Somogyi Gyula Metakritika: A magyar kritika alakzatai az ezredforduló után című, a Műút-könyvek sorozatában és a Miskolci Egyetemi Kiadó gondozásában megjelent könyvének bemutatójára 2016 decemberében került sor a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtárban, ahol szó esett az irodalomelmélet és a magyar kritikai hagyomány viszonyáról, az anglista lét kulturális fordítással is járó hibrid jellegéről, a mestereink munkásságáról való írás kihívásairól, de még a vámpírokról is.
KULTer.hu: A kötet bevezetőjében magad is utalsz elméleti irányultságodra, amely már 2011-ben megvédett doktori disszertációd témájában is megmutatkozik, hiszen a dekonstrukció kortárs megjelenési formáiról írtál benne. A „kritikaírás presztízse” a bevezetőd szerint is gyakran megkérdőjelezhető egy irodalmár számára, hogyan viszonyulnak tehát egymáshoz kritikusi és irodalmári énjeid? Befolyásolta-e tanulmányíró stílusodat a kritikaírás, vagy inkább éppen fordítva?
Úgy gondolom, hogy mindkét „énem” hatással volt a másikra, nem is választanám szét őket ilyen markánsan. A kutatói identitásomat valóban az elméleti szövegekkel való elmélyült foglalatoskodás alakította, de oktatóként mindig igyekeztem ezt az elméleti irányt konkrét szövegek olvasása felé irányítani. Emellett mindig kíváncsi voltam arra is, hogy mások hogyan nyúlnak primér szövegekhez, hiszen ebből mindig sokat lehet tanulni. A kritikaírás révén több mint egy évtizedig követhettem a legújabb megjelenéseket, s szerkesztőim jóvoltából írhattam a legizgalmasabb új címekről. Igyekeztem mindig megtalálni az adott kötethez megfelelő értelmezői nyelvet, de emellett a saját elméleti pozíciómból szemléltem mindegyiket. Azt hiszem, talán a legérezhetőbb változás a kritikák stílusában, a kontextualizáló törekvésben fogható meg, a konkrét műveket igyekeztem elhelyezni abban a diszkurzív környezetben, ahová érkeznek.
KULTer.hu: Magyar-angol szakos anglistaként és amerikanistaként nem csupán a műfajok és az irodalomelméleti nyelvek között mozogsz otthonosan, hanem az angolszász és a magyar recepció közegében is. Hogyan határoznád meg a pozíciód e tekintetben, érezted-e kritikusként a kulturális fordítás felelősségét? Bényei Tamás Traumatikus találkozások című könyve kapcsán idézed, hogy az anglistának mindig „két lovat kell megülnie”, afféle eredendően hibrid lényként létezik; Sári B. László kötetéről írva pedig utalsz rá, hogy egyesek szerint fennáll a magyar recepció idegen elméleti nyelvek általi gyarmatosításának veszélye. Valós lehet-e ez a fenyegetés?
Már az egyetemi éveim során tapasztalható volt nálam egyfajta kettős identitás, amelyet egyfelől angol szakosként az angolszász kritikai érdeklődés formált Bényei Tamás, Séllei Nóra vagy Kalmár György révén, másfelől a magyar szakon a németes irányultságú hermeneutika határozott meg Szirák Péter vagy Dobos István közvetítésével. A hermeneutika az esztétikai tapasztalat vizsgálatában sokáig kizárólag a magasirodalmi szövegekre támaszkodott, azonban pont arra az időszakra tehető az irodalom különféle más médiumok közötti kölcsönhatásrendszerében való elhelyezése, amelyről a Metakritika szól, s így különösen érdekes volt nyomon követni ezt a kinyílási folyamatot. Az angolszász elméletek mindig is nyitottabbak voltak az irodalom alatti területekre, és a szövegek társadalmi nemi vagy gyarmati politikumára, talán ez eredményezte azt, hogy a két terület közül elsősorban efelé mozdultam el, azonban nem éreztem soha azt, hogy az olvasott szövegektől idegenek lennének azok az elméletek, amelyeket alkalmaztam.
