„Csak az empátia segíthet”

Negyedik, Gondoskodás című verseskötete a múlt hónapban látott napvilágot a Jelenkor Kiadó gondozásában. Závada Péterrel új könyvéről, eddigi életművéről, színházról, a kortárs irodalom legizgalmasabb tendenciáiról, valamint iróniáról és empátiáról beszélgettünk.

KULTer.hu: 2017-es, Roncs szélárnyékban című köteted mottója A pestisből származik, mely regény újraolvasására, aktualizáló újraértésére sajnálatos lehetőséget teremtett a koronavírus-járvány. Hogyan élted meg az elmúlt bő egy évet? Életkörülményeink praktikus, gyakorlati vonatkozású változásai mellett milyen hatással lehet kreatív, alkotói folyamatainkra ez az időszak?

Mikor 2017 nyarán újraolvastam Camus dermesztően pontos látleletét, elképzelni sem tudtam, hogy három évvel később egy világjárvány közepén találjuk magunkat, és nemcsak metaforikusan kell majd saját, belső tájaink felé irányítanunk a tekintetünket, hanem a mindennapok gyakorlatában is. A pandémiához egyénenként eltérő, személyes viszony fűz bennünket, melynek a földolgozhatatlanul sok tragédia és szomorúság mellett kell, hogy legyenek pozitív hozadékai is. Nálam a vírushelyzet a maga halál-felé-tartásával és föl-fölerősödő szorongásával egy sajátos hangoltságot eredményezett, amely valamelyest az autentikusság felé is terelt. Kiszakadtam általa a hétköznapok nyüzsgéséből, és

egyszerre az olyan, számomra jelentéses dolgok kerültek a figyelem homlokterébe, mint az öngondoskodás vagy az elmélyült alkotás.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez korántsem mindenki számára ugyanolyan magától értetődő: sokan kényszerültek rá, hogy a vírushelyzet dacára is folytassák a fizikai munkát gyárakban, üzemekben, vagy ételfutárként, az otthonmaradók kényelmét szolgálva. Ám az otthoni, látszólag zavartalan elfoglaltság is számos csapdát rejt: hiszen ugyanezt az alkotótevékenységet használjuk a szorongás csökkentésére is. Ha nem hozunk létre állandóan valamit, könnyen haszontalannak érezhetjük magunkat, ezért hajlamosak vagyunk túlzásokba esni. A legnagyobb kihívást a karantén első hónapjaiban a folyamatos termelés leállítása vagy legalábbis lelassítása jelentette.

KULTer.hu: Drámaíróként, színpadi szövegek szerzőjeként, illetve a színháztudomány elméleti kérdéseivel foglalkozó szakemberként hogyan látod, a jelenlegi helyzet mennyiben késztet bennünket a színházzal kapcsolatos elképzeléseink újragondolására?

A színház elméleti kérdései valóban foglalkoztatnak, de inkább csak alkotóként, szakembernek semmiképp sem nevezném magam. „A színház lényege az interakció. Ha nincs egy térben színész és néző, akkor az nem színház. Nem lehet színház, nem szabad, hogy színháznak hívjuk, mert akkor ennek a műfajnak vége.” – nyilatkozta Schilling Árpád 2020 márciusában a Facebookon. Én akkor ezt a kérdést a Színház.net-en megjelent írásomban próbáltam a közvetlenség és közvetítettség multimediális tapasztalata felől megragadni, és bebizonyítani, hogy színházfogalmunk kitágítható a digitális, online térben létrejövő előadástípusokra is, azaz nem kell és nem is szabad az élő és a mediatizált jelenlét-közvetítés közé definíciós kérdésekben szigorú határvonalakat húznunk. Egyszóval nem tarthatjuk érvényesnek azt a magától értetődőnek tűnő elképzelést, mely szerint színháznak kizárólag olyan eseményt nevezhetünk, aminek során játszók és nézők egy közös fizikai térben és időben, hús-vér testi mivoltukban vannak jelen. Ha továbbra is így gondolkodunk, hamar azzal szembesülhetünk, hogy az ettől eltérő gyakorlatokra lehatároló, dichotóm kategóriákat erőltetünk, és így saját önmeghatározáshoz való joguktól fosztjuk meg a digitális térben megképződő jelenlét különböző módozatait.

A hús-vér testi jelenlét és a digitális közvetítettség alapvetően más-más tapasztalatok,

de véleményem szerint mindkét esetben létrejöhet a színházi szituáció. Philip Auslander, akit a cikkben én is idézek, többek között a fizikai jelenlét elsődlegességét kérdőjelezi meg egy olyan valóságban, ahol a mediatizáltság mindennapi tapasztalattá válik. Egy komplex médiakörnyezetben képzeli el a színházat, ahol a jelenlét a fizikai közelség helyett elsősorban temporális közelségként definiálódik, s így például egy videóbeszélgetés is ugyanúgy élő jelenlétet közvetít, mint a színész kézzelfogható teste.

KULTer.hu: II. (Őrült) Lajos bajor király alakjához visszanyúló, A Széplélek című drámádat nemrég online térben a közönség is láthatta Geréb Zsófia rendezésében, a Stúdió K Színház társulatának megvalósításában. Mi fogott meg, mi foglalkoztatott leginkább II. Lajos történetében?

