Bár az előző év a hazai kiállítások tekintetében nem okozott sok váratlan revelációt, azért sikerült maradandó élményekkel gazdagodnom – leginkább kiállításrészleteknek, konkrét műveknek köszönhetően. Megnyílt például az egyik kedvenc kortárs képzőművészem, Chiharu Shiota első magyarországi tárlata. Megnéztem, szerettem – a központi művet legalábbis –, mégsem ez lett 2016 legemlékezetesebb kiállítása.
10. 15. Nagy Kunszt – Nőttön-nő, Miskolci Galéria, Rákóczi Ház, Miskolc, 2016. április 7. és június 7. között.
A tizenöt éve zajló Nagy Kunszt sorozat keretében előre meghatározott témák alapján rendeznek kortárs kiállításokat a borsodi megyeszékhelyen, ami még önmagában nem tűnik nagy kunsztnak, viszont a témaválasztást és a válogatást itt a múzeumpedagógiai hasznosíthatóság határozza meg, hisz elsődleges szempont a különböző korosztályú és felkészültségű befogadók csoportjainak bevonhatóvá tétele.
Ez a nőiség kérdését központba helyező, minden korosztályt más-más elemeivel megszólítani képes, kizárólag nők által jegyzett kiállítás kiválóan szolgálta azt a célt, hogy minél többen észrevegyék a kortárs művészet felforgatóerejét. Bár a Miskolci Galéria nem tartozik az ország legkönnyebben átépíthető kiállítóterei közé, a tárlat külön helyiségbe kívánkozó, intimitást igénylő elemeit mégis ízlésesen választották le a központi térről. Érdemes volt elvonulni például Fátyol Viola Nyújtás (2009–13) című, a nagymamát munka közben megjelenítő videoinstallációjához, aztán Eperjesi Ágnes okosan összerendezett munkáinak terébe, ahol a laborszerű atmoszférát vörös fénnyel idézték elő, nem mellesleg itt egy-két tárgy számított a befogadói aktivitásunkra, beavatkozási kísérleteinkre is.
Fajgerné Dudás Andrea festményekből és – Szabó Eszter Ágnessel közösen dedikált – „Common jam / Bűn tartósítása” feliratú befőttekből álló installációja nemcsak a női test nyers erejét hangsúlyozta, s a bűnbeeséstörténet kiforgatásával a képeken megképződő narratíva a művészi alkotóerőt a nő privilégiumaként jelenítette meg, aki rendelkezik a bűn tartósításának képességével. Hiszen a bűn végső soron szabálytörés, ami pedig a művészi progresszivitás eszköze. Szelídebben üzentek a központi tér centrumának asztalán elhelyezett – sokszor lírai tömörségűnek ható, pedig a párkapcsolati panasz szavaival felcímkézett – étkészletek Hitka Viktóriától. Bármilyen étellel érdemes volna megküzdeni, hogy feltáruljanak előttünk ezek a szépen megformált, egyszerűségükkel ható szókapcsolatok.
9. Frissen – Egyenesen a műteremből, Műcsarnok, Budapest, 2016. február 27. és március 26. között.
A cím azt sugallta, hogy egészen friss munkákat látunk majd progresszív, feltehetően fiatal alkotóktól. Ám (miközben persze Rabóczky Judit elég fiatal) csak gondolatmenetünk első fele igazolódott vissza, az is félig-meddig, hiszen ha egy tárlat hívószava a frissesség, azt várnánk, tényleg csak az elmúlt egy-két évből látunk majd válogatást, pedig dehogy. Ugyanakkor a friss hatást, a sokszínűséget, a sajátos vizuális világukban megújulni kész alkotói készséget nem lehet elvitatni a tárlat alkotóitól. Rögtön a bejáratnál Orosz István – szórakoztató, esztétikus és egyben művészileg is hiteles – vizuális illuzionizmusa fogadta a látogatókat, majd Rabóczky Judit helyenként mennyezetre függesztett humanoidjainál időztem el, aztán a kortárs hiperrealista festészet nagymesterének, Nyári Istvánnak a monumentális képei taglóztak le, belevesztem a jelentéses részletekbe.
