John Williams amerikai írót mostanában kezdi a magyar olvasóközönség felfedezni, köszönhetően a Park Könyvkiadónak, amely a Stoner 2015-ös megjelenését követően tavaly Williams 1972-ben írott regényével, az Augustusszal jelentkezett, ismét Gy. Horváth László kiváló fordításában. Egy feledésbe merült hang újra hallható, és ez az újrafelfedezés érdekesen cseng össze az író előbb említett két regényével.
Ugyanis Williams ebben a két, látszólag igen eltérő műben egy-egy férfialak és egy-egy élet körvonalait rajzolja meg. A két figura nem is állhatna távolabb egymástól: William Stoner, a halk szavú, költészetnek élő egyetemi tanár, a tipikus kisember figurája, akiről talán még életében elfeledkeznek, s kinek örömei, bánatai banalitásukban is szívet tépőek, és Augustus császár, az akkori ismert világ ura, aki két évezrede halott ugyan, de emléke itt van, jelentősége szinte magától értetődő. Akkor mégis milyen kapcsolat lehet, ha van egyáltalán, a két főszereplő közt? Williams az esendő, a világ sürgése közepette túlélni akaró alkotó embereket mutatja be nekünk, akik a káoszban is rendet, szépséget, érzelmet akarnak látni. Ugyan a tanár Stoner elsősorban nem alkotó, legfőbb műve egy irodalomtörténeti munka a középkori és reneszánsz angol költészetről, a költészetet mégis a prózai, hatalommániás világ és az elszigetelődés elleni sáncként használja. Augustus pedig így mesél magáról halála közeledtével: „Az volt a sorsom, hogy megváltoztassam a világot, mondottam korábban. Talán úgy kellett volna mondanom: a világ volt az én versem, és azt a feladatot vállaltam, hogy részeit egésszé szervezzem.” (386.) Azonban tudatában van annak is, hogy „verse” nem fogja túlélni a korát. Két elszigetelt, magányos hős – az egyik a legalacsonyabb, a másik a legmagasabb szinteken –, akik életük végére elérkeznek a derűs lemondás, a fanyar rezignáció küszöbére.
Az Augustus című műben legalább négy problémakör különböztethető meg: a történelmi narratíva iróniája, ezzel összefüggésben az „imperialista” narratíva ideológiai lelepleződése, a hatalom közösségre és az egyénre gyakorolt szerepe, valamint a nők, a nőiség, a női hang és az élettörténet/történelem viszonya.
Williams kiváló és izgalmas történelmi regénye dokumentumregény. Nem beszélteti direkt, egyes szám első személyben császár főhősét, mint Robert Graves Claudiusról szóló regényei (Én, Claudius és Claudius, az isten, 1934), hanem részben valós, részben fiktív dokumentumokból, levelekből, naplóbejegyzésekből, pamfletekből, katonai utasítások szövegeiből szövi össze narratíváját. Bár a regény első felében kissé megterhelőek a gyakori idő- és nézőpontváltások, hiszen akár három-négy évtizednyi ugrás is fellelhető az egyes szövegrészek között, később ezek értelmet nyernek. Különösen érdekes az, hogy az egyes passzusok hogyan reflektálnak egymásra, felelgetnek egymásnak, megvilágítva a „történelemnek” nevezett folyamat, illetve elbeszélés sajátosságait és konstrukcióját. Ugyanis – ahogy például Hayden White több tanulmánya is rámutat – egy dolog a hivatalos, kanonizált, ennélfogva leegyszerűsített (például a történelemtankönyvekben fellelhető) történet, amelynek alapja mindig a komplexitástól megtisztított, többé-kevésbé egyenes vonalú narratíva, sőt már-már fikció, és megint más a kihagyott helyeket kitöltő, az elfeledett vagy elnyomott hangokat megszólaltató többszólamú történelem, mely a szükségszerűség vagy célelvűség hiányára hívja fel figyelmünket.
