2016-ban (is) sok volt a várakozás, az ígéretes kötet (vagy jó beharangozó), ám ezek közül végül kevés nyerte el igazán a tetszésemet. Ez persze nem jelent semmit a magyar prózára (színvonalára, szépségére, kiválóságára, működésére) nézvést, hiszen elég sok jó, jobb és kiváló mű született az elmúlt években, tavaly is, és bizonyára idén is fog, inkább saját olvasói, kritikusi hangulatomat, e listához való érzelmi viszonyomat érzékeltetem az olvasókkal.
2016 utolsó hónapjaiban – hjaa, a hosszú várakozás – megjelent néhány olyan mű, aminek már híre is meghozta az olvasási kedvet, ám a karácsonyi szünet nem bizonyult elég hosszúnak mindegyik elolvasásához (korizni is kellett), így Kálmán Gábor A temetés című családregénye vagy Selyem Zsuzsa története(i) (Moszkvában esik) egyelőre még mindig ígéretek számomra.
Olykor félretettem, olykor közönyös maradtam, értékeléseim során pedig mérlegeltem, osztottam, szoroztam… De azért mégis az a legjobb, ha a mű olyan, hogy olvasása közben a kritikusban „felhorgad az indulat”, hogy egyik kritikustársamat, (az éppen nem praktizáló) Keresztesi Józsefet idézzem, és előkeresi kritikusi szerszámkészletéből a mű feltöréséhez, szétszereléséhez, vizsgálatához legalkalmasabb eszközeit.
∞ Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló (Magvető)
Besorolhatatlan. Most mégis muszáj besorolni, utolsó alkalom, hogy EP évértékelő, friss könyves listán szerepeljen. Amúgy is, ilyen napló nincs több. Nem is lesz. „Rend-hagyó.” Meg az is, hogy EP naplót ír. Mert akkor nagy baj van (vö. Javított kiadás, vö. Hasnyálmirigynapló első bejegyzés). A napló „alkalma” a betegség, az élethelyzet krízise, ez teszi alkalmivá. Az ilyen írás – az „igazi” naplóírással ellentétben – kiszakít a hétköznapi időtapasztalatból, a mindennapi, megszokott életből. Az életből. Előgyakorlat a halálhoz. A nyelv által. Az alkalomhoz szabott nyelv által. A nyelv, a mondatok – a közbevetésekkel és kitérőkkel, a pontos (okos, intelligens, bölcs, érzékeny) meglátásokkal – átsegítenek. Őt is, az olvasót is. Az a nyelv, ami az övé, az a nyelv, ami ő. Péter elment, de mondataiból, a szavak csodálatos életéből, önmagából itt hagyott egy részt. Köszönjük.
√? Zoltán Gábor: Orgia (Kalligram)
Az Orgia mellett nem lehet szó nélkül elmenni, hiszen a szerző, ahogy ezt sok helyen leírták, egy rendkívül fontos témát, a magyar történelem egyik vakfoltját teszi láthatóvá. Zoltán Gábor levéltári kutatásait, elsősorban periratokból származó tudását próbálta regénnyé formálni, az 1944–45 telén játszódó mű a „tizenkétkeri” nyilasok kegyetlenkedéseit, tébolyult élvezkedését ábrázolja. Valóban orgia (volt) ez: a hatalom olthatatlan szomjából, az agresszivitás gyönyöréből, a mámorittas kínzásból, a szexuális erőszak és a féktelen zabálás élvezetéből táplálkozó. Erre mondhatjuk, ilyen, amikor elszabadul a pokol – csak eddig nehezen tudtuk elképzelni. A kivételes és aktuális téma azonban nem elég egy irodalmi szempontokkal (mi mással?) mért, jó regényhez.
Zoltán Gábor műve sokkoló; az bizonyos, hogy áttör minden közönyön és ingerküszöbön, ám a kínzások, ütlegek, a szexuális „játék” és erőszak fokozódó, mértéktelen sorolása, leírása a szerző – jogos – felháborodását, saját borzongását, morális ítéletét megmutatja ugyan, de az események épp ezért nem tudnak önmagukért helyt állni, nem tudják pusztán az ábrázolás által elérni hatásukat. A lineáris, sodró események a pokoljárás tébolyát érzékeltetik ugyan, de nem hagynak teret az események, szereplők kibontakozásának. A szerző át akarta adni részletes tudását, és igyekezetében nem tudott hátralépni, eltávolodni a történelmi eseményektől az irodalom javára.
8. Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese (Magvető)
A több helyen is az év felfedezettjeként emlegetett író-irodalmár művét a közelmúlt és a kortárs próza mintapéldányaként, a szó eredeti értelmében vett mesterdarabjaként is számon tarthatjuk. Oly „otthonos”, mintha mindig ezt olvasnám. A Szűz Mária jegyese ugyanis ezer szállal kapcsolódik a magyar próza már ismert műfaji (besoroláskényszer) fejtöréseihez (novellafüzér vagy regény), továbbá tematikájában, hangvételében, nézőpontjában, világláttatásában, narrációs megoldásaiban számos előd poétikájához, korábbi művéhez.
Számomra a legerősebben Tar Sándor, Kiss Tibor Noé és Borbély Szilárd regényvilágai idéződtek fel, de a Grecsó Krisztiánnal, Bodor Ádámmal való összevetések sem tűnnek elrugaszkodottnak. A humorral, jó karakterekkel, jó tempóban megírt mű minden fejezete egy-egy szereplőre fókuszálva, az ő nézőpontjából láttatja egy magyar falu babonákkal, hiedelmekkel, szokásokkal, sérelmekkel és szegénységgel „terhelt” életét, múltját, jelenét. Az egyes szereplők által elbeszélt eseményekből, reflexiókból bontakozik ki egy zárt közösség – rendszerváltás előtti – életén át a kirekesztéssel, rasszizmussal, hatalmi játszmákkal, nyomorral eljegyzett magyar valóság. Ugye milyen ismerős?
7. Németh Gábor: Egy mormota nyara (Kalligram)
E regénynek jóval tágabb a horizontja, mint ahogy azt magyar műveknél megszokhattuk. Az elbeszélő egészen más szemmel néz, az européer szemével. Naná, hiszen jelen esetben egy helyszínkereső szemével pásztázza, járja Európa tengerpartjait, és olyan kérdéseket feszeget igen érzékenyen és árnyaltan, hogy mit tud kezdeni Európa – földrajzilag, társadalmilag, vallásilag és kulturálisan – a betelepülőkkel, kaleidoszkóppá váló kontinensével, idegengyűlöletével, rasszizmusával.
A könnyednek és (számomra túl) lazának tűnő szövegdarabokkal kezdődő regény végül eljut az egyre hosszabb és megrendítőbb részek sorával egy leküzdhetetlennek tűnő és a felszíni indulatoknál is alattomosabb, elkeserítőbb xenofóbia állapotrajzáig, mivel a civilizáció, a kultúra gondoskodó és humánus alakzatainak álcája számos esetben elfedi ennek a gyűlöletnek a mélységét, a kontinens talapzataiba való beágyazottságát. A félelem – Európa mint legszebb tengerparti helyszín elvesztésének szorongatása – Camus Az idegenének, Mészöly Koldustáncának erős világát, kérdéseit is előhívja, legalábbis a regény ezekhez tér vissza, mikor újraírja az idegenségérzet iszonyát, és újra elköveti a gyilkosságot.
6. Győrffy Ákos: A hegyi füzet (Magvető)
Győrffy Ákos kis füzetének mindenképpen helyet kellett kapnia ezen a listán. A költői, de még inkább gondolati próza szituációja mindössze annyi, hogy az elbeszélő egy erdei, elhagyatott faházban talált füzetbe feljegyzéseket készít beváltatlan életéről, meg nem valósított álmairól, kilátástalanságáról, élményeiről, melyek a transzcendenst súrolják – kérdés, hogy van-e ilyen egyáltalán, és ha van, akkor hol a mai világban.
A filozófiai kérdéseket szüntelenül feszítő (és feszegető) sűrű, rövid mondatok, a tömör tájleírások, a természetben és a természettel való (együtt)mozgás, a kevés, elomló, inkább csak hangulatában felidézhető emlékkép a létezésnek és az ontológiai szorongásnak, létfájdalomnak rendkívüli mélységeit és szépségeit járja be. Ez a létállapot-analízis, létösszegzés a sűrű erdőben bolyongás, a hegyre, napfényre érkezés, a hegyi beszéd, a bujkáló forrás vagy a világból kivonuló remete toposzait pózok és manírok nélkül tudja mozgósítani. Néha (heti kétszer) – leereszkedve a városba, mint különös hírmondó az emberek közé – hajléktalanok megrázó történeteiről hoz hírt. A kis börzsönyi füzet szorongó távlataiért, a „létezés kitüntetett pillanataiért” érdemes túrázni, hegyen-völgyön át.