Bár ezt a tíz különböző vizuális világot sem a művészi szabadság piaci tényezőknek való kiszolgáltatottságán lamentáló kurátori bevezető, sem a közös térbe rendezés és egységes arculatú címkézés nem fogta igazán össze, mégis voltak lehengerlően erős kiállításrészek, amelyek kellően emlékezetessé tették az anyagot ahhoz, hogy e listán helye legyen. A kiállítás első fele meglehetősen eklektikus volt, a tárlatok közti határok nem lettek logikusan kijelölve, így az első/utolsó térben háromféle dolgot láthatott az ember, amikor Steve McCurry fotókiállítása és a fiatal ösztöndíjasok munkáit bemutató, ám a frissességről csak részleteiben tanúskodó Derkó 2016 zajlott a Frissennel párhuzamosan.
8. A halálnem – haláligen – ízlés és szerencse dolga, Latarka, Budapest, 2016. január 14. és február 4. között.
A tárlat címét a Jobb-e az undor, mint a harag? című Petri-versből kölcsönözték – persze jelöletlenül, hisz a félkomoly megtévesztés, a játékos kisajátítás sajátos eszköze a Borsos Lőrinc néven ismertté vált (Borsos János és Lőrinc Lilla alkotta) művész(házas)párnak, akik a kapcsolatukban beállt válsághelyzet kezelése miatt egy párterápiával egybekötött projektbe kezdtek, melybe bevonták Szenteleki Gábor barátjukat, hogy legyen az általuk kreált karakter „udvari festő”-je. Így vette kezdetét az Önkritikus portré projekt, amelyet egy triplakiállítással (és egy végül későbbre csúszott, a kurátor, Oltai Kata által szerkesztett albummal) terveztek lezárni. A kArton Galéria és a 115-106 Lakásgaléria mellett a Latarka adott teret a párhuzamos kiállításoknak, ez utóbbi helyszínen a festőtársak többsége a szexualitásra utaló jelekkel és a testromlás/halál szimbolikus vagy nagyon is konkrét megidézésével tisztelgett egy igazán különleges kvázilét lezárulása előtt. Győrffy Lászlónak A bosszú angyala (2013) című installációja ugyan nem ekkor került először a közönség elé, de a Latarkában is uralta a teret – a groteszk képekre sandán vigyorgó, merev hímtaggal álldogáló gombahajú kisfiú látványa nehezen felejthető emlék.
7. Várfok 25 jubileumi kiállítások, Várfok Galéria, Várfok Project Room, Várnegyed Galéria, Budapest, 2015. december 1. és 2016. január 30. között.
Mint azt az előző évösszegzéskor sejtettem, a Várfok Galéria jubileumi triplakiállításának helye lett a listán. Ezt a három tárlaton párhuzamosan bemutatott igényes válogatás, valamint a központi helyszínre (Várfok Galéria) különösen jellemző kurátori megoldások és a feltűnően igényes jubileumi katalógus együtt indokolta – de még inkább az a hosszú és eredményes munka, amiről mindezek együttese tanúskodik. A történet azzal vette kezdetét, hogy a magángaléria-mentes időket lezáró rendszerváltás után Szalóky Károly az elsők közt nézett szembe a galeristalét felelősségével, kockázataival és nehézségeivel, ma pedig azon kevesek közé tartozik, akiknek nemcsak kitartania sikerült, de egy emberöltő alatt komoly szakmai presztízsre tett szert. Már a kezdetekkor rendkívül jó érzékkel válogatott a művészek közül, aminek köszönhetően sikerült megtalálnia, sőt kinevelnie egy ma is aktív látogató- és műgyűjtőkört.