Williams regényében éppen ez a többszólamú történelem bontakozik ki, ha úgy tetszik, a „színfalak mögötti” folyamatok, azok az érdekek, számítások, pártoskodások, egyéni ambíciók, vágyak, dilemmák és érzelmek, amelyek szükségszerűen kimaradnak a hivatalos verzióból. Mert persze mindannyian ismerjük a késő köztársaságkor és a korai császárkor fejlődéselvű történetét, amely Julius Caesar meggyilkolásától a második triumvirátuson keresztül Augustus principátusáig és a császárkorig terjed. Ezt a megkövesedett változatot olvashatjuk például Marcus Agrippa, Augustus egykori leghűségesebb harcostársa, jó barátja, majd egy időben veje naplójegyzeteiből, amelyek kritikátlanul zengik a császár dicsőségét: „És miután a triumviratus megszületett, és Julius Caesar meg Caesar Augustus római ellenségeit legyűrtük, még mindig ott volt nyugaton a kalóz Sextus Pompeius hadereje, Keleten pedig az isteni Julius száműzött gyilkosai, azaz Brutus és Cassius, akik Róma biztonságát és rendjét fenyegették.” (113.) Vagy: „Így vettünk bosszút Julius Caesar haláláért, s a pártütés és széthúzás káosza így adta át a helyét a rend és a béke esztendeinek államunk császára, Gaius Octavius Caesar alatt, akit ma Augustusnak neveznek.” (119.)
Ugyanakkor a dicsőséges fejlődéstörténet mögött meghúzódik az a sokféleség és többszólamúság, amely nem sűríthető bele abba a tizennyolcezer betűbe, amelyek Augustus dicsőségét lesznek hivatottak hirdetni a diadaloszlopokon (349.). Ezeket a kritikus hangokat, ellenpontokat hol Augustus egyes régi barátai képviselik, hol pedig a hivatalos történelemben részt nem vevő, többé-kevésbé kívülálló személyek. Maecenas például ezt írja levelében a híres római történetírónak, Titus Liviusnak Marcus Antonius parthiai hadjáratáról, amely után veresége ellenére diadalmenetet kapott: „Milyen finoman fogalmazol, kedves Livius […]! »Becsaptak« bennünket (vagyis ostobák voltunk), vagy »elhallgattunk« bizonyos információkat (vagyis hazudtunk)? Én kevésbé finoman fogok válaszolni a kérdésedre. […] Hazudtunk Róma népének.” (164.) A legerősebb kritikus hangok a hangsúlyozottan nem római származású írók szövegeiből világlanak ki (Damascusi Nicolaus, Strabo), amelyek nem is annyira a történelem megkonstruált voltával, hanem a római úgynevezett erények és erkölcsök alakulásával függenek össze. Itt térhetünk át a hatalom kérdésére.
A regény igen érzékletesen és sokrétűen taglalja azt, hogy milyen hatással van a hatalom az egyénre és a közösségre. Szintén Maecenas fejtegeti például a nyugalom, a „római béke” paradoxonát: „Mert egy nép a legsötétebb kudarcok hosszú sorát is képes elviselni anélkül, hogy megtörne. De adj neki nyugalmat, némi reményt a jövőt illetően, és nem tudja elviselni e remény váratlan megvonását.” (166.) Vagyis a nyugalom megteremtése adott esetben még több veszéllyel és kockázattal jár, mint a sorozatos háborúk. Damascusi Nicolaus pedig arról ír, hogy milyen különös nép a római, hiszen úgy tűnik, nem képes elviselni a biztonságot, a békét és a kényelmet (307.), ami egybecseng Augustusnak a regény harmadik részében tett, szinte csodálkozó megállapításával: „Szabadságot adtam a népnek a zsarnokságtól, hatalomtól és családtól, hogy büntetlenül beszélhessen, mégis dictatori címet kínált nekem a római senatus, először, amikor Keleten voltam…” (371., a dőlt betűs rész a bronztáblákra rákerülő propagandaszöveg). Általában a megszólalók nincsenek elragadtatva attól, amit a kanonizált történetmondásban a „köztársaság helyreállítása”, illetve a „régi erkölcsök visszaállítása” jelszavai képviselnek. Ovidius például arról panaszkodik, hogy bár látszólag visszaálltak a „régi” erények, éppen az „emberség” hiányzik a legtöbb rómaiból, azaz csak tettetik, hogy elfogadják ezeket az erényeket, miközben szerepeket játszanak és másokat manipulálnak.