5. Darvasi László: Taligás (Magvető)
Darvasi ismerős, mégis kiismerhetetlen, hőseivel, jelen esetben egy nyavalyatörőssel, egy üvegbe zárt gnómmal és egy süketnémának tűnő fura fiúval benépesített regénye ismét olyasfajta – sosem volt – múltba vezeti az olvasót, mint amilyenek Darvasi gomolygó képzeletvilágának korábbi szövevényei. Ez a múlt, még ha számtalan pont által rögzíthető is a történelmi események, helyek, figurák sakktábláján, korábbi két regényéhez, A könnymutatványosok legendájához és a Virágzabálókhoz hasonlóan most is a titkok, hiedelmek, rémségek, furcsaságok, de legfőképp a félelem taligáján „imbolyog”.
A regény számtalanszor kimondott alapérzete a félelem, amely bizonytalan, mindössze sejthető eredői miatt, illetve az emberi tudat folyamatos kihunyásának, rázkódásának, majd visszatértének nyomasztó összjátéka által egészen átélhetővé, rémségesen naggyá terebélyesedik. Az alattomos és nyíltan fenyegető hatalom, a gyanú, a besúgás, a titokzatos küldetés – nemkülönben a középkori „úri” tempó, az inkvizíció és a boszorkányperek eljárásait, módszereit is bevetve – mégis közel hozza, jelenvalóvá teszi a minden porcikájában jelentől eltávolított regény alapérzését, a félelmet. Mindez az érzés a főszereplő (Taligás) és szerethetően bizarr segédei társaságában megtett út és a szegedi nyomozás során hatalmasodik el az olvasón.
4. Jenei László: Díszössztűz (Jelenkor)
Mit tagadjam, szeretem a furcsa, nyomasztó gondolatok érzékletes ábrázolását. Jenei elbeszéléskötete nem hagyott cserben e tekintetben, mivel ismét rendesen beszűkíti nézőpontjait, ugyanis szereplőinek (mindig) bizarr tudatán, valamiféle korlátozottságán keresztül látjuk a világot, az eseményeket. A szűk metszeteket, amelyek a szereplők, megszólalók számára mégis (lét)egészek. A temető, a halál csak sarokkő (a kötetben), bár akadnak itt „temetőbuzik” is, mindig előtte vagy utána vagyunk, kerülgetjük vagy próbáljuk tudatunkból eltüntetni, kicselezni.
A történetek, a többnyire tudatfolyam- vagy monológszerűen elmondott történetek követése nagy olvasói energiákat követel, a szerző a szereplőkben zajló gondolatokon, érzeteken, a (tév)képzetekkel, megérzésekkel, transzcendens tapasztalatokkal küzdő, többnyire magányos alakokon és életük egy-egy eseményén keresztül az ember alapvető félelmeit, szorongásait, magányos gyötrődéseit tárja elénk némileg szürreális módon. A valóságtól, ismert, hétköznapi világunk referenciáitól csak félig-meddig eloldott közegek, a „furán ismerős, de valahogy mégsem az” tapasztalata még nyomasztóbbá, félelmetesebbé teszi ezt a bármelyik pillanatban robbanásra kész világot.
3. Szilasi László: Amíg másokkal voltunk (Magvető)
Három magyar alkotó – Babits, Jókai, Bessenyei – portréját helyezi egymás mellé Szilasi műve. Mindhármukat éppen parkolópályán látjuk, a készülődés, a művészi érlelődés, a nagy „kitörés” előtti időszak belső, tudati munkája közben. Ez a tudati munka, a belső nézőpontból ábrázolt élethelyzet, a három szerző tudatfolyamának, gondolkodás- és tapasztalásmódjának, ezek eltérő működésének ábrázolása az elbeszélések tétje, és véleményem szerint az érzékeny, visszafogott eszközökkel dolgozó Szilasi-prózának sikerült is megvalósítania mindezt.