II. Lajos személyében az uralkodásra és háborúzásra alkalmatlan, műkedvelő király figurája érdekelt, aki a politikából való kivonulással, valamint a mitológiához és a grandiózus kastélyokhoz való vonzódásával végső soron teret enged az autokráciának. A kérdés aktuálisabb, mint az elmúlt évtizedben valaha:

megengedhetjük-e magunknak a luxust, hogy művészként ne vegyünk részt a napi politikában,

és visszavonuljunk a l’art pour l’art, a fantázia és az absztrakció depolitizált tereibe? A fenségeshez való vonzódás összefügg-e a hatalomhoz való vonzódással? Elvégre mikor átéljük a fenséges tapasztalatát – ebben a legtöbb elmélet egyetért –, egy nálunk hatalmasabb erővel találjuk magunkat szembe, amelyre nem rendelkezünk megfelelő fogalmakkal, és amely bármikor maga alá temethet. Mikor 2018-ban egy hónapot Berlinben töltöttem Horváth Péter-ösztöndíjasként, megnéztem az Alte Nationalgalerie-ben a Wanderlust című kiállítást, különös tekintettel Caspar David Friedrich festményeire. Ezeken a képeken többnyire a természeti fenségest csodáló vándor figurája jelenik meg.

Ekkor kezdtem el kutatni a fenséges fogalmát Kant elméleteiből kiindulva.

Az érdekelt, hogy a mindenkori hatalom lenyűgözés-esztétikája, mint például a Harmadik Birodalom nagygyűléseinek monumentalitása, mely nem természeti jelenség ugyan, de volumenét tekintve idézheti egy sziklaszirt méreteit vagy egy szökőár erejét, keltheti-e bennünk a fenséges érzését? Nem ebben rejlik-e a politikai művészet lényege, hogy bár nyilvánvaló érdekkel jön létre, mégis a naiv befogadó érdek nélküli tetszésére apellál? Ugyanakkor nem szükséges-e mégis a fenséges tapasztalatához a Kant által javasolt kellő távolság, ahonnan még biztonságban szemlélhetjük a roppant erejű eseményeket anélkül, hogy azok maguk alá gyűrnének? Végül eljutottam Anselm Kiefer Heroische Sinnbilder című fotósorozatáig, melyben a művész, apja Wehrmacht-egyenruhájában, náci karlendítést mutat be különböző sziklaszirteken, Caspar David Friedrich-et parafrazeálva. Kiefer ezzel a német romantikához, illetve saját apja náci múltjához való problematikus viszonyát igyekezett tematizálni. Ez a kérdéskör vezetett el II. Lajoshoz.

KULTer.hu: Az eddig megjelent köteteid alapján túlzás nélkül kijelenthető, hogy kifejezetten tudatosan, a recepcióban megfogalmazott észrevételeket is szem előtt tartva építed az életművedet. Milyen esetleges kihívásokkal, problémákkal szembesültél a Roncs szélárnyékban megjelenését követően a továbblépéssel kapcsolatban? Hogyan kezdett kialakulni a Gondoskodás koncepciója?

A tudatosság fontos eleme az írásnak, ugyanakkor épp az ösztönösség és a megérzés volt az, ami az utóbbi időben egyre fölerősödni látszott mint a szövegeim primer szervezőelve. A tiszta, allegorikus megfeleltetések helyett az alkalmi, részleges érintkezésekre alapuló, metonimikus szövegépítkezés. Izgalmas úgy gondolni a versre, mint egy repülőtér meghibásodott járattájékoztató táblájára, melyen nemcsak, hogy folyamatosan módosul a betervezett indulás időpontja, de a beszállókapuk, sőt olykor a terminál száma is változik. Így az ember sohasem lehet benne biztos, hogy mikor és honnan indul, és hogy pontosan hová érkezik. Ezekben a megállás nélkül pergő hibákban, vak pixelekben mutatkozik meg valami a vers tulajdonképpeni természetéből.

A Roncs szélárnyékban megjelenését követően a továbblépésnek elsősorban gondolati tétjei voltak,

melyek idővel egyre nyomasztóbbak lettek. Világossá kellett válnia, hogy a kötetben szereplő lírai szubjektum mint önmagára záródó tudat, mely a valóság értelmét saját tevékenységére vezeti vissza, és a Másikat csak mint tőle függetlent, és mint ilyet, egészében véve megismerhetetlent gondolja el, milyen kifelé vezető utakat találhat belső tájainak kopárságából. Hogyan képes rányílni az őt körülvevő világra úgy, hogy önmagát már mint mindenkor benne lévőt tapasztalja meg? Hogyan lehetséges lebontani a falat kint és bent között, és kialakítani egy eredetibb, alapvetőbb viszonyt a környező világgal, ezen belül pedig a Másikkal és a természettel.

Ez nyilvánvalóan összefügg az empátia, a beleérzés képességével is, ami segíthet abban, hogy ha csak ideiglenesen, kísérleti jelleggel is, de kilépjünk a humánperspektívából, és újragondoljuk az ember központi szerepét a világban. Ezzel együtt pedig azt a felfogást, melynek alapján a természetet mint az emberről leválasztott, kiaknázandó erőforrást tematizáljuk. Ezeknek a gondolatoknