Harmadik fejezet
Mesés világba csöppentem. A kapitány asztala egyáltalán nem volt unalmas hely. Fuchs személyiségét leszámítva, aki ünnepélyesebb volt, mint valaha, valamint a cukorbárótól eltekintve, aki olyan lapos és unalmas volt, mint a Havannában és a világ különböző piacain folyó üzletei. Folyamatosan, lázasan követte a híreket: minden étkezéshez öt-hat telegramot hoztak neki, ám mindez korlátozta Matthias fejedelem uralkodását, hiszen ebből kifolyólag csak vizet ihatott. De a többi asztaltárs nagyon vidám volt, különösen Viscaya tábornok és három hajadon lánya, akik egészen spirituális szellemiséget árasztottak magukból.
Ült az asztalnál egy bizonyos D’Entrecasteux úr, egy vidám lovag, aki a szovjetekről mondott történeteket, és arról, hogy hűtőszekrényeket meg mate teát ad el nekik ipari mennyiségben. Az elektromos tröszttől való Sternberg-Miranda felelevenítette, hogyan vette meg Dél-Amerika összes csepp vizét. Mindenből képes volt hasznot húzni, az ásványvizek forrásainak felvásárlásától kezdve a városi vízhálózatok kiépítésén át egészen Brazília összes kaszinójának vízzel való ellátásáig. A hatalmas országban rejlő jövő lehetőségeitől fellelkesülten regélt nekünk a brazil Vichy, Wiesbaden és Montecatini megnyitásáról. Miután ez a meghökkentő pénzügyi zseni előre látta a nagy világválságot, ami tíz évvel később aztán valóban kitört, arról a milliárdosok számára épített menedékről is mesélt, ami Parana hatalmas araucariaerdeiben épül, s arról, hogy ebben a vállalkozásban az ő holdingja is részt vett közvetítőként. A város a világ legegészségesebb klímáját biztosítja egy napos síkságon, repülővel, mindössze harminc órára az Egyesült Államoktól, Zeppelinen mindössze négy napra Európától. Egy nyughatatlan, szellemes ember volt. Egyáltalán nem volt ellenszenves Lebon professzor sem. Ő volt a kísérleti pszichológia koronázatlan királya, válogatott anekdoták forrása, aki szívesen megosztotta feljegyzéseit másokkal. Arrabal négy ember helyett evett, s bár egy szót sem szólt, mindez önmagában is egy kisebb látványosság volt. A Bolívia és Chile határán fekvő Tacna- és Arica-völgyekről vitatkozott ifjabb S.E. Antonio Cruz das Cuestas y Silvaes és Thompson-Philipps, azokról az andokbeli sivatagos helyekről, amelyekről a társaságból senki más nem hallott még, ám szerintük kétségkívül egy pánamerikai konfliktus gyújtópontjai lesznek. Tanúskodni hívtak bennünket országaik e jelentőségteljes ügyének megtárgyalására és nemtetszésüknek adtak hangot, amiért a nagyhatalmak valami érthetetlen okból nem szenteltek figyelmet ezen ügynek genfi találkozóik során. Csak és kizárólag abban értettek egyet, hogy igazságtalanság érte őket. Dr. Duarte úr az Amazonas felső vidékein töltött hosszas tartózkodását követően készült visszatérni a párizsi Pasteur Intézetbe. Magával hozott egy egész gyűjteményt veszélyes mikrobákból, valamint néhányat a béri-béri törzs veszélyes főzeteiből. Hozott vermelhinhát a Madeira folyóból, morféiai leprát Puruból, férgeket Thaumaturge-del’Acre városából és az egyenlítői esőerdők ki tudja még mennyi más szörnyűségét. Nadrágzsebei tele voltak ilyen számozott ampullákkal. Igazán jópofa fickó volt, aki hektószám itta saját készítésű pálinkáját és azzal győzködött bennünket, hogy az alkoholban lévő cukor különleges táplálék az idegeknek és az agynak. Croco remek formában volt, mint mindig, amikor útra kelt Európába, hogy a deauville-i, a spai, a biarritzi, az aix-les-bainsi, a montecarlói, a san-sebastiani kaszinókban játssza el azt a mintegy négy-ötmillió frankot, amit az útra hozott magával. Remek hangulatban tehette mindezt, hiszen ezek a milliók mintegy hathavi vakációt és kápráztató élvezetet jelentettek számára, mígnem újra visszatért O Cruzeiroban fekvő birtokainak a magányába, ahol aztán négy-öt kemény, spórolással töltött évet húzott le zsebeinek újratöltése céljából. Jobb oldali asztalszomszédom, Sir Custe maga volt a megtestesült előzékenység. Nagy meglepődéssel fogadta, hogy ismerem a hottentotta táncokról írt kétkötetes, ötven éve Capban kiadott művét. Balomon pedig a csodálatos Madame de Pathmos ült. Beatrix azonban lemaradt a hajóról, ugyanis az utolsó pillanatban visszamondta a foglalását. Éppen ezen kezdtem volna sajnálkozni, illetve azon járt az eszem, hogyan udvarolhatnék baloldali szomszédnőmnek, amikor Jensen kapitány elszólított a többiek mellől.
Jensen volt az általam valaha megismert legelbűvölőbb vendéglátó, és azt is hozzá kell tegyem, sehol a világon nem bántak velem olyan jól, mint az ő hajójának fedélzetén.
Az út Riotól Pernambucóig három napig tartott, s mire odaértünk, elválaszthatatlanok lettünk. De ez idő alatt még nem kezdtük el a korábban megbeszélt különleges vacsorákat, amelyekre, mint a barátság jegyében csevegéssel töltött kisebb ünnepekre számítottam. A valódi átkelés azonban csak Pernambuco után vette kezdetét, s amíg Brazília hatalmas partjai mentén hajóztunk, a kapitányt teljesen lefoglalták a bájcsevejek és a kikötőkben ellátandó feladatok. Így hát abban állapodtunk meg, hogy az első titkos találkozónkra azután kerítünk sort, amint Pernambucoban eloldották a hajóköteleket és kihajóztunk. Kisorsoltuk a helyszínt egymás között, s a sors úgy akarta, hogy az első alkalmat nála, vagyis a kapitány magánlakosztályán tartsuk. Csak így teljesülhetett azon szándéka, hogy komoly dolgokról beszéljen velem, s én türelmetlenül vártam a pillanatot, amikor közelebbről megismerhetem ezt az elbűvölő embert. Nagyon kíváncsi voltam, mi lehet az, amit Jensen négyszemközt akart nekem elmondani.
Fordította: Oross Dániel
Borítófotó: SRF
