párbeszéd a téren
inkább elnézem, hogyan fordul körbe
az üres hamutálca körül a zajos délelőtt,
vagy hogy a munkások a templomtorony
magasában mintha nem is a kopott boltozat
megtört ívét, hanem a hátuk mögött feszülő
napkorongot ácsolnák, fércelnék.
az ember mégiscsak a kezdetek óta azon
ügyködik, hogy az egymással szemben ülés
szakrális geometriájával valamicskét enyhítsen
a kérdésen, hogy ki lát ki szemével és mit.
ha öreg leszel, majd elkezdenek fontossá válni
a dolgok, elkezdesz törődni velük, mondod.
mint ahogyan egy idegen macskát simogatsz
meg, majd hátrahagyod.
két vénember kotlik egy régi tréfán, nem
görcsölnek a tetőpontot követően, mint mindig.
szépen simítják le az élét, ahogyan kell.
kép
mosolya
ahogyan a templomkertig
kísérik egészen a szemet
a mandulafenyők,
jelezve, hogy az ember
a természettel csak
a szépségében egyezik ki.
szemöldöke
ahogyan a dohányzó
arisztokrácia lép ki
a kávézó teraszának
derűjére, vagy ahogyan
csak egy istenfélő
nézheti a reggeli földeket.
és mégis
csak egy lány
a kapulajban,
mellette a kaspók
mint megtagadott,
büszke ősei sorakoznak.
a kócsag léptei
felkapaszkodva a madárlesre,
vagy átverekedve magad a roppant
tolltömegeken, a távcsövek tisztaságán,
vagy talán egészen máshogy,
békét kötve a műutat végképp
megszálló szárnyasokkal, majd a végén
egyedül leérve a nyírfás partra,
már nem látva, hogy szárazföld, kócsag sehol –
Borítófotó: PDP