A Várfok Galéria sűrű elrendezésben, összetett – hol a lábunk előtt, hol a falakon feltűnő – ábrákkal kísérve tudósított a két és fél évtized történéseiről, egyrészt a „helyhez” régtől fogva kötődő, már kanonizált művészek (az 1991-es kiállítók közül feltűntek például El Kazovszkij és Bukta Imre), másrészt a fiatalabb, de jól beazonosítható formanyelvű alkotók (mint amilyen Hollós Ádám vagy épp – az 2016-ban itt szép, egyéni festményinstallációs megoldásokra építő kiállítással bemutatott – Hermann Levente) munkáival. Míg a Várfokba került műveket inkább a „figuratív komolyság” szókapcsolattal lehetne jellemezni, addig a kisebb terű Várfok Project Roomban humoros-ironikus alkotások kaptak helyet (például Kicsiny Balázstól és Gerber Páltól, akik szintén a kezdetektől kötődnek e magángalériához), a Várnegyed Galéria pedig elsődlegesen az absztrakcióhoz köthető festők (François Gillot, Rozsda Endre, Keserü Károly, Jovanovics Tamás) táblaképeinek – egyszerűbben berendezett – helyszíne lett.
6. A szabadság szigete – Válogatás a Ferenczy Múzeumi Centrum gyűjteményéből, MODEM, Debrecen, 2016. augusztus 7. és november 6. között.
Először mutattak be válogatást Szentendrén kívül abból a több mint tízezer darabos gyűjteményből, amely a modern és kortárs hazai képzőművészet remekeivel büszkélkedhet. Mintegy száz, a városhoz kötődő és/vagy művészettörténeti szempontból is jelentős alkotó közel kétszázötven műve kapott helyet A szabadság szigete című, két szinten elrendezett tárlaton, ahol az utóbbi fél évszázad hazai művészeti – különösképp festészeti – irányzatainak sokszínűségébe nyerhettünk betekintést.
A MODEM első emeletén a már klasszikusnak számító, ismert festőiskolákhoz – a nagybányaiakhoz, a neósokhoz, a Nyolcak csoportjához vagy épp az Európai Iskolához – köthető alkotók munkái kerültek túlsúlyba elegáns elrendezésben. Közülük is kiemelt szerep és külön tér- vagy legalább saját falrész jutott egy-egy közismert művésznek – Ámos Imre, Anna Margit, Deim Pál és Vajda Lajos munkái például egy-egy saját kis kamaratárlathoz is elegendő számban voltak jelen. Igazi meglepetésként ért viszont, hogy szépen belesimultak az anyagba a kortársak dolgai – például Bereznai Péter Fekete képe (1995), Hajdú László Tondó II-je (2016) és Richter Sára Holdaskönyve (2004).
A merítés mégis éppen a korban közelebb eső időszak terén volt kiszámíthatóbb, hiszen a második emeleten már elsődlegesen a képzőművészeti életéről híres városhoz, azon belül is leginkább a Vajda Lajos Stúdióhoz kötődő alkotók (többek mellett Csontó Lajos, efZámbó István, feLugossy László, Vincze Ottó) műveit találtuk meg, sűrűbb és – a kortárs szentendrei alkotókhoz híven – játékosabb elrendezésben, félhomályba burkolva. Ez a kiállításrész persze már nagyobb minőségbeli ingadozást mutatott, de aki hajlandó volt engedni a VLS alkotóit vezérlő, olykor a banalitást is végletekig hajszoló humornak, az biztosan jó élményekkel tért haza a Muladi Brigitta által kurált tárlatról.
5. Elvesztegetett idő, MűvészetMalom, Szentendre, 2016. szeptember 3. és november 20. között.
Ha már Szentendre, akkor folytassuk az első Art Capital vizuális művészeti fesztivál központi kiállításával, amely – talán a MODEM előző évi, Újratervezés című tárlatának Idő szekciójából is inspirálódva – az Elvesztegetett idő kérdését helyezte középpontba. Bár a tárlaton eltöltött órák korántsem tekinthetők feleslegesnek, a tér adta adottságokat bölcsen kihasználó kiállítás sok munkája kiválóan párbeszédbe került a címként választott szókapcsolattal.
Peter Kogler lenyűgöző videoinstallációja a befogadó körül megváltozó kvázitérrel, a falfelületeket egészen behálózó vonalak hullámzásával, ütemváltásokkal és átrendeződésekkel érzékeltette a tér- és időviszonyok relativitását. Victor Sydorenko családi tragédiából inspirálódott, a bejáratnál bemutatott videomunkája, Az idő malmai (2003) pedig a helyszínnel is párbeszédbe lépett, hiszen a repetitíven forgatott malomkövek – melyekhez hasonlóak okozták a művész nagyapjának halálát – magától értetődően hívták fel a figyelmet arra, hogy egy egykori fűrészmalom adott helyet e tematikus tárlatnak.
Bukta Imre Műcsarnokban már bemutatott Erdőrészlete (2012–2016) a megvilágított évgyűrűjű kivágott törzsekkel a természeti környezetben (naturae) bekövetkezett zavarra, Marina Abramović A sikolya (2013–14) az ordító emberi arcok eltorzulásával pedig az emberi természetben (physis) beálló zavarra, az addig megéltek hiábavalóvá válásának eseményére hívja fel a figyelmet. Míg utóbbinál átmeneti is lehet, előbbire nézve mindenképp végzetes ez a(z emberi természet által) meghatározott esemény, a fák kipusztítása.
A festményválogatás Jelena Bulajić monumentális, fotorealisztikus portréitól Kiss Róka Csaba foszladozó testmaradványszerű alakjain keresztül Szűcs Attila szürrealisztikus képéig és Bak Imre tiszta vonalvezetésű, homogén felületekkel dolgozó absztraktjaiig szintén széles teret nyitott a saját időhöz való viszonyunk értelmezésére. Összességében ez egy jó érzékkel összeválogatott, ellentmondásokat is megtűrő kiállítás volt. Semmiképp sem elvesztegetett idő, amit rászántunk.
4. Nicolas Schöffer-retrospektív, Műcsarnok, Budapest, 2015. október 30. és 2016. január 31. között.
Nicolas Schöffer, azaz Schöffer Miklós életmű-kiállítására huszonöt évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta várt a magyar közönség – pontosabban azon kevesek, akik tudtak a Franciaországba emigrált alkotó kinetikus művészet terén elért eredményeiről, például arról, hogy ő a kibernetikus szobrászat megalkotója és a „tér-, idő-, fénydinamizmus” irányzat egyik úttörője. Kalocsán bárki meglátogathatja a Nicolas Schöffer Gyűjteményt (és érdemes), ám ez a válogatás valamivel összetettebb képet adott az életműről, és korábban ismeretlen munkákat is szép számmal tett közszemlére, hiszen a kiállítótérben a korai grafikákat és festményeket bemutató felvételektől a világsikert hozó kinetikus szobrok garmadáján át juthattunk el az életmű végén készült, utópisztikus hatású, kísérleti épülettervekig.
Bár a rendre formai jegyek alapján csoportosított, körbejárható kinetikus és kibernetikus művek jelentős része csak időszakosan lépett működésbe a kiállításon, a türelmes látogatónak lehetősége volt kivárni a „térdinamizmus” szóval jellemzett folyamatot, amely még a virtuális valóságok korában is különleges élményt ad – hiszen ezek a mozgó fémszerkezetek a fénytörésekkel, tükröződésekkel, de az esetlegességnek mégiscsak teret engedve formálják át a félhomályba burkolt kiállítóteret. A művész özvegye, Éléonore Schöffer elmondása szerint ez volt az utolsó alkalom, hogy ezek a munkák együtt utaztak, hiszen a budapesti tárlat után a belgiumi Liège állandó kiállítására kerültek.