Ennek a szerepjátszásnak a része az is, hogy minden gyarmatosító, birodalomépítő nép megalkotja önnön narratíváját a meghódított népek ellenében, amelynek állandó eleme a fenyegető és egyben lekicsinyelt másikkal szembeni öndefiníció és a saját szerep kihangsúlyozása, különösen annak feltételezése, hogy a leigázott népek eleve nem rendelkeznek olyan magas szintű civilizációval és kultúrával, mint amilyennel majd a hódítók ruházzák fel őket. Ez a szokásos történelemszemlélet érvényesült az angol-skót, Britannia és a gyarmatai, a gyarmatosító-őshonos indián és számos más viszonylatban, természetesen Róma és provinciái viszonylatában is. Róma oltalmának a Pax Romana keretében való kiterjesztése a meghódított területekre, valamint a keleti és északi „barbár” betörésekkel szembeni hathatós védelem része a hivatalos történelemverziónak, azonban ebben az esetben az elhallgatott hangot éppen Augustus képviseli, amikor élete végén bölcsen rezignált (egyébként Damaskusi Nicolausnak írott), hosszú leveleiben éppen a barbárság és a római civilizáció különbségét fejtegeti. Felveti a kérdést, hogy vajon a gladiátorjátékokban tobzódó, az isteneknek állatáldozatot bemutató rómaiak mennyiben civilizáltabbak a barbárnak tekintett germán törzseknél: „Vagyis ha a világi dolgokban jártas római vérével paraszti ősének rusztikus vére elegyedik, hasonlóképpen belévegyül a szelídítetlen északi barbár vére is, és egyiket sem rejti el egészen a homlokzat, amelyet nem is annyira azért emelt, hogy mások elől álcázza magát, hanem hogy elejét vegye az önmegismerésnek.” (364.) Vagyis mi a civilizáció egyáltalán? Egy maszk, amellyel önnön barbárságunkat palástoljuk?
Súlyos, már-már freudi mélységű szavak egy birodalomépítő és -megtartó császártól. Kíméletlen szembenézés azzal az önámítással és hazugsággal, amely a hatalom velejárója. Mert mit tesz a hatalom? Elmagányosít és szerepeket ró az abból részesülőkre, akik kénytelenek fenntartani a látszatot – önvédelmi célból –, hogy ők a legerősebbek, legokosabbak, legkulturáltabbak és így tovább. A regény egyik különösen erős szólama éppen annak érzékeltetése, miként tesz a hatalom magányossá valakit, és hogy hatalma megtartása érdekében milyen szerepeket, maszkokat kénytelen viselni. Ezzel az elszigetelődéssel néz szembe Augustus is élete végén, amikor felsorolja, hogy milyen álarcokat kellett magára öltenie, és eljátszania többek közt a tudós, a katona és az élő isten szerepét (354.). Az elszigetelődés nemcsak konkrét értelemben érvényes itt, tehát hogy a hatalom minél magasabb posztjaira kerül valaki, annál inkább eltávolodnak tőle a korábbi harcostársai, barátai, illetve hogy az idő előrehaladtával gyakorlatilag kihalnak mellőle azok, akikre számíthat, hanem abban az értelemben is, hogy egyre inkább egy névvé, képpé, szoborrá, fogalommá, érinthetetlen magasságokban lebegő „embertelen” lénnyé („istenné”) válik, aki szinte csak szövegekben, ideológiai magaslatokban létezik, és nem mint hús-vér ember. Ez történik Augustusszal is: „mindeme művek [ti. életrajzai] hazudnak […]. Olyan emberről olvastam és írtam, aki a nevemet viseli ugyan, ám akit mégis alig ismerek” (346.). „Az igazság valahol e vésett szavak mögött rejlik” (349.) – utal a császár a bronztáblákra. Williams regénye éppen arra a komplexitásra mutat rá, amelyben egy személy és egy nép története összefonódik a történelemmel, amely a leggyakrabban az egyéni/kollektív személyiség torzulásához vagy éppen megsemmisüléséhez vezet.
