Apám két dologgal tudta kiváltani belőlem a régiek iránti bősz irigységet: a futballal és a hóval. Fiatalkorára esett az Aranycsapat diadalsorozata, majd végigkövethette a magyar labdarúgás lejtmenetét, s a zsenik felől nézve erős kétségei voltak az én hetvenes évekbeli bálványaim (Ebedli, Nyilasi, Pusztai, Váradi stb.) tekintetében. Nyíl felhőfejesei és Törő „tánca” neki csak halvány visszfénye volt a játékmester Cucu és a rongylábú Czibor játékának, no meg ama nevezetes Őrnagy száguldásának. Megverhettük a Szovjetuniót, leléphettük Bolíviát, történhetett bármi, az én hőseimmel szemben ott volt egy tündérmese, a Láthatatlanok, a félistenek ködbe vesző legendája, s így az én futballvilágom csak egy rossz kópia lehetett. S valami nagyon hasonló volt a hóval. A bátyámmal, akitől rám ragadt a hórajongás, valóságos transzban voltunk már november közepétől. Erősen hittünk a népi időjóslásban, s kimondott csalódást jelentett, ha Erzsébet nem hozta meg az első havat. A kezdeti gyermeki csodavárás volt az igazi: amikor egyszerre csak, minden átmenet nélkül szakadni kezdett a hó, s a hópelyheket kezünkkel-arcunkkal felfogva futtunk, mint a kiscsikók. Vagy amikor reggelre kelve a nagy szürkeséget – mintegy varázslat gyanánt – a hóborította udvar derítette. Örömmel ástuk ki magunkat, aztán jött még az utcafront síktalanítása, s lihegtünk ugyan erőst, de valósággal hencegtünk a 10–20 centis hóréteg vastagságával. Na, erre megkaptuk a régi idők hóhelyzetét, miszerint mindez kismiska ahhoz képest, hogy apám gyerekkorában járatokat, amolyan folyosókat kellett vágni a hófalak között. A város egy labirintussá vált, az emberek a hó csodás fogságába estek. Ami most van, az vicc, szállingózás, porhó, mit lapát: még ágseprű sem kell hozzá, egy kisebb óriás akár el is fújhatná, vagy lehelletével ripsz-ropsz elolvaszthatná… Hol van már a tavalyi hó, a huszadik század nagy hóesései. Hol van már az a gyerek, aki olyan pöttöm volt, hogy akár csak a ház, az udvar, az utca, a város: a hó is nagy volt neki, még ha nem is volt aggasztó a hóhelyzet.
Hóesés az osztályteremből, a kórházablakból, hóesés a moziból kijövet, szállingózás a Nagyerdőn, pilinkézés, aztán hószakadás, hóvihar, pustolás a Kút utcán. Éppen kotorjuk a havat a bátyámmal, jön a szemben lévő szomszéd a péktől, háromhatvanas kenyér a cekkerében, számunkra, gyerekek számára érthetetlen bosszankodás az arcán, s mikor megszólítjuk („Jó nagy hó esett, Szentpéteri bácsi!), azt mondja: „Hja, hat hét múlva karácsony!” Naptári pontossága dacára ez voltaképpen semmire sem magyarázat, de ennyiben is hagyjuk. A havat nem kell megmagyarázni.
De aztán rájöttünk, hogy meg lehet. A mágikus hókorszakot felváltotta a professzionális időjóslás: megosztottuk egymással a népi bölcsességen és a meteorológiai szaktudáson alapuló töredékes ismereteinket, kezdve azzal, hogy derült égből nem, csak szürke felhőzetből várható az égi manna, ami csak akkor marad meg – s ez volt a kulcskérdés! – ha előtte jól megfagyott a föld. Kell, hogy a ködgubás november megdermessze a viszonyokat, s aztán jöhet egy csapadékbő melegfront, s a hótakaró garantált. Sár volt, hó lett. „Sűrű, nagy pelyhek kezdtek szálldosni az ablak előtt, kerengtek, imbolyogtak, ráérősen himbálództak lefelé, néha még fölfelé is. Aztán komolyan rákezdett, hullt a hó szakadatlan, s ahogy teltek az órák, inkább erősödni látszott, mint alábbhagyni. Mértanóra jött, utána földrajz. A tanterem ablakait szinte elvarázsolta ez a kavargó, fehér színjáték; mintha egy óceánjárón utaznánk valahová, nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról. Részeg lett az ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés. Erre a lehetőségre nem is gondoltam. (…) Odatódultunk az ablakokhoz. Bognár következett szolgálatra, nem volt semmi különös abban, hogy Schulze megy haza, mégis, én is megnéztem magamnak. Jó volt ezt látni: lépegetett a hóban, már elhagyta a szökőkutat, most leért a főalléba, és egyre távolodott. Hullt, hullt a hó. A kopasz ágakra prém simult, a vaslámpák tányérjára fehér süveg nőtt, fehérség borult a parkra, a szökőkút deszkafedelére, a városkára, a hegyekre, az egész világra. Véget ért a sár korszaka. (…) Megbűvölve néztem ezt a fehér, édesen szelíd és mégis hatalmas varázslatot.”
Hóban focizni: a legnagyobb bohóságok egyike. Kifehéredett aranycsapatnak lenni. Schulze lépeget a hóban. Még ez is lehet szép. „Tiszta és puha szőnyeget terített lábunk elé az égi kegyelem.” – írja, mint fent is, Ottlik az Iskola a határonban. A hó: kegyelembizonyíték.
Még utána is, de főleg addig, amíg az ember gyerek. Még a nagykanizsai laktanyaudvaron is előbb ellágyult a katona, s csak utána érezte terhét a hólapátolás köbmétereinek. Még ’87 januárjában is megsimogatott a hó ígérete, s csak aztán omlott félig-meddig össze a létező szocialista ország. Térey disztopikus A legkisebb Jégkorszakában a hó egyszerre fenyegetés és kegyelmi gesztus. Manapság ha egy kis hó leesik, az kisebbfajta kollapszus. Minden késik, mindenki bosszús, haragszik a katona. Minden felnőttes. Se mágia, se öröm. Semmi gyermekiség.
Viszont minden ismétlődik. A foci rosszabb, mint 30–40 éve. Rosszabb a rosszabbnál. S effektíve nem hull a hó, s nem hózik. A hó az a kegyelembizonyíték, ami mostanság nem esik le nekünk. Csak a régi és még régebbi hóhelyzet marad a noteszben, s aztán üres, fehér lapok.
Borítófotó: MetNet
