Tudta, hogy meg lehet írni a másik fejében megrekedt költeményeket? Hogy egy boci legkedvesebb játéka a „nyakaskodás”? Hogy hogyan születnek imák iskolai feladatokból? Hogy a verssoroknak varázserejük van? Hogy az élet néha olyan, mint a „bagolyköpet”, máskor pedig olyan, mint egy költemény? Minderről, és még sok egyéb hétköznapi csodáról olvashatunk Polli történetében.
Guus Kuijer holland gyermek- és ifjúsági író a magyar olvasóközönség előtt 2014-ben mutatkozott be, amikor a Kolibri Kiadó kemény, kényes témákat előtérbe helyező ifjúsági sorozatában (Magasfeszültség) megjelent a Minden dolgok könyve című (eredetileg 2004-es) remekműve, Wekerle Szabolcs fordításában. A fantázia megtartó és az életet megváltoztatni képes erejét középpontba állító könyv főhőse, Thomas sokat küzd a bigott, a családot szorongásban tartó édesapával, s egyik fontos támogatója és rendszeres beszélgetőtársa nem más, mint maga Jézus. Másik segítsége pedig az utcában boszorkányként számon tartott szomszédasszony, Van Amersfoort néni, akinek Thomas egy ízben hangosan felolvassa (a Hollandiában nagyjából Janikovszky Éva rangjával bíró, magyarra is több ízben lefordított) Annie M. G. Schmidt gyerekverseit. „Van Amersfoort néni olykor hangosan felnevetett. Thomas nem tudta, miért. Túlságosan lefoglalta az olvasás. Csoda történt. Hiszen ezek gyerekversek! Hogyan lehetséges, hogy egy felnőtt így nevet rajtuk? Thomas néha felpillantott a könyvből, hogy lássa a néni arcát. Amikor nevetett, vicces ráncok szaladtak a szájától a füléig. Bólintgatott a fejével, mintha azt mondaná, hogy igen, igen, igen! És egyszer csak lett a fején két copf, a végén masnival. Thomas először nem hitt a szemének, de ez nem tartott sokáig. Látta, hogy Van Amersfoort néni már nem idős asszony, hanem idős kislány. Lehet, hogy mindjárt felugrik a székről, és előkapja az ugrókötelét.” (86.)
Thomas annak lesz szemtanúja, hogy a gyerekversek befogadása során az arra fogékony felnőtt miképpen kerül varázs hatása alá, s már-már gyermeki állapotba. Ám a regény úgy fogalmaz: „idős kislány”, ami pontosan leírja (a gyerek nézőpontjából) az egyszerre jelenlévő kettős állapotot. Van Amersfoort néni átváltozik és vissza a befogadási élmény alatt és után, de úgy, hogy a megszerzett tapasztalatokat nem veszíti el. (Rokonságban áll mindez Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című versének szerkezetével, s az apa figurájának élményeivel is.) Thomas édesapját éppen azért nem képes megváltoztatni a Schmidt-versek felolvasása, mert ő nem hajlandó belépni a játékba, a karneválba, nem meri, nem akarja megtapasztalni azt az idegenségében is vonzó távlatot, amely felforgatólag hathat saját életére. A távlatjáték és a határközelítés a gyerekirodalmi szövegek esztétikai tapasztalatának meghatározó eleme, s más-más módon érvényesül az eltérő korú gyermek és felnőtt olvasók szempontjából. Hiszen bár elsődleges célcsoportnak a kisebb vagy nagyobb gyermekeket tekinthetjük, nem állítható, hogy a felnőttek számára ne rejtene legalább annyi (bár részben eltérő jellegű) tudást és példaértéket más világ(ok)ról. (Azzal együtt, hogy természetesen arról nem feledkezhetünk el, hogy felnőtt szerzők által létrehozott gyermekképekről van szó.)
A többek között a világ legértékesebb gyermekirodalmi díjának is tekintett svéd Astrid Lindgren-emlékdíjat is birtokló holland írónak idén újabb könyvét ismerhettük meg, ezúttal a Pagony Kiadó (12+-os korosztályú) ifjúsági sorozatában. A Polli – Mindörökké együtt című könyv Guus Kuijer Polli-szériájának (hollandul Polleke) első két, eredetileg 1999-ben és 2000-ben megjelent darabját fűzi egy kötetbe (s a magyar kiadáson látható 1-es szám jelzi, hogy reménykedhetünk a maradék három darab hazai megjelenésében is). Remek kiadói döntésnek tartom, hogy egyszerre két részt szerkesztettek be, ugyanis ekképp (nem kizárólag ár-érték szempontból) arányosabb könyvet, teljesebb narratívát (jóllehet, nem lezárt történetet), vonzóan kézbevágyó, igényes és szép kiadványt kaptunk (köszönhetően Alice Hoogstad rajzainak is). Bár az eredeti szöveggel nincs módom összevetéseket tenni, Wekerle Szabolcs magyar nyelvű verzióját kiválónak, gördülékenynek, nagyon találónak, összességében első osztályú munkának tartom. (Egyetlen kifejezéssel, az „előrké”-vel – „olyan dolog, amiről előre tudod, hogy meg fog történni” [143.] – nem tudtam csak megbékélni, ez magyarul szerintem esetlenül, kellemetlenül hangzik.) Az is észrevehető azonban, hogy az eredeti cím (Voor altijd samen, amen) némi redukcióval, a rímhelyzet kiküszöbölésével került a borítóra, valamilyen kiadói megfontolásból az „ámen” lekerült a végéről. Az is igaz, hogy ez esetben az összecsengés a magyar változatban („Mindörökké együtt, ámen” [101.]) egyébként sem jött létre, ám az elképzelhető, hogy a kötetbe szintén bekerült második Polli-rész címe (Het is fijn om er te zijn), amely a könyvben külön versként is felbukkan, a rímhelyzet létrehívása miatt kapott „Olyan isteni lenni” változatot, amely azzal együtt, hogy igen költői és szabad átültetése a forrásszövegnek, kétségkívül szikrázó, remekül hangzó változat. (Köszönöm Papp Sára Írisznek a holland szövegrészek értelmezésében nyújtott segítséget.)
A Polli című könyv szintén nem mentes az ellentmondásos témák és aktuálisan fontos, kényes kérdések nyílt felmutatásától, s teszi ezt a gyermeki nyílt „naivitás” bölcsességével, szellemesen, helyenként ironikusan. A holland társadalom felépítéséből következő alapvonások és az ezekből következő konfliktushelyzetek (amelyek épeszű és okos megjelenítése a hazai viszonyok között is egyre inkább fontossá válik), mint például a multikulturalitás, a vallási különbségek, a rasszizmus csakúgy szóba kerülnek, mint a válás, a nevelőszülők szerepe, hogy mi dolgunk a világon, vagy épp – az apa vonatkozásában – a hajléktalanság és drogfüggőség. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy Kuijer könyve azért egyedülálló, mert mindez nem nehezedik rá az elbeszélésre, a súlyosabb ügyek sem válnak ideológiai vagy didaktikus ballaszttá (azzal együtt, hogy a nagyon jó érzékkel adagolt didaxis e könyv hatásmechanizmusának is szerves eleme), végig a természetesség és üdeség jellemzi a stílust és beszédmódot, amelyet a gyermeki elbeszélő – a Polli nevű kislány – hangja és perspektívája határoz meg. Mindebből egy igazán humoros, megható, gazdag és szórakoztató elbeszélés született, rendkívüli módon szerethető központi hőssel.
Nem markánsan problémacentrikus „tabunarratíváról” van tehát szó, hanem olyan történetről, amelyben a felsorolt szempontok csakúgy magától értetődően hozzátartoznak a megteremtett világhoz, mint a kiskamaszok szerelmi élete, az iskolai légkör, a barátokhoz és a családhoz (szülők, nagyszülők) fűződő viszony, a hit és a vallás kérdései, az első csókolózás, a kanapén punnyadva eltöltött mindennapi délutánok, a medvecukor, vagy épp a halál. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a könyv mesteri és pozitív módon integrálja a különböző értékeket, mint az antirasszizmus, a másság alapvető tisztelete, a szerettek iránti feltétlen hűség, a nemzeti elköteleződés („én szeretek mindent, ami holland!”, 138.), a hit áldó hatása stb., de valójában arról van szó, hogy olyan működő értékvilág jelenik meg benne, amelynek szükségtelen szétszálazni az ideológiai összetevőit, s még csak a kételyek, feszültséghelyzetek, nézőpontkülönbségek sem hiányoznak belőle.
Például a hívő nagyszülők, a határozottan ateista apa és a nem hívőként rendszeresen imádkozó kislány háromszöge pezsgő helyzeteket képes eredményezni, a regény elején pedig Mimún, a marokkói származású osztálytárs szülői nyomásra azért szakít Pollival, mert a lány költő akar lenni, s ez nem lehetséges a muszlim kultúrában, ráadásul már vár rá egy (ismeretlen) jegyes valahol. Polli szerelmi csalódásában és dühében olyan sértéseket vág barátja fejéhez, amelyektől megijedve az osztályfőnök gyorsan „rasszizmusellenes projekt”-et indít. Polli édesanyja jót kacag a helyzeten, helyreteszik egymással a történteket, de azért bemegy beolvasni a tanárnak is (amiből kettejük bizarr románca szövődik tovább…). A kislány azt a tanulságot vonja le az esetből, hogy „[a]zóta tudom, hogy nyomi krumplinak nyugodtan nevezhetjük egymást. Minden más rasszizmus.” (14.) A későbbiekben is kapunk bájosan ironikus reflexiókat a tárgykörben, a két gyermek szeretetteli Rómeó és Júlia-sztorija pedig szépen halad előre (bár a vélhetően nem shakespeareiánus végkifejletet még nem ismerhetjük).
Nem véletlenül indítottam e recenziót az előző kötet költészetre vonatkozó passzusával, Polli ugyanis olyan kislány, aki költő szeretne lenni. A mű hatása nagy mértékben köszönhető az elbeszélő különleges látásmódjának, amely a gyermeki és költői világérzékelés közötti, sokak által megfogalmazott rokonságon is alapul. De Polli nem afféle „nemköltő költő” (Kollár Árpád), mint apja, a bohém, mindig segítségre szoruló, függő természetű, csélcsap Simli, aki költőnek tartja magát, és a kislánya is annak tartja őt, ám életében mindeddig csak egyetlen verset írt, lánya emlékkönyvébe. Polli ezzel szemben gyakran ír, és műveit Kemény Zsófi átültetésében rendre olvashatjuk is a könyvben. Igazi gyermekhangú, laza rímelésű kis költemények ezek, melyek amellett, hogy remekül szórakoztatnak és gondolkodtatnak, további jelentésrétegekkel gazdagítják az elbeszélést. A helyzet pikantériája, hogy Polli saját bevallása szerint alapvetően apja meg nem írt verseit hívja életre. „Ha nem írhatom le Simli helyett a verseit, akkor senki sem olvashatja el őket soha. Bennmaradnak a fejében.” (37.) Polli számára a szavak és a versek szerves kapcsolatban állnak az élettel, nemcsak hogy hatással vannak a valóságra, de ők maguk is a valóság („A szó vagy úgy hull, mint a hó / vagy úgy hull, mint a kő”). Amikor egy hajléktalan férfi verset szaval neki, az teljesen uralma alá vonja, s később a szöveg kifejezései beépülnek a narratívájába, világába is. „Nem értettem, mit jelent ez a vers. Olyan volt, mint a csiribí-csiribá, pricc-pracc-prucc. Varázsszavak!” (163.) Polli univerzumában a verseket nem elsősorban érteni kell, illetve nem a hagyományos értelem szerint hatnak, és nem leképezései a dolgoknak – a szavak varázserejükkel olyan jelenségeket hoznak létre, állítanak elő, amelyek másképpen nem léteznek. A kislány, ha nem pusztán szomorú, de nagyon boldogtalan, akkor kikopnak belőle a szavak, ám szerencsére újra és újra visszatalál varázsforrásához.
Hasonló jelentősége van az imának is – mint említettem, Polli eredetileg nem „hisz” Istenben, de imádkozni szeret hozzá, a falun élő nagyszüleivel rendszeresen szokott is, a teljesülés (azaz a dolgok megváltozásának) reményével. Időnként pedig versben imádkozik, mint amikor a szintén Pollinak elnevezett kisbocija fülébe sugdos: „Egyszer Polli az egy Polli, / Kétszer Polli az két Polli, / mindörökre együtt, / ámen.” (54.) A „mindörökké együtt” vágya (együttlét azokkal, akiket szeretünk) gyakran fejeződik ki a szavakkal létrehozott beszédcselekvésekben, az imákban és versekben, s bár ez valóban valamiféle végső (vagy még inkább: eredendő) fontosságú tényezőnek tekinthető, a regény és a versek történései egyáltalán nem egyszerűsíthetőek le erre. S hogy a szeretet útjai milyen kifürkészhetetlenek, annak illusztrálására – záró értékelés helyett is – következzen itt a nagyszerű kötet egy jellemző részlete, amelyben Polli a kisboci anyjával, Gréti tehénnel találkozik: „Odaszaladok hozzá és átkarolom a nyakát. Ettől mindketten megnyugszunk. Átjár a Grétiből áradó melegség. Olyan jó érezni az arcomon a bőre tapintását! Eszembe jut Mimún, és Mimúnról eszembe jut a Jóisten. Mivel Gréti olyan nagy és meleg, én pedig annyira szeretem, támad egy ötletem. Megfogom a fülét, és belesúgom: – Gréti, talán te vagy a Jóisten? Ezen elgondolkodik. Aztán égnek emeli a nedves pofáját, kitátja a száját, és nagyot bőg. Annyira aranyos! Olyan gyönyörű a szeme! Ha meglátok egy tehenet, / tudom, hogy Isten létezik, / de csak egy mú a felelet, / ha ezt megsúgom neki.”
Guus Kuijer: Polli – Mindörökké együtt, fordította Wekerle Szabolcs, Kemény Zsófi, Pagony, Budapest, 2016.
