2016 a versek éve volt számomra, egyszerűen szívtam magamba a verssorokat, rövid és hosszú költeményeket, egész köteteket. Nemcsak a kortárs lírát, bár a Szöveges kontent bejegyzéseit követve, a folyóiratok online felületeit pásztázva, a napindító vagy „jó ebédhez szól a líra” megosztások során gyakran kedvet kaptam – örömömben-keserveimben, mizantrópiámban vagy épp elérzékenyüléseimben – egy-egy verset elolvasni, (kevésbé) fiatal költők után csámborogni.
Egyébként is úgy alakult, hogy Ady, Babits, Szabó Lőrinc, Radnóti és Borbély Szilárd versei, Takács Zsuzsát ki ne felejtsem, töltötték ki napjaimat. Nem vettem bele az évértékelőmbe a gyűjteményes vagy az újra kiadott köteteket, így kellett lemondanom a Jelenkor Kiadó Tolnai-sorozatának első tagjáról, a Világporról, és ezért maradt ki Térey János óriási sereget felvonultató Őszi hadjárata is, bár a harminc év verseiből összeállított gyűjtemény új verseket – húsz csatát a világ komor csataterein – is tartalmaz, de a kötet számottevő nehéztüzérségét az összegyűjtött (és egyben átrostált), átdolgozott korábbi versek adják a már megjelent kötetek időrendjében. Ha engedtem volna a csábításnak – vagy e lista elkészítésekor támadt elveimből – (majdnem engedtem), akkor Térey János már most filológusért kiáltó (hajrá!) kötete bizonyára a dobogón végezne.
Természetesen mindenre nem jutott idő, és Zelei Dávidhoz hasonlóan le is rovom gyorsan a mentegetőzések körét. Vállalom a talán nem elégséges tájékozottságomat, hiányosságaimat: mert a kritikusi munkának ez is a része: vállalni tévedhetőségünket, dicséreteink, bírálataink esetleges igazságtalanságait, érzékenységünk és értelmezési készségünk bizonytalanságait. De hagyjuk a kritikus, a szegény kis trombitás klapec nyöszörgéseit. Jöjjenek a legjobb 2016-os kötetek!
10. Szálinger Balázs: 360° (Magvető)
A 360° már címével is nagy területet fog át, egy teljes kört. A négy ciklusból álló kötet a korábbiaknál is távolabb lép az alanyi líra megszólalásmódjaitól, ahogy a társadalmi-közéleti kérdések közvetlen tematizálásától. A szerteágazó témájú, hangvételű, változatos eszközkészletet mozgató költemények Szálinger kísérletező kedvét, újító gesztusait tették láthatóvá számomra. De a könyv nemcsak az új poétikai erővonalak miatt került a listámra, hanem mert izgalmasnak találtam a világ (poétikai) feltérképezésének, fölmérésének versbeli megvalósulásait, különösen az első ciklusban, melyben a természettudomány objektív(nek vélt) mérései, adatai a teljesség megragadásának egyfajta kísérlete és egyben az ember globális (ld. cím), univerzális (ld. cím, amennyiben az ellipszist is 360 foknak fogadjuk el) felelősségének hitvallása, a tér és az idő végtelenségével való szembesülés a kötet alapállása. Ugyanakkor e versek reflektálnak a világ (a valóság) leképezésének lehetséges módozataira, továbbá arra is, hogy a körbehordozott tekintet, az egyéni tapasztalat, gondolat- és érzésvilág hány helyen összeférhetetlen az objektív tények halmazával. A költő szűkebb és tágabb környezetének ábrázolása, tehát e versek forrásvidéke kapcsán a nemzedékek, az értékek és a föld továbbörökítésének kérdései szintén a felszínen vannak, s végső válaszok nélkül is erős, nem túl megnyugtató reflexiókat kapnak.