Babits kapcsán a tudat működésére is reflektál: a külvilág az emlékképek és a belső érzetek, képzettársítások kapcsolati rojtjai sokkal inkább fragmentumokból, szigetekből állnak össze, „egy meg-megszakított, lassú, ólmos áramlatban”. Mindez azért fontos, mert a három művészportré e foszlányok, szigetek mintájára leképezett prózafelületet alkot. A tudat, a gondolat, a vágy, az emlékezet csempedarabjaiból építkező mű egyaránt helyet ad a külső és a belső világ lassú villanásainak, mint ahogy a vaku fénye lustán „elcsattan”. Szilasi olyan módon tudja ábrázolni a három élethelyzet belső vívódásait, látszólagos tétlenségét, hogy az mégis magába sűríti e három alkotó pályájának egészét, ezekből az eseménytelen, terméketlen időszakokból érthető lesz a három eltérő karakter és későbbi műveik késztetései, lélektani háttere is. A titok, a rejtély ezúttal nem kívül, hanem belül van.
2. Bencsik Orsolya: Több élet (Magvető–Forum)
A különös mű sertéslapockák vidékére, a hizlaldák, sertésólak, bélmosás szintjére helyezi (vissza) ábrázolt világát, a folyamatos határátlépésekkel jellemezhető könyv néhol zavarba ejtően provokatív, de mégis finoman összetett eszközökkel ábrázolja egy vajdasági magyar család sorsát. A Több élet merészsége, kihívó gesztusai azonban nem a sertés- és emberlét egymásba csúsztatásában vagy az „önéletrajzi” mű szexuális utalásainak nyíltságában mutatkoznak meg leginkább, hanem az olvasó elvárásainak folyamatos áthelyez(tet)ésében, hiszen az elbeszélő körkörös, az olvasói komfortérzetet kisiklató eljárásai az ábrázolt világ és a regény működési elvének szüntelen újraértelmezésére kényszerítenek, és Bencsiknek egészen jól sikerült végigvinnie ezt a nem veszélytelen játszmát.
A határsértések azonban nemcsak a narrációt érintik, a szerb-magyar határon is ide-oda flangálunk, a család élete, múltja pedig a disznó- és emberlét határainak folyamatos áthágásával mondatik el. A bélmosás visszatérő motívuma a mű önértelmező alakzataként is felfogható: a legkínosabb és legvisszataszítóbb dolgok feltárása, megtisztítása, aprólékos pepecselés, a bélfolyam, amibe vissza-/betölthető a már feldolgozott tartalom. A család mint egymásnak kitett testrészek és betegségek halma, a család(regény) mint sztóma, amit ki kell vezetni, ki kell tenni a világ elé, hogy élni lehessen benne, általa. Mindez humort, paródiát sem nélkülöz – véres, csapongó, büdös és szertelen, mint egy vágóhídi capriccio.
1. Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér (Magvető)
Az életmű összegzéseként beharangozott, a Sátántangó nagyságához mért regény, úgy tűnik, valóban megérkezett. Nem úgy, mint a Messiás (vagy nem az a messiás), akitől felvirágozását és megváltását a magyar kisváros remélte. A magyar irodalomban és a Krasznahorkai-prózában sem ismeretlen messiásváró-regények nagyszabású, gigantikus, fájóan fergeteges darabja született meg. A nézőpontok váltakozásából, a hétköznapi emberek gondolat- és nyelvömlenyeiből kibontott, magyar jelent ábrázoló nagytotál hátborzongatóan mutatja meg a magyar ember gondolkodásmódjának, értékrendjének társadalmi összképét, „mentalitáskísérlet”, ahogy Bagi Zsolt írja.
A hamis messiás(várás)t övező korrupt, hatalom- és pénzéhes felhajtás ezúttal apokalipszisként, pusztulásként zárul, a regény szereplői által fel nem ismert „ismét rossz messiásra tettünk” sorscsapásaként. A szerző által, olykor groteszk módon, szélsőségekig vitt történetelemek, helyzetek, egy hajszálnyit (szándékoltan) elrajzolt, karikírozott szereplők voltaképpen annyira nincsenek is távol a valóságtól (vagy amit annak gondolunk). A műnek amúgy is alapvető kérdése, mi a valóság: vajon a mediatizált, bulvársajtó által generált álhírek, tévhitek, hazugságok, szélhámosok által formált, ferdített valóságkép ijesztő deformitásai ellenére mennyivel kevésbé hihetetlenebb (valóságosabb), mint a hétköznapi emberek szűk nézőpontjából, (belső vagy kimondott) beszédfolyamaiból „futtatott” világ? A bibliai áthallásokkal is megszórt események egyre gyorsuló ütemben – parapampam – haladnak előre, a groteszk karnevál fináléjában egy félelmetes (anti)szózattal (Magyarokhoz) érkeznek egy beethoveni-mahleri léptékű végzetszimfónia zárótételéhez.
Borítófotó: Miklós László