Ez az összefonódás legjobban Augustus kitagadott lányának, Juliának a történetében lelhető fel, amely a könyv második részének legnagyobb részét teszi ki. Az Augustus egy rendkívül jól megkomponált szöveghalmaz, akár szövegszimfóniának is nevezhetnénk, amennyiben a regény első része egy zenei mű „Allegro” tételét képviselné a maga maszkulin hangjaival, majd a második, „Andante” tempójú tétel jeleníti meg a női hangot (végül pedig a tengeren Capri szigete felé hajókázó császár tétele „Largo” tempóban íródik). A hivatalos verzió szerint Juliát azért száműzték Pandateria szigetére, mert erkölcstelen életmódjával megsértette az éppen apja által hozott házassági törvényeket, valójában apja így akarta megmenteni attól, hogy a szeretője, Iullus Antonius által is szervezett összeesküvés miatt kivégezzék. Juliának a szigeten, magányban írt naplója a történelem hagyományosan férfiasnak elgondolt, illetve férfiak által monopolizált narratívájában az ellenpontot, a felforgató másik hangot képviseli. Pozíciója igen különleges, hiszen egyszerre nő (a hatalom terrénumáról kitagadott, perifériára szorított, eszközként használt személy), ugyanakkor mégis a hatalom részese, hiszen a császár lánya. Emellett egyszerre közszereplő és érző, vágyakozó, gondolkodó ember. Egyszerre áll esendő emberként és Róma jövőjének letéteményeseként – apja „kicsi Rómámnak” hívja – isteni magaslatokban. Egyrészt vannak férfias vonásai, igen makacs és határozott, valamint apja utasítására a férfiakhoz illő nevelésben részesül, nyelveket, retorikát és filozófiát tanul, emellett igen vonzó és adottságait kihasználni képes nő. Apjához hasonlóan kénytelen szerepeket játszani, például a feleség, az engedelmes asszony, az anya, a tudós szerepeit. Julia narratívája és szomorú sorsa (állítólag harmadik férje, az Augustus után következő császár, Tiberius halálra éheztette) azt példázza, hogy miként lehet, illetve nem lehet ezeket a szerepeket összeegyeztetni.