9. Halasi Zoltán: Bella Italia (Magvető)
A címe és alcíme – Nászút 1980 – alapján ártalmatlannak tűnő kötetben Halasi ismét az európai kultúra mélyére utazik, miközben az egykori nászút személyes élményei, emlékei is felidéződnek; a személyes érintettség és a versbeszélők kérdései, meglátásai, gondolatai még nagyobb erővel érvényesítik és hozzák közel a kövekben és a tájban, a városokban és az épületekben rétegződő múltat. Különböző korok, hitek, ideológiák, (gyilkos) emberi tettek, megannyi szépség és fájdalom egymásba habarcsolva, anyagba hordva áll előttünk. A látványok, asszociációk, tapasztalatok és bölcselkedések közt cikázó versnyelv és a hangvételek sokszínűsége is ezt a rétegződést erősíti. A zsidó-keresztény kultúrának évezredes társadalmi folyamatai, a történelmi kataklizmák (időbeli) sora a térbeli utazás folyamán bontakozik ki, s mindez áthallik a jelenbe; a kövek rétegeiben, 1980 kortüneteiben ott van mai válságunk minden gyökere: az agresszió, idegengyűlölet, kirekesztés, vallási-felekezeti megosztottság, hatalomért folyó küzdelem hosszú évszázadok óta „fáj a földnek”. A költőnél ez a sok szépség – tehát – most erre való.
8. Balogh Ádám: Nyers (Szépmesterségek Alapítvány, Műút-könyvek)
Balogh Ádám első könyvében nem is feltétlenül az egyes versek színvonala, hatása kimagasló, hanem a kötet íve, a ciklusok nélküli – tehát nem kimondott, kitárt – folyamat, az a finom átfejlés, ami a kezdeti versektől az utolsókig végbemegy. A 80-as évek hangulatát, tárgyi világát, fogyasztói és popkulturális közegét és kamaszbalhéit megjelenítő versek nem is tűnnek annyira ütősnek, költészetileg „mélynek” egészen addig, amíg gyanakodni nem kezdünk az első hat-nyolc vers olvasta után, hogy nem ennyire egyszerű a képlet, itt még valami van. Illetve valaki, az apa alakja, akivel – a fiú emlékei legalábbis így őrzik – gyakran lehetett összekacsintani, cinkossá válni, aki a maga laza módján, lázadozva a késő Kádár-kor „rögeszméi” ellen beavatta fiát az ún. férfidolgokba. A kötetben ez az apa-fiú viszony a meghatározó, a szerepek pedig fokozatosan felcserélődnek, a betegségekkel, majd a halállal küzdő apafiguráról, az emberi kiszolgáltatottságról szóló versek helyzeteiben férfivé érő fiú részvéte, érzései válnak egyre meghatározóbbá, végül pedig az apa elvesztésével, a halállal, a hiánnyal és az emlékekkel kell szembenéznie a gyász költeményeiben. Nemcsak az epikusnak is nevezhető kötetív, de a versek poétikája is átalakuláson megy át, a jelenetszerű, bőbeszédű, lazább verseket egyre tömörebb képek, a fájdalom egyre sűrűbb és nyelvileg nehezebben artikulálható mélysége veszi át.
7. Somogyi Aranka: Testmértan (Szépmesterségek Alapítvány, Műút-könyvek)
A mindennapok kézzel fogható világából, a múltbeli eseményekből téglalapokká abroncsolt prózaversek a női sors(ok) kiérlelt fájdalmait, tapasztalatait közvetítették számomra amolyan beletalálós módon. A szerző szemléletmódja, érzésvilága, nőiséggel kapcsolatos kérdései azért élhetők át a befogadó számára is, mert a Testmértan nemcsak kompozíciójában, hanem egész megjelenésében fényképek és szövegek átgondolt viszonyáról tanúskodik. Minden összejátszik, érintkezik és egymásra vonatkozik, összességében mégis hagyja önállóan lélegezni egyik a másikát, és ez indokolhatja a kötet címét. Ám a könyvet mégsem a mértan, hanem sokkal inkább a testek elomló geometriája uralja, a testdömping korában Somogyi újszerűen, érzékenyen poetizálja az egyes testrészeket, betegségeket, és a fényképek is szervesen társulnak a testek versbeli megjelenítéséhez, a kötet gondolat- és érzésvilágához. A legerősebb az a vonulat, ahogy a középkorú, sokat (meg)élt, tapasztalt beszélők reflexióiban a fiatal, vágykeltő testet elfedik az idősödő, megviselt, vitalitást vesztő formák. Ennél is izgalmasabb, ahogy a szerző a testrészekkel is kifejezhető érzelmeket és lelki tartalmakat, (test)képzeteket, nyelvi sztereotípiákat ütközteti a szakrendelők orvosi kifejezéseivel, érzékeltetve, miként fonódnak össze a lelki-érzelmi és a testi tünetek; a fájdalom, a magány, a hangulatok, az identitás jegyei hogyan jelennek meg a testben, a testen. Mindehhez a „gyónás” attitűdje, a semmit nem szépítő vallomások hangja társul, a versek mértani fegyelmét legyűri a testi, érzéki, érzelmi tapasztalatok egy életen át tartó, kusza izgalma.