Előnynek érzem bizonyos szempontból ezt a kulturális fordítói szerepet, hiszen rendkívül sok termékeny szempontot lehet bevinni a szövegek értelmezésébe, főleg, ha magyar irodalmi szövegekről van szó. Ugyanakkor hátrány is, hiszen Magyarországon élő anglistaként-amerikanistaként nehéz olvasókra találni, hiszen az angol nyelvterületre a legritkábban jutnak el az írásaink, a magyar anglisták-amerikanisták pedig – ezt önkritikaként hozzá kell tennem: hozzám hasonlóan – elsősorban a külföldi szakirodalmat olvassák és idézik. Mindez eléggé megnehezíti az objektív idézettségi mérőszámok begyűjtését a különféle pályázatokhoz és kinevezésekhez.
KULTer.hu: A kötet számos kritikájában használod a vakfolt fogalmát valamely irodalmi-kulturális jelenség korlátozott önreflexiója kapcsán – szerinted melyek a magyar irodalomtudomány jelenleg leginkább érzékelhető vakfoltjai?
A dekonstrukció alap axiómája, hogy minden szövegnek vagy gondolatrendszernek van vakfoltja, s ez alól én sem vagyok kivétel. Azt remélem, hogy minderre a kötetről megjelenő kritikák majd rá is fognak mutatni. A magyar irodalomtudomány vonatkozásában azt látom, hogy egyre több izgalmas kutatás veszi kezdetét, nyer legitimitást és érik be olyan területeken, amelyről a 2000-es évek elején még legfeljebb csak álmodhattunk, például a képregények, a számítógépes játékok, a fanfiction stb. esztétikájának kritikai vizsgálatai. Egyre több a kutatható téma és az izgalmas belátás, ezek nagyon hiányoztak még a magyar kritikai diskurzusból a pályám elején.
KULTer.hu: Számos volt tanárodról, mondhatni mesteredről is írsz a kötetben, Bényei Tamás és Kalmár György tárgyalt kötetei kapcsán ki is emeled a mester-tanítvány és a Harold Bloom-i tessera és hatásiszony problémáját. Mennyire jelentett külön kihívást volt oktatóid munkáját megítélned?
A szerkesztőim gyakran megtaláltak olyan kötetekkel, amelyeket a mestereim írtak, s én nem is utasítottam vissza ezeket a felkéréseket. Öröm volt velük foglalatoskodni, hiszen sok rész ismerős volt már bennük a szemináriumokról, beszélgetésekből. Ezeket a könyveket egyébként is elolvastam volna, így azonban arra is mód volt, hogy megvizsgálhassam, hogy az általuk tanított módszerek vajon képesek-e kimutatni gubancokat az ő szövegeikben is. Istennek hála sikerült ezeket úgy tálalnom, hogy senki sem sértődött meg miattuk, hiszen ez eléggé rányomta volna a bélyegét a szakmai és személyes kapcsolatunkra.
KULTer.hu: Korábban emlegettek téged többek között „a” férfi genderesként is az Angol–Amerikai Intézet PhD-hallgatóinak körében. Mennyire azonosulsz ezzel az olvasásmóddal, illetve hogyan látod a társadalmi nemek tudományának helyzetét a mai magyar irodalomtudományban?