A második rész tulajdonképpen Julia fejlődésregénye és bukása. Annak története, hogyan fedezi fel a császárkori Rómában egy igen tekintélyes, rangban majdnem a császár feleségével egy szinten álló nő egyrészt a nőiségét, másrészt a hatalmat. Kezdetben sorsa meglehetősen szokványos. Tizennégy évesen férjhez adják – hatalmi célokból –, majd ugyanez történik meg vele még kétszer (második férje egyenesen apja barátja, Agrippa, aki kora miatt az apja is lehetne). Első két férje meghal, harmadik férjét pedig egyenesen gyűlöli. „Tenyészkocának” használják, Róma érdekében, amit az apjához is vág (294.). Nem csoda, hogy visszatekintve úgy vélekedik, a házasságbeli alávetettség még a rabszolgánál is alantasabb lénnyé teszi a nőt (232.). A változás akkor következik be, amikor a szokásokkal ellentétben elkíséri a második férjét egy keleti hadjáratra, majd a visszafelé úton, amikor már külön utaznak, részt vesz egy olyan, illíriumi törzseknél szokásos szertartáson, amikor is valóságosan megtestesült istennővé válik, melynek során szexuális természetű rituálékon keresztül „beavat” egy-egy kiválasztott ifjút. Nem véletlen itt a „megtestesült” szó, hiszen Julia ekkor fedezi fel, hogy feleségként és anyaként nő, akinek teste van, érzéki vágyai lehetnek, és ezeket ki is tudja elégíteni. Nyilván amikor tudomást szereznek erről, a túlfűtött orgiát titokban kell tartani, de ezután Juliának fájdalmasan kell szembesülnie azzal, hogy istennőből egyszerre újra hús-vér nő lett. Ezt követi a hatalom felfedezése – szintén a nőiségen keresztül. Köztudott lesz, hogy a császár lánya házas nőként szeretőket tart. Ügyesen helyezkedik és uralkodik egyrészt a férfiak felett, másrészt egyensúlyoz a különféle csoportok között, és végül akaratán kívül is belekeveredik egy, az apja ellen szőtt összeesküvésbe, majd száműzik.
Egymásba játszódik Julia és az apja sorsa: mindketten a hatalom szerelmesei, szerepeket játszanak, egyszerre emberek és földre leszállt istenek. Valamint mindketten megsemmisülnek a történet végére, Julia fizikai értelemben, Augustus „igazi” személyisége elvesztése révén. Az különbözteti meg Julia sorsát az apjáétól, hogy őt visszarántották a földre, majd a perifériára szorították, elhallgattatták (a császár előtt kimondani sem lehet a nevét), amint azt a lány narratívájának elhelyezése is mutatja: a maszkulin első és harmadik rész közé ékelődik be, és ezekkel a szavakkal végződik: „Nem írok többet.” (327.) Azonban lehetséges Julia történetének egy pozitívabb olvasata is, amennyiben apjától eltérően ő összhangba került önmagával, egyrészt nőisége, másrészt a hatalomból való részesülése folytán: „Egy jó ember, Marcus Agrippa halála után történt, hogy Julia, Octavius Caesarnak, a Fenségesnek a lánya felfedezte a hatalmat, amely addig el volt rejtve benne, és felfedezte a gyönyört, amely az övé lehetett. És ez a gyönyör, amely az övé lehetett, ez lett a hatalma, és úgy tetszett neki, nagyobb hatalom ez a nevénél, sőt az apja nevénél is. Önmaga lett.” (318.) Ez az, amit sem Augustus, sem barátai nem tudnak elmondani magukról.
John Williams szövegtöredékekből komponált, szinte komolyzenei komplexitású regénye igen érzékletes képét adja a római korai császárkor „színfalak mögött zajló”, elhallgatott történetének. Hiába is keresnénk aktuálpolitikai utalásokat, áthallásokat a műben, mint az sok történelmi könyvben előfordul, Williams regénye nem süllyed ilyen banalitásokba. Mint előző regényében, a Stonerben, az ember áll a középpontjában, minden kisszerűségével, hiúságával, önámításával és vágyaival, azzal az erőfeszítéssel, amely során alkotó tevékenységgel úrrá kíván lenni a káoszon, mindvégig tudva azonban, műve nem biztos, hogy túléli őt. A mű végkicsengése éppen a történelem és az élettörténet alapvető iróniáját jeleníti meg: a múlt sem biztos, nemhogy a jövő. „Imádkozzunk az istenekhez, hogy Nero alatt Róma végre beteljesítse Octavius Caesar álmát” – zárul a regény. A folytatást tudjuk.
John Williams: Augustus, fordította Gy. Horváth László, Park Könyvkiadó, Budapest, 2016.
Borítófotó: Neue Bürcher Zeitung
