) tüzetesen veszi számba a Berlin&Hamlet immár utánzáson, ismétlésen, áthalláson, idézésen alapuló poétikáját. Több tanulmány részletezően foglalkozik a második korszak köteteivel, s azok – műfaji-műnemi határokat is átlépő – szoros kapcsolatával. Szénási Zoltán (Inter-Textus és Resurexus) a Halotti Pompa lehetséges Pilinszky-hatásainak ered a nyomába, amikor a „jóvátehetetlen jóvátételének” korszakos paradoxonával hozza kapcsolatba a versek gyászmunkáját, arra a konklúzióra jutva, hogy a lehetetlen kompenzáció csakis maga a költészet lehet (125.). Száz Pál (Ádám és Gólem) a Haszid Szekvenciákban szereplő teremtésmotívumokat a zsidó hagyomány gondosan feltérképezett kontextusában vizsgálja meg, kimutatva, hogy a költő a teremtéstörténet szimbolikus-mitologikus képzeteit a végletekig túlfokozza (133.). Gorove Eszter tanulmánya (Test, nyelv és énkonstrukciók Borbély Szilárd költészetében) a Halotti Pompa és A Testhez között kísérel meg kapcsolatot teremteni, Németh Zoltán átfogó igényű írása (Az alárendelt nyelve Borbély Szilárd műveiben) pedig a két említett verseskötet, valamint Az Olaszliszkai című dráma és a Nincstelenek című regény lehetséges konnexióira, így a képviseleti pozíció megteremtésére igyekszik rávilágítani.
A kötetben szereplő tanulmányok úgy vázolják az életmű belső logikáját, úgy mutatják be az eltérő műfaji-műnemi besorolású szövegek tematikus-motivikus kapcsolódási pontjait, hogy közben – érvelési rendszereik érintkezése folytán – maguk is összeolvashatók. Így például Debreczeni Attila, S. Varga Pál, Szilágyi Márton, Pataki Viktor és Veisz Bettina (Az életet szöveggé formálják át. Borbély Szilárd: „Nyugszol a’ nyárfáknak lengő hívesében’: Tanulmányok Csokonairól) irodalomtörtészi-filológusi-kritikusi argumentációi éppúgy kiegészítik egymást, ahogy Mártonffy Marcell, Valastyán Tamás, Szénási Zoltán, Száz Pál, Miklós Eszter Gerda, Angyalosi Gergely, Visy Beatrix és Széplaky Gerda irodalmi-színházi, teológiai és bölcseleti aspektusokat érvényesítő írásai.
A kétezres évek elejétől Borbély Szilárd költészetének, esszéinek és drámáinak, utóbb regényének középpontjába a rossz abszolútumának kérdése került, s ez a gondolkodását erőteljesen a Pilinszky János és a Kertész Imre által kijelölt irányokba terelte (Mártonffy Marcell: Ikon és intertextus. Pilinszky teológiai recepciója az értekező Borbély Szilárdnál, 35–36.). Pilinszkyhez mindenekelőtt az áldozatokkal való spirituális azonosulás eszménye és az ún. „evangéliumi esztétika”, vagyis a „jóvátehetetlen jóvátételének” paradox feladata által kötődött, Kertészhez pedig a vészkorszakról való tanúságtétel apóriája, lehetetlen küldetése tekintetében (Valastyán Tamás: A bizalom éjszakájában. Holokausztszólamok Borbély Szilárd írásművészetében, 65.) Pilinszky vonatkozásában a hit megtartásának, a parouszia megőrzésének a tétjéről van szó, Kertész vonatkozásában pedig a rosszról való (művészi) tanúságtétel lehetségességéről.
Valastyán Tamás Derrida nyomán mesteri módon pertraktálja a tanúságtevés aporetikus szerkezetét, a tanúságtevés és tanúságvevés performatív természetét, azzal a konklúzióval, hogy a tanúságtevőt csak egy másik tanúságtevő hitelesítheti, és e végtelen láncolatban talán csak a költészet autenticitása és performatív ereje adhat némi esélyt, s nem azért, mert igazolható, hanem mert bizalmunk van iránta, vagyis hiszünk benne. Ahogy Derridát idézi Valastyán: „a tanúságtétel mindig költői. A költői szóban az az erő, ellenerő mindenképpen megvan, hogy az eseményekben rejlő igazként megtörténőt felmutathassa.” (65–66.) Az a feltevés, hogy nincs jóvátétel, de amennyiben van, csak a költészet tanúságtétele szerint van, visszautal Pilinszkyre, s a kötet más kontextusú tanulmányainak, így Szénási Zoltánnak és Széplaky Gerdának (vö. „az azonosulás lehetősége a poétikus nyelven mint médiumon keresztül” történik, 235.) a következtetéseivel is egybeesik.
Borbély Szilárd drámaszövegei, tárcagyűjteménye és Nincstelenek című regénye is a tanúságtétel dilemmája és az írás/alkotás lehetséges terapeutikus hatása, vagyis az azonosulás, a jóvátétel és az identitás kérdései körül forogtak. Miklós Eszter Gerda (Bűn-e a vakság?) a drámák vagy dramatikus szövegekként felhasznált művek történetét tekinti át A kamera.mantól a Halotti Pompán át Az Olaszliszkaiig, a színházi adaptáció és a kritikai recepció kérdéseit és ellentmondásait is szóba hozva, Angyalosi Gergely (Az „átlépés” poétikája) pedig az Árnyképrajzoló novelláit és az Egy gyilkosság mellékszálainak esszéit, öndokumentációját elemzi, nem elhallgatva például a kisprózák megoldatlanságaira vonatkozó kritikai észrevételeit. Visy Beatrix (A prímszámok könyve) és Szűcs Teri (A fájdalmas és az ellenálló anya) a Nincstelenek tüzetes vizsgálatára vállalkozik, előbbi mindenekelőtt elbeszéléselméleti és szimbolizációs megfontolásokat érvényesítve, utóbbi pedig a regény zsidó kultúrtörténeti utalásaira összpontosítva. Mindezt kiegészítik Weiss János („Bűzlik az ország!”) és Vajda Mihály (Ki tudja, miféle könyv, és miről szól a Nincstelenek) töprengései Az Olaszliszkai és a Nincstelenek példázatos értelméről.
Emlékezni annyi, mint kíméletesen felejteni. Volt az élet, s volt, ami abból leíratott. Most már csak a néma betűk vannak. A Studia Litteraria Borbély Szilárd-emlékszámának szerkesztői és szerzői sokat tettek azért, hogy a néma betűk „megszólaljanak”, hogy legalább az írás megelevenedjék és tanúságot tegyen valakiről, aki már nincs, de mégis valahogyan van. Köszönet érte!
Studia Litteraria irodalom- és kultúratudományi folyóirat, 2016/1–2. (Borbély Szilárd-szám)
Borítófotó: Konyhás István