A BBC Sherlock című szériája hét évvel ezelőtt jött, látott és győzött. Pillanatok alatt kultstátuszba emelkedett, színészeiből, különösen Benedict Cumberbatch-ből A-listás hollywoodi sztárt csinált. De, mint a sorozatok zömét, a Sherlockot is elérte a dicstelen végzet, amit az első két évad valóban zseniális megoldásai tesznek még keserűbbé.
A tavalyi különkiadás, ami a harmadik és negyedik évad közötti szűk esztendőket volt hivatott áthidalni, már előrevetítette, hogy a Sherlock megindult a lejtőn. A harmadik évad sem volt kielégítő, gyakorlatilag csak egyetlen jó részt produkált. Ami viszont súlyosabb veszteség, hogy az okos történetek teljesen háttérbe szorultak, helyette olyan ámokfutásnak lehettünk és lehetünk azóta is tanúi, amire nincs magyarázat. A sorozat és annak alkotói saját sikerességüktől megittasultan inkább egy össznépi fanservice-szé alakították a Sherlockot, ami rettenetesen dühítő. Az állandó kikacsintásokat a sorozat kultstátuszára, a szereplők magánéletére nem igazolja semmilyen kreatív indok. Mi pedig, akik imádtuk az első két évadot, csak tátott szájjal és fejcsóválva figyeljük, ahogy a sorozat a saját kardjába dől.
A negyedik évad azzal az égető kérdéssel indul, hogy akkor most Moriarty visszatért-e a halálból, és ha nem, hogy lehet, hogy videó üzenetei bejárták a világot, és azt a látszatot keltik, hogy életben van. Az első részt látva azt hittem, hogy az lesz a sorozat mélypontja. Nem így lett. A The Six Thatchers gyakorlatilag egy hatalmas elterelő hadművelet, hogy mindenféle ködös és fura ügy után eljussunk a végkifejletig, ami az egyik mellékszereplőnk, Mary halálával zárul. Bár sok rajongót hidegzuhanyként ért ez a fejlemény, a könyvekből is teljesen világosan kiderül, hogy Dr. Watson özvegy, így ha másban nem is, ebben legalább még tartották magukat Conan Doyle írásaihoz.
A legészrevehetőbb különbség a sorozat első és második két évada között az, hogy a siker mértékével fordított arányosan nyúltak hozzá az eredeti detektív történetekhez. Az első 6 rész még tényleg a novellák feldolgozása, azok modern köntösbe való átültetése. Az, hogy ezt elhagyták, nagyban hozzájárult a sorozat minőségének drámai romlásához.
Meglepő módon a második rész volt az évad legjobbja, pedig hagyományosan a Sherlock középső epizódjai a leggyengébbek. Ebben sokat segített, hogy valóban volt egy érdekes ügy, és Toby Jones személyében egy kivételes színészt sikerült a „rész gonosza” szerepre megnyerni. Az epizód másik vonala – Watson gyászmunkája – pedig adott egy kis emberséget a történethez, mert valljuk be, Sherlock nem csak az érzelmekkel áll hadilábon, de gyakorlatilag egy elpusztíthatatlan robotot csináltak belőle, még jobban kihangsúlyozva tévedhetetlenségét. Így sajnos izgulni sem lehet érte. Marad nekünk Watson, vagyis Martin Freeman, akinek, mint mindig, most is hibátlan a játéka.
Mary halála, annak módja és körülményei – amiknek logikátlanságát most nem citálom – törték meg igazán Watson és Sherlock barátságát, legalábbis egy időre. Azt hiszem, egy ideig komolyan eljátszottak a gondolattal, hogy Watson becsavarodik, tehetetlen dühének céltáblája pedig természetesen Sherlock Holmes lett. Nagyon nehéz hosszútávon fenntartani az érdeklődést egy olyan karakter iránt, aki annyira immunis az érzelmekre, mint Holmes. Ha elkezd valakihez vonzódni, a rajongók egy része joggal hördül fel, hiszen ezzel a karaktert megfosztják legjellemzőbb tulajdonságától. Ha viszont minden, ami körülötte történik, hidegen hagyja, egy idő után csak egy irritáló alak lesz, akinek a kalandjaira senki nem lesz kíváncsi. E kettő között kellett immár négy éve lavírozniuk az íróknak, ebben az évadban kevesebb sikerrel.
A harmadik részre, azt hiszem, Steven Moffat és Mark Gatis teljesen elveszítették a józan eszüket, egy olyan story line-t komponáltak, amire – legyünk őszinték – nincs mentség. A Sherlockban igazából volt már minden. Két évadon keresztül a világ legjobban megírt és megrendezett gonosza, Moriarty (Andrew Scott fenomenális alakításában), a halálból visszatérő Sherlock, voltak Watsonhoz köthető érzelmi csúcspontok (esküvő, gyerek, özvegység), így a sorozatok klisékönyvéből csak a gonosz (iker)testvér maradt ki. Ebben az esetben Sherlock és Mycroft húga, Eurus. A húg, aki olyan őrült és olyan zseniális, hogy egy elzárt börtönsziget-elmegyógyintézetben kell tartani, s akit még a Holmes szülők is halottnak hiszenk. Így aztán ő veszi át a stafétát Moriarty-tól, hogy gyötörje és kínozza testvéreit saját kitaszítottságáért. A baj az, hogy ez az egész történet már annyira over-the-top, hogy a nézőnek már arra sincs ereje, hogy a szemét forgassa.
A harmadik rész végén kapunk egy lezárást, miszerint minden visszatért a normál kerékvágásba, a Baker Street-i fiúk újra vállt vállnak vetve nyomoznak. Fade-out. Steven Moffat egyértelművé tette, hogy szeretné folytatni a sorozatot (ami még mindig elképesztő nézettséget generál), és a lezárás is olyanra sikeredett, hogy onnan bármikor vissza lehet jönni. Arra azonban a színészek utaltak, hogy hét év és négy évad után nekik annyira nem létkérdés újra a karakterek bőrébe bújni. És legyünk őszinték, számunka, nézők számára sem ígéret, sokkal inkább egy fenyegetés a potenciális ötödik évad híre.
Sherlock – 4. évad, 2017. Írta és rendezte: Sir Arthur Conan Doyle karakterei nyomán Mark Gatiss és Steven Moffat. Szereplők: Benedict Cumberbatch, Martin Freeman, Una Stubbs, Rupert Graves, Mark Gatiss, Louise Brealey, Amanda Abbington, Toby Jones. Gyártó: BBC.
