Rubin Eszter a gasztronómia felől közelített az irodalomhoz, de ez csak, ahogy mondja, „csel volt!” Nemrég jelent meg friss, ropogós második könyve, a Bagel a nagy sikerű első könyvét, a Barheszt követően. Főzésről és az íráshoz fűződő viszonyáról kérdeztük a szerzőt.
KULTer.hu: Hogy emlékszel vissza a Bagel megírásának idejére?
Igazából a gasztronómia csak fedősztori. Első regényem, a Barhesz 2012-ben jelent meg, két évig írtam, tehát annyira nem újdonság az írás az életemben. A Barhesz második kiadása idén ősszel jött ki az Athenaeum Kiadónál, sok recenzió jelent meg róla, amelyek felismerték, hogy a gasztronómia azért kap hangsúlyos szerepet a regényeimben, mert az a kultúra legesszenciálisabb részeként számtalan szimbólumot hordoz magában. Ahogy a Librarius kritikájában is olvasható: „A regény központi eleme a konyha, a sütés-főzés, az étel, az alapanyag, a folyamat, az illatok, az ízek. Nem az evésről van szó, hanem valami olyasmiről, ami minden érzéket megszólít, s legalább annyira »tágas«, mint maga az élet. Az élet, ami nem önmagában való, hanem összekapcsolódik más életekkel, családdal, barátokkal, ősökkel és utódokkal, fájdalmakkal és örömökkel.” A Bagel szervesen kapcsolódik az első kötethez, bizonyos szempontból folytatása a Barhesznak, de különálló történetként is olvasható. Szerettem írni, mivel sok fontos, engem foglalkoztató témát tárgyal a kötet a szereplők történetein keresztül.
A főszereplő bagelboltjába betérő törzsvendégek nagyon különbözőek, különféle háttérrel, elképzelésekkel és vágyakkal rendelkeznek. Egyfajta archetípust képvisel minden karakter, akár kapcsolatban él, akár társtalan, akár a párját keresi. Ezért könnyen magunkra ismerhetünk a szereplőkben, akik mind keresnek valamit, valakit, de leginkább válaszokat próbálnak találni, a megoldás azonban mindig kívül esik az általuk megismerhető eseményhorizonton. Mint a regény végén a mikron nagyságú lény, aki a vízforraló lábos egyik buborékjában ül. A víz egyik molekulájának atommagja körül forgó elektronok egyikén él ez a parányi filozófus. Az az ő univerzuma. Mély depresszióban íróasztalánál kuporog, ablakából bámul ki a végtelen horizontra, és azon töpreng, vajon Isten miért hozta létre a világot. A hatalmas buborékot, amelyen született, és ahol milliárd társával él együtt. Soha nem fogja megtudni, mivel nézőpontja lehetetlenné teszi a rálátást, hogy világának valódi természetét megismerje. Hiszen azért alkotta ezt a csodálatos világegyetemet az ő Istene, hogy sütés előtt megfőzze benne a bagelt.
KULTer.hu: Miért fontosak számodra ezek a történetek?
Az emberi történeteken keresztül látunk rá a kötet fő témáira, mint a zsidóság, az iszlám, a szex, a gasztronómia és gasztrománia, valamint a húsevés/vegetarianizmus filozófiai kérdései, mindez erősen szatirikus formában. Egy kínzó kérdés: miért pont a boldog csirkét kell megenni? Szegény igazán élhetett volna még, ha olyan kiteljesedett, kapirgálós jó dolga volt. Mégis imádják elvágni a boldog csirke nyakát – inkább azt, mint a gyári csirkét, nem igaz? Hogy lehet azt a borzalmat megenni, se színe, se bűze, műanyag hús, olyan a melle, mint a higroszkópos vatta, ronda, sápadt szürkés, halvány rózsaszín és teljesen íztelen. Nem csoda, hiszen napfényt nem látnak soha, életükben nem szívtak egy korty szabad levegőt, tulajdonképpen betegek, ezért is kezelik őket gyógyszerekkel. Valódi ételt nem kapnak, csak valami mesterséges úton előállított, szánalmas tápot, ők maguk is az édesanyjuknak adagolt tojató táp következtében jöttek a világra. Abból a célból, hogy megegyék őket. Ezzel az erővel nyomtathatnának csirkét 3D csirkenyomtatóval. Fogságban élnek, tiszta KGB, a baromfiak Lubjanka börtöne. Kigyúrt felsőtesttel drogoznak egész nap. Hatalmasra fejlesztett mellizmok csenevész lábakon, járni úgysem tudnak, az egy főre jutó tenyérnyi helyen nyomorognak szegények a szögesdrót mögött. Naponta jön a narkó, beadják az őrök a fogvatartottaknak, csomagot nem lehet küldeni, a csirketömlöcben látogatás, beszélő nincs. Ártatlanul sínylődnek a rácsok mögött, halálsoron az őrizetesek, az elkerülhetetlen ítélet után tehetetlenül várják a kivégzőosztagot.
Nagyon egészséges a hal is, tele omega-3 zsírsavakkal, a koleszterint is megfelelő szinten tartja. Belemerül a család a jó sűrű levesbe, csak a kanalak kocogása, majd dicsérő szavak törik meg a csendet. „Pompás ez a halászlé! Utánozhatatlan! Igen, anya nagy mestere az ivarváladék-levesnek!” Tányéron az egész lombikbébiprogram, a karácsonyi asztalon, párosodásra készen, elsőrangú halsperma és halpete. In vitro fertilizáció az aranyszélű, ünnepi mélytányér-laboratóriumában. Minden egyes ivarsejt jól átfőtt a halászlében, így már csak főtt halat lehet belőle előállítani Isten vagy a gyomornedveink segítségével.
Nem csak a hal és a tenger számtalan gyümölcse, ugyancsak egészséges a cuki, szőke, göndör szőrű mangalica is, ezért öljük meg? A pirkadatkor kezdődő, sok pálinkát és teljes rokonságot igénylő, a tradicionális vérevéssel kezdődő megölési szertartás után, a mangalica iránt való tiszteletből fel kell dolgozni az összes testrészét, fülétől a farkáig. A vérbeli, tudatos gasztrosznob így tesz. Az egyszerű, falusi embernek fogalma sincs a filozófiai mélységekről, viszont beosztással él, takarékosságból csinálja ugyanezt. A halott állat húsát le lehet darálni, fűszerezni toszkán módra, édesköménnyel, paprika nélkül. Hozzá egy kis felkockázott zsírszalonna, aztán lehet tölteni szegény párát saját önnön belébe vissza. Gyere, drágám, kész a vacsora, sült kolbász, magos dijoni mustárral, nagy karéj frissen sült, házi fehér kenyérrel meg kovászos uborkával.
KULTer.hu: Beszélj egy kicsit a holokauszthoz való viszonyodról.
Nem tudnék nyomasztóbb történelmi eseményt találni, gondolom, ezzel a legtöbb ember így van. Bár a Barhesz mint zsidó családregény nem tudja megkerülni a témát, de határozott döntésem volt, hogy a holokauszt kifejezés nem fog szerepelni a könyvben. A regényben szimbolikus párhuzamot alkot a zsidó nép sorsa a saját személyes történetemmel, amelyet a kisfiam haláláról írtam, de a könyv végül mégsem erről szól, hanem az életről, annak minden szépségével és abszurditásával együtt. Az életről, amelynek elengedhetetlen része a halál is. A halálról is szól, amelynek csak az élettel lehet ellentmondani, azzal, hogy minden lehetséges módon, mindig az életet választjuk.
Számomra a fő kérdés, hogy a túlélés után hogy lehet továbbélni. Egy-egy nehéz élethelyzet túlélése viszonylag könnyen megy, az ember cselekszik, mint egy érzések nélküli robot. Így éltem túl a kisfiam halálát. Azonban az utána következő időszak hihetetlenül nehéz volt, hiszen újra fel kellett építeni egy életet, illetve az üressé vált szót meg kellet tölteni tartalommal. Ahogy a könyvben megidézett nagymama meséli, úgy élte túl Dachau-t, hogy mindig sokat nevettek. Számomra ez a továbbélés kulcsa, ezért végig erősen ironikus a történet hangja, néhol szatirikus vagy abszurdba hajló. A Bagel több szempontból tárgyalja ezt a kérdést. A nácik mint a zsidóságon élősködő, a zsidókból élő paraziták jelennek meg, hiszen mihez is kezdenének nélkülük. Rettegnek, hogy a zsidók elfoglalnak, elvesznek, leigáznak, felvásárolnak, megszereznek. A szimbiózist erősíti, hogy sok zsidó imád félni, komoly kultúrája van a félelemnek mindkét oldalon. Jön egy náci, azt mondja, „Hey, Jude!”, mi meg itt vagyunk egyedül, harmincan.
KULTer.hu: A bagel szimbólum?
A barhesz is sokféle szimbólumot hordoz, amelyet az új kiadás borítója csodálatosan meg is jelenít. Az élő, lélegző kelt tészta az elvesztett gyermek. A kalács a szakácsisten teremtménye, az állandó sütés a jiddise mámeféle túlzásba vitt etetés szatírája. A bagel középen lyukas, kerek formája az univerzummal áll kapcsolatban, amelyben a végtelen kicsi és a végtelen nagy ugyanúgy érzékelhetetlen számunkra. A könyv szereplői a bagel tésztájában talán megtalálják, amit keresnek. A fekete lyukban megszűnik az idő, és a szingularitás törvénye működik. Idő és gravitáció nem válhatna nullává vagy végtelenné, mégis azzá válik. A bagel is végtelen. Isten a szingularitásban lakik, kizárásos alapon a szingularitás maga az Isten.
KULTer.hu: Figyeled az embereket evés közben?
Nem mondhatnám, hogy mindenkit figyelek, de nagyon szeretem látni, ha valaki értékeli az ízeket, komolyan átéli az ízlelés élményét. Főleg akkor, ha az én főztömet eszi.
KULTer.hu: Írni vagy főzni könnyebb?
Írni nehezebb, teljesen ki kell kapcsolni a külvilágot, hogy rá tudjak hangolódni a történetre, hagyni kell, hogy beszippantson, ugyanúgy, ahogy egy jó könyv olvasásakor történik. Tulajdonképpen nincs nagy különbség olvasás és írás között, hiszen mindig úgy érzem, nem belőlem, csak általam születnek a szavak, a fejezetek, ahogy a gondolatokat sem mi gondoljuk, hanem megtalálnak minket és gyökeret vernek az agyunkban. Ilyenformán írni könnyebb, mivel csak el kell érni a megfelelő tudatállapotot, és hagyni, hogy a történet ott, abban a pillanatban megszülessen. Főzni természetesen sokkal nehezebb, a múlt héten Fischer Ivánnak főztem a Barenboim koncert utáni összejövetelre. Volt barhesz és zsidótojás, lazachabos képviselőfánk és polentakrém, fokhagymás-zelleres juhtúróval. Negyven főre ennek a mennyiségnek az elkészítése komoly fizikai állóképességet igényel, úgyhogy egy-egy ilyen vállalás után mindig elhatározom, hogy egy hétig nem főzök semmit, csak pihenek. De másnap azért összedobtam egy kis málnahabot, hogy megtöltsem a megmaradt képviselőfánkokat, mivel a főzés, a konyhai tevékenységekkel való bíbelődés mindig feltölt.
