Kiss Lóránt versei

A kiméra negyedik feje

A pusztulás három pontja:
lefekteti a sík keresztjét, irányok
metszetét, amire felfeszül a sík
lakója, esélytelenül a megfordulásra
vagy arra, hogy önmagára nézzen.
Csak a három pontot látja, és ez a
három börtönzi be, nem is sejti,
hogy ő a negyedik, ha elmozdulna,
térré görbíthetné a síkot, kitörhetne
az irányok pólusai közül.
Ilyen a kiméra élete. Naponta
vet rá keresztet a három fej, a sík gátol
az öntudat kialakulásában, amíg
nincs magasság, nincs felemelkedés; ásna
mélységet, de nincs hatalma, hogy lépjen,
a süllyedésre kell rájönnie, nem a
sík axiómáira, de oroszlán, kecske, kígyó elijeszti
a kiméra negyedik fejét, nem jut a két dimenzión túlra,
ezért tudd, mielőtt megkerülni próbálod, a szörnyeteg
magát sem engedi ki önmaga mögül.

Sziklakert

A kövek kardsuhintásainak igazságát
a fény primitívsége közvetíti.
Bináris rendszerbe kódol:
hullám – részecske – hullám – részecske.
Ez a billegés sodorja le a
mondatokról a jelentést,
végül csak a hangokban gyönyörködöm.
De az állítások igazsága kérlelhetetlen,
mint a sziklák: az érvelés elfésült
homokja által körbeölelten
kiékelt gesztusokkal mutatják:
hiába minden díszítés, a szimpátia
levelei lehullanak, a vágy puha talaja
elaprózódik, és csak ez marad,
a tények megértő csendje.
Így mondataim, mint a sziklakertek:
szimmetrikusan elrendezett
racionális romok,
egy valaha burjánzó valóság
emlékét feltételezik,
jelentésük csak a szakadék
pereme: mélyükről időnként
kataklizmaszerűen feltör a metán,
hogy a felszínen minden életet
elpusztítson.

Borítófotó: New American Public Art