Én inkább úgy fogalmaznék, hogy egyike vagyok annak a férfigenerációnak, akik érzékenyek voltak a társadalmi nemi kérdésekre, ilyenek voltak például Kalmár György, Sári László vagy Hadas Miklós. Először Séllei Nóra, majd Kalmár György órái bizonyították számomra, hogy mennyire izgalmas kérdések válnak tárgyalhatóvá a gender-kritika segítségével. Az első OTDK-dolgozatom idején foglalkoztunk Séllei Nóra óráján a női gótika fogalmával, s szöget is ütött a fejembe, hogy vajon a magyar irodalomban létezik-e a gótikus hagyomány mint olyan. Bényei Péter jóvoltából a sors néhány hét múlva az utamba is sodort egy ilyen betéttel rendelkező regényt, Kemény Zsigmond Ködképek a kedély láthatáránját – nem is tudom pontosan hogyan, hiszen nem szerepelt a szigorlati kötelező olvasmányok listáján. Az elbeszélés olvasása során rendkívül sikeresen lehetett használni a pszichoanalízis és a gender-kritika egyes kulcsfogalmait, s így az ebből megszülető pályamunkám az elsősorban esztétikai megközelítésekre fogékony Magyar Intézetben, majd az országos megmérettetésben is sikert arathatott. Azt látom, hogy az azóta eltelt másfél évtizedben a magyar kritikai diszkurzus is egyre nyitottabb lett a szövegek politikumát felfedő írásokra, s ha Kun Árpád Boldog északjára vagy Péterfy Gergely Kitömött barbárjára gondolunk, akkor már van olyan szövegkorpuszunk is, amely mondhatni természetes módon hívja be a gyarmati vagy a társadalmi nemi szempontokat az elemzésbe.
KULTer.hu: Milyen szerepe volt a szellemi alakulástörténetedben a Műútnak mint irodalmi műhelynek, hogyan született meg épp most ez a tíz év kritikáit tömörítő kötet?
Úgy kezdődött az együttműködésünk Jenei Lacival, hogy egy email érkezett tőle, amelyben azt kérte, hogy ha vannak tehetséges hallgatóink Miskolcon, akkor ajánlhatnánk őket neki, hogy írhassanak a Műút folyóirat kritika rovatába. Az ajánlás mellett én rögtön egy saját tanulmányt – Az invázió esztétikáját– is adtam a Műútnak, amely a portálon jelent meg, s büszkén mondhatom, hogy a Művészet szekció filmes rovatát ez a tanulmány nyitotta meg. Emellett meggyőzött arról, hogy nekem is érdemes lenne kritikákat írnom, s így rám is bízta Szentesi Zsolt Az ismeretlen otthon című könyvét. Az írás megszületett, s nagy tetszést aratott, így megpendítettem, hogy sok kritikám van még ezen kívül is, s örömmel hoznám őket a Műút-könyvek sorozatban. Végül a kötet a Műút és a Miskolci Egyetemi Kiadó közös NKA-pályázatának segítségével születhetett meg. Miután a Metakritika anyaga összeállt, a print magazin Sepsi László által jegyzett Holtsáv rovatába is írhattam, tőlem szokatlan módon primér szövegről, Clive Barker A vér evangéliumáról.
KULTer.hu: Rendszeresen publikálsz populáris irodalomról, fanfictionről is, például az említett Clive Barker műről is adtál már elő konferencián, de a vámpír történetileg változó alakjáról is írtál. Hogyan kapcsolódnak ezek a sokak számára még mindig nem legitim kutatási területet képező témák az irodalomelméleti munkásságodhoz?
A kutatói pálya mellett – mintegy párhuzamos életként – folyamatosan jelen volt az életemben a fantasy, a science fiction, a szerepjátékok, a számítógépes játékok élvezete, tehát mindaz, ami ma „geek”-ségnek szokás mondani, s amire sokan időpocsékolásként tekintenek. Mindig is szerettem volna írni ezekről a kulturális jelenségekről, de sokáig nem volt meg a megfelelő értelmezői nyelv hozzá, például amikor Lapis József arra kért, hogy a Debreceni Disputába írjak a World of Warcraftról, akkor nem tudtam vállalni, mert nem volt meg a megfelelő kritikai perspektívám. Később mégis elkezdtem mélyebben foglalkozni ezzel a területtel, s ennek a nyitánya az Alkonyatról szóló írásom volt, szintén a Debreceni Disputában. Azóta is folyamatosan foglalkoztam a populáris műfajokkal, a számítógépes játékokról írott kritikával, a fanfictionnel vagy a közösségi írással stb., s azt látom, hogy egyre több kutató (például Henry Jenkins) kezdi egyfajta „coming out”-tal a témáról szóló műveit, bevallva, hogy mindig is fontosak voltak ezek a „bűnös” élvezetek az életükben.
KULTer.hu: Debrecen és Miskolc után Budapest vált meghatározó földrajzi koordinátává az életedben. Milyen döntések vezettek az ehhez köthető váltáshoz? Milyen átjárások érezhetőek e „fejezetek” között most a számodra?
Debrecen nagyon sokat adott mind személyes, mind szakmai szempontból, hiszen itt jártam egyetemre, majd PhD-képzésre, itt kezdtem el tanítani, s itt védtem meg a doktori disszertációmat – itt alakult tehát ki kutatói-kritikusi-oktatói identitásom. Az utam 2011-ben Miskolcra vezetett, ahol 5 évig dolgoztam az Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszék adjunktusaként, s ahol tanszékvezetőmtől, Darab Ágnestől megkaptam minden szakmai és emberi támogatást, hogy a munkámat a legjobban végezhessem. Olyan szerencsém volt itt, hogy a legtöbb óra, amit tartottam, szorosan egybevágott szakmai érdeklődésemmel. A számos élmény és remek pillanat mellett azonban egyre inkább megérett bennem az igény, hogy a bölcsészettudományok jelenkori válsága miatt egy hosszabb távon is fenntartható területre helyezzem át magam. Ekkor jött kapóra az a mérnök-informatikus képzés, amit a Debreceni Egyetemen kezdtem el 2012-ben, így tavaly június 1-től már az Oracle Hungary hálózati mérnökeként dolgozom Budapesten. Örömmel mondhatom, hogy remekül megfeleltem a próbaidőn, s azóta is rendkívüli motiváltsággal sajátítom el új karrierem legfontosabb fogásait.
KULTer.hu: Milyen irodalomelméleti és/vagy személyes prekoncepciókkal várod a kritikakötetedről születő kritikák sorát, azaz mennyire lehet valami „meta”?
Mivel, Mándy Ivánnal szólva, már eléggé a „pálya szélén” vagyok, inkább megpróbálok egy primérebb szinten viszonyulni a megjelenő kritikákhoz: örömmel, talán bánattal. (Vagy éppen haraggal!) Nem várhatóak tehát intenzív polémiák tőlem, bizonyítandó, hogy amit ott metaforának látnak, az nem is metafora, hanem metonímia.
KULTer.hu: Közhely, hogy az irodalom, az olvasás segítenek élni, elmondható ugyanez az irodalomelméletről a te mindennapjaidban? Alkalmazod-e pl. a Menyhért Anna által személyes olvasásnak nevezett stratégiát a saját olvasói gyakorlatodban?
Természetesen, hiszen már egy jó ideje abban a szerencsés helyzetben voltam a Miskolci Egyetem oktatójaként, hogy nem a különféle kötelező penzumok, hanem a személyes érdeklődésem határozta meg, hogy miket olvasok, vagy mikről gondolkodok. Azt hiszem, a kritikusi személyiség nem kapcsol ki teljesen, amikor az ember pályát módosít: amikor valamilyen szöveget olvasok vagy filmet nézek, akkor is önkéntelenül kicsit elemezni is próbálom a műveket, s vele együtt a rá adott reakciómat. Ezen kívül az informatikai pályán is sok haszna van ennek a felkészültségnek, a dolgokat analizáló hajlamnak, hiszen a troubleshooting során felmerülő problémákat is legjobb szimptomatikusan olvasni: vajon mi az, amit nem mond el a szöveg (az ügyfél)? Vajon mit tett az ügyfél mielőtt „nem csinált semmit”.
KULTer.hu: Mindennek fényében mit jelent számodra itt és most ez a kötet? Lezárást, előremutatást, vagy valami egészen mást?
Örülök, hogy így egyben láthatom az elmúlt több mint egy évtized kritikai termését, tehát egyfajta visszatekintésre is módot ad, hogy kezemben tarthatom a Metakritikát. Lezárás is, hiszen éppen május 31-én vehettem a kezembe a kötet tiszteletpéldányait, a Miskolci Egyetemen töltött utolsó munkanapomon. Előre is mutat, hiszen nem fordítok egyáltalán hátat a kutatói pályának, biztosan lesznek még olyan jelenségek és kötetek, amikre a magam módján szívesen reagálnék.