6. Németh Zoltán: Állati férj (Kalligram)
A szerzőnek ez a kötete más, mint az előzőek, de nemcsak azért mert szőrös, tollas vagy éppen pikkelyes hímek monológjait olvashatjuk. Németh Zoltán mindig kigondol valamit, kötetben (is) gondolkozik, nem (csak) versekben. Ebben az Állati férj mégis egyívású a korábbi kötetekkel. De könnyen művelheti, műveli a poétikák megcsavarását, új struktúrák, ötletek, tematikus egységek megvalósítását, mert a kísérletező kedv, a kreativitás és a költői tudás ott van mancsaiban, karmaiban, díszes farktollait magabiztosan használja pennaként. A nem mindennapi vershelyzetek, beszédfolyamok mindig fenntartják férfi és állati hím áttűnésének, kettősségének lehetőségét vagy a férfi állattá válásának s egyúttal a világ, az élet vagy az idő másfajta megtapasztalásának a vágyát, miközben e vágy groteszk „megvalósítását” közvetítik. A kortárs bestiárium férjmonológjai nemcsak igen szórakoztatóak, hanem egy-egy állatfaj testtakarójába (és lelkébe) bújva, más-más perspektívából (pl. gólyafészek, akvárium) a férfi-nő kapcsolat(ok) különböző típusait, működését, érzékeny pontjait is megjelenítik. Az ilyen módon többféle attitűdből, nézőpontból megközelített, az emberi és állati világot, embertant és állattant abszurdan egymásba játszó versek egy másik faj, a homo sapiens ösztönvilágának, antropológiai jegyeinek és társas viselkedésének (szokásainak) kérdéseire – mint a természetes kiválasztódás, nemzés, öröklés, nemi szerepek, csábítás és megcsalás mintázataira – is rámutatnak.
5. kabai lóránt: semmi szín (Tiszatáj Könyvek)
Az „egymillió hiány” kötete a túléléshez ajánl segédigéket, segédegyeneseket. Ha már színeket nem tud szürke, vonatablakkoszos világunkhoz adni. Kabai verseivel lehet együtt szenvedni, vagy nyomorult létbe vetett, idevetett helyzetünk röhejességén együtt fintorogni. A létezés fájdalma nem a létezés, hanem a kegyetlen szembenézés, az örök számvetés, a lét súlyának szüntelen mérése miatt van, s e versek beszélői mintha folyamatosan a mázsán állnának, az ő szemléletükben és önmarcangolásukban a hétköznapi élet apró mozzanataiban, eseményeiben benne rejlik a létezés teljessége, az ontológiai fájdalom. Az erős önreflexió, az én helyzetének, állapotának, érzeteinek, gondolataink folyamatos figyelése szervezi e versek világát, az én komor (ittas, homályos, dühös) pillantása határozza meg a látványok, tapasztalatok milyenségét. A mindennapos egzisztenciális szorongás az apró dolgokat is felnagyítja, a hétköznapi (élet)helyzetekből induló önvizsgálatok, töprengések gyakran az értelmetlenség, a hiábavalóság, a semmi gondolatához érkeznek, jobbára olyan felismerésekhez, hogy az idealizmus csak merő nosztalgia valami megfoghatatlan iránt. A világban való jelenlét elkerülhetetlen, ahogy a nyelv is, aminek a közegében, sablonjaiban, körülírásokra éppen csak alkalmas dadogásában mozgunk, vagy az elődök hasonlóan fájdalmas léttapasztalatát is magunkra véve ismert sorokat mormolunk.