3. Vissza-/Előretekintés – Érmezei Zoltán életmű-kiállítása, Ludwig Múzeum, Budapest, 2016. február 5. és 2016. március 27. között.
Mikor néhány éve először találkoztam Érmezei Zoltán egyik „önöntési” eljárással létrehívott gipszplasztikájával, alig találtam szavakat arra, amit láttam, most pedig egész falakat kaptak ezek az életmű végén készült, Corpus sorozathoz tartozó, tekintélyparancsoló munkák, amelyek közül három – a Jobb lator (1991), az Elvégeztetett (1990) és a Bal lator (1991) – dermesztő kompozícióba rendezve idézte meg a keresztre feszítés beteljesültének pillanatát. Nem tagadom, ez önmagában is elég letaglózó látvány lett volna, hogy ne tudjam említés nélkül hagyni egy ilyen összeállításban a tárlatot, de még sok további értéket tudott felmutatni a kiállítás. Mint kiderült, a Feltárás ciklus (1988) darabjai és a Janus-fej (1988) plasztikák méltó előzményei az életművet kiteljesítő sorozatnak.
Érmezei munkássága a térbe kerülve tudott igazán kiteljesedni, táblaképei – még ha a térbeli viszonyokat vizsgálják is – kevésbé erőteljesek, de az legalább megmutatkozik rajtuk, hogy a tükör milyen fontos eszköze volt a művésznek, s erre egy izgalmas installációval is felhívták a figyelmet a kurátorok, Beke László, Gál Georgina és Uhl Gabriella. A művész Rauschenberger Jánossal való közös munkájáról – amely A képzet síkmásai program keretében teljesedett ki – számos szöveges és fotódokumentáció tanúskodott a kiállításon. Az áttetsző üveglapokra készített vonalrendszerek sokkal elevenebbnek hatottak, mint a hagyományos hordozókra készült rajzok és festmények. Érmezei a magyar konceptuális művészet egyik meghatározó egyénisége volt – gondolkodásmódja megértéséhez sok sajátos szemléletről árulkodó fotója és számtalan apró szövegtöredéke is fogódzót adott a tárlat befogadói számára, és persze az ezekben való elmélyedés is egy végteleníthető játék.
Alig hittem el, amikor kiderült, hogy Chiharu Shiota első közép-európai kiállítására készül, ráadásul a szendendreiek országos kulcsgyűjtő akcióba kezdtek az installálás előtti hónapokban, aminek köszönhetően végül húszezernél is több kulcs kerülhetett be a vörös fonalból összeálló térinstallációba. Az egymásba nyíló kis kiállítóterekben ezek ezüstje és rozsdabarnája törte csak meg pontokban a fehér falakat elfedő vonalhálózat vörösét. A térrészeket erőteljesen összekapcsoló és egyben barlangszerű atmoszférát teremtő fonalháló a sarokrészeket rendre lekerítve vezette tovább térről térre a figyelmünket.
A fonalrendszer háromból két helyiségben lebegő hajóformába sűrűsödött össze. Gulyás Gábor kurátori felvezetője szerint „Chiharu Shiota művészetének legfőbb témája az emberek közti kapcsolatok kibogozhatatlan szövevénye”, s ha ezt elhisszük, a terek központi elemeiként feltűnő hajók a közös út szimbólumaivá, míg a fonalak egyenességét a súlyukkal megtörő kulcsok az egymáshoz való közelítés végeláthatatlan folyamatának jelölőivé válnak. Nem véletlen, hogy éppen az utolsó tér maradt hajó nélkül, amelynek a végén egy ajtó szimbolikusan és kissé nyilvánvalóan a hálózatból való kiszakadást, a halált jelképezte.