4. Mezei Gábor: Natúr öntvény (Kalligram)
A tömörség mindig lenyűgöz. Szeretem, amikor úgy érezhetem egy vers súlyát, mint a zsebet lehúzó kavicsot, amelynek lecsiszol(ódot)t tökéletessége megfejthetetlen, felfoghatatlan titkokat rejt. Mezei Gábor verseinek titka az apró részletek megfigyelésében, pontos leírásainak sűrű, az éntől többnyire szándékoltan eltávolított és szenvtelen képsoraiban lehet. Az apodiptikus kijelentések erősen állítják a világ, a létezés bonyolult összetettségét, ami a nagyon tudatosan – tematikus, motivikus, formai-megszólalásmódbeli egységeket alkotó – megkomponált ciklusokban is megmutatkozik, legyen szó akár monstrumokról, test(nedv)ekről, ételekről, receptekről, szerves és szervetlen anyagokról vagy akár egy ingnyak súrlódásáról a nyakszirten. A versöntvények minden érzelmi viszonyulás jelzése nélkül helyezik elénk a dolgok összetettségének, bonyolultságának félelmetes és fájdalmas, de leginkább a megfigyelések ellenére is feltárhatatlan, megmagyarázhatatlan titkait. A nyelv patinájával bevont ételreceptek fura gasztronómiája az élet kegyetlenségét, a test és folyamatainak képei az ember esendőségét, kiszolgáltatottságát, a tárgyi és természeti, anyagi világba való beleveszettségét érzékeltetik. A költő megfigyelései, tapasztalata alapján a világ összetett, sűrű és fortyogó, majd tömör anyaggá, öntvénnyé: verssé jegecesedik.
3. Jász Attila: el (Kortárs Könyvkiadó)
Az el című kötet az ötvenéves szerző ötven versét tartalmazza, az ötvenediktől visszaszámolva (léptetve) a nulla, a semmi, a megsemmisülés felé tart, ám nem lép át oda, az 1. (születés) vershez érkezik. Számadás, létösszegzés, amely igazán méltó az alkalomhoz, ajándék, mellyel a költő meglepte magamagát, ám a Jász Attila költészetét ismerő olvasók számára egy ismert, letisztult poétika betetőzése e könyv. A hét ciklusba rendezett, többnyire haikuformában vagy annak variációiban írt versek csendes rezignációval mérik fel a múltat, a már leélt időt, s ennek a létösszegző töprengésnek a kavicsdobálás tevékenysége felel meg. Ám a kötet jóval több, mint az én hatósugarán belüli kérdések leltára; a versek a létezés rendjének, működésének, metafizikai léptékű számvetésévé tudnak terebélyesedni.
Jász Attila verseiben az egyéni és a kozmikus magány felmérése, az én és a világ lassú pusztulásának, szétfoszlásának az élménye, a múlt, a saját élet részeinek felidézése, jelenhez vezető összefüggéseinek feltárása a természet és a magára maradt beszélő szimbiózisának, interakcióinak, szoros áttűnéseinek képeiben kap formát. Gyakran visszatér a hiány(zás), a szertefoszlás gondolata, a semmi kísértése, de ez mégsem tűnik tragikusnak, mert a versek alanya a természettel való egyesülésben, a tájba való lassú beleoldódásban lát(tat)ja önmagát. Az el olyan összegzés, amely organikusan nő abból a talajból, abból a világból, ahol a szerző már hosszú évek óta mozog; olyan összegzés, amely nyugtázza az élet elmúlását, de amely egyben lezárás, elválás, elbúcsúzás, a régi, elrontott, elmulasztott dolgok, kapcsolatok elrendezése, elengedése is.
2. Oravecz Imre: Távozó fa (Magvető)
Oravecz régóta várt kötete „tévesen” kerül e lista darabjai közé, hiszen 2015 legvégén jelent meg, ám a befogadás jórészt mégiscsak 2016-hoz köthető. S bár a költő poétikai eljárásai közül – a tökéletes leírások, az ismétlések ereje, a gondolatritmus, az apró vagy kevésbé apró dolgok plasztikus láttatása, a rezignált, távolságtartó hangvétel – sok jól ismert a korábbi kötetekből, az öregkori versek gyűjteménye nagyon erős pillanatokat, verseket, sőt ciklusokat tartalmaz. S hibái vagy vitatható beválasztásai ellenére is a „letehetetlen” élményével olvastam, szinte egyvégtében.
Az öregség, a test állapota, betegségei, párhuzamba állítva a természet, a tárgyi világ pusztulásával, a halál (közeledése) makacsul foglalkoztatja a költőt, mindez azáltal kap erőt, olvasót is megrázó tapasztalatot, hogy a versek megszólalója a végsőkig elmegy, minden elképzelhetőig és elgondolhatóig, bele a halál körülményeibe és egészen konkrét mozzanataiba. Ily módon megy elébe saját halálának, lép annak elébe, az autentikus lét tapasztalatának rettegő, de emelt tekintetével. Az élet és halál határvidékét bejáró költő csak úgy bírja elviselni az elmúlástól való félelmét, fájdalmát, ha testét és önmagát eltávolítja, idegenné teszi, valaki-valami mássá, hogy szemlélésére, egyáltalán, képes legyen. Határvidék a táj is, az emberi és természeti világ találkozásában, a tájat (a kintet) bentről szemlélő alany még látja, meghúzza, megteremti e (versbeli) határokat, de azt is érezzük, hogy a pusztulás, eltűnés folyamatai megállíthatatlanok, és az egész éppoly elképzelhetetlen, mint egy távozó fa látványa.
1. Ladik Katalin: A víz emlékezete (Kalligram)
Az idei kötetek közül Ladik érett, mégis friss, mindig megújuló versvilága ragadott magával leginkább. Különböző tempóban: hol mint gyors sodrású hegyi patak, hol mint selymesen körbefonó tengerár. A szerző a csapadék, a víz halmazállapotai mentén szervezi öt ciklusba kötetét. A képlet azonban nem ilyen egyszerű, mert a Víz terjedelmes nyitóciklusával párban – a Felhő, a Hó és a Jég rövidebb egységeit követően – a Plazma darabjai adják a versgyűjtemény nagyobb részét. A plazma a negyedik halmazállapot a szilárd, a folyékony és a gáznemű mellett, és a záróciklus versei sokrétűen mozdítják ki a kötet versvilágát a víz földközeli közegeiből, megnyitják a szerző gondolatvilágát az univerzum, a „kocsonyás égbolt” felé, a világ teremtésének idő nélküli kezdetei, a párhuzamos világok, a gomolygó kozmosz, a világegyetem uralkodó halmazállapota felé. Ezek a versek a létezés és a nemlét, az életből kiveszés, az időből kihullás határainak, a test fénnyé válásának, sőt a nyelvnek, a költészetnek, a „téridő húrjain fennakadt Igének” a kérdéseit is feszegetik, ugyanakkor a képzetek, a jelentések nem szakadnak el az első négy ciklus emberi léptékétől, a sejtplazma sejteket kitöltő anyagától, az éltető víztől sem.
A versekben azonban nemcsak a víz közegei kapnak kitüntetett szerepet, a folyékony és a gáznemű lágyság mellett mindig ott van a szilárdság, a keménység is; a különböző halmazállapotok találkozása, ütközése leggyakrabban a szikla, a sziget, a hasadék motívumaiban kap kifejezést, ezek minden egyes alkalommal átformálják az emlékezet működését és tartalmait. Ladik jól ismert motívumai (tükör, angyal–madár–szárny, seb–hasíték) szintén tovább finomítják ennek a letisztult kötetnek a világát. A szerző sokrétű életművéből ismert merész és karakán megszólalásmód itt is jelen van, az avantgárdból táplálkozó szürreális, expresszív versnyelv intenzív és dinamikus kitörései, a gondolatok, az érzékiség, a vágyak pontos, mégis meglepő, friss megfogalmazásai nyomán kortyoljuk szavait. Mert minden elemi erővel, tengerrel, hullámmal, sziklával és áramlással szemben mégiscsak a nyelv közegellenállása a legerősebb.
Borítófotó: Vízimádók