A tárlat élményét két apróság gyengítette csak bennem: az egyik, hogy egy külön térben a művész – zsenialitását inkább megkérdőjelező, mint erősítő – grafikáit is bemutatták, illetve a másik, hogy októberben a berlini BlainSouthernben láttam tőle egy nagyon hasonló, vörös fonalas, hajós – bár kulcs nélküli – installációt. Igen, egy hatalmas csarnokban ez az egész még lenyűgözőbb, mint a szobányi terekben, ez azonban a szentendrei tárlat jelentőségéből mit sem von le.
1. Picasso – Alakváltozások, 1895–1972, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2016. április 22. és augusztus 28. között. + Modigliani, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2016. június 29. és október 2. között.
Két külön kiállításról van szó, de egymást követően láttam őket az MNG falai között, így összeforrt az élmény, erőltetett lett volna róluk egymástól elkülönítve, az első és második helyen beszélni. Mély nyomot hagyott bennem az elrendezés átgondoltsága, az életutak gondos bemutatása, a válogatás sokrétűsége, még inkább egy-egy kimagasló mű, illetve a két sors kapcsolatára tett utalás. A Modigliani című tárlatra – más kortársak munkái mellett – sikerült becsempészni egy Picasso-vázlatot is, amely az Álló akthoz készült (1908), s a kurátorok kísérletet tettek a kettejük közti versengésről szóló legendák lebontására is. Mint írták: Modigliani zseninek gondolta Picassót, a kiállításon bemutatott Ülő sötét hajú lány (1918) pedig 1930-tól Picasso tulajdonát képezte, ami mégiscsak arról árulkodik, hogy kölcsönös lehetett a szakmai tisztelet.
A Picasso-tárlat a művész egyik első képétől, a tizennégy évesen festett Mezítlábas lánykától (1895) indított, amely szépen megerősítette, hogy igen, Picasso tényleg példátlanul korán megtanulta az anatómiai alapokat, úgyhogy volt mit dekonstruálnia. A kubista korszakából láthattuk az Ambroise Vollard portréja (1909–10) című közismert képét, illetve a szintetikus kubista Bajuszos férfit (1914), szürrealista korszakából a kevésbé ismert, de annál izgalmasabb Az olvasó nő (1932) emelkedett ki minőségileg lekerekített formáival, finom, de karakteres színkezelésével. A későbbi időszakból az utolsó élettársat megidéző, Jacqueline összekulcsolt kézzel (1954) című kép ragadott meg szoborszerű alakjával, de – ízlés szerint – az életmű sok jelentős darabját lehetne említeni még.
A Modigliani-tárlat felépítéséből, gondolatvezetéséből érezhető, hogy egy a Picassóénál rövidebb életműről van szó, ezzel is magyarázható talán az inspirációs forrásoknak és a kortársak munkáinak beemelése, mely egyfajta keretet adott a tárlatnak, gyarapítva az anyagot. Az avantgárd portréfestészetre nagy hatást gyakorló törzsi szobrokat láttuk az első térrész közepén, mintegy a tízes évek stílusbeli fordulatának jelölőjeként, amely elhozta az ovális formákká redukált, sajátos arcokat. A méregzöld háttérrel ellátott Vörös fej (1915) maszkszerűsége még a fauvizmus erőteljes hatását is éreztette itt. Egymást követték a portrék, melyeket barátairól, művészekről és műkereskedőkről készített, ez utóbbira példa a legfontosabb támogatóját, Novo Pilotát (1915) megörökítő, méltán ismert kép. Számomra ugyanakkor a Modigliani gnoszticizmus iránti vonzalmáról is árulkodó aktoknak szentelt térrész jelentette a tárlat(pár) csúcspontját, élükön az éppenséggel önmagát takaró, de fedetlen mellű – és természetesen szembogár nélküli – Fiatal nő ingben (1918). Ezeket a termeket többször is bejártam, mert nehéz volt elszakadni a semmire nyíló tekintetektől.
Borítófotó: MúzeumCafé
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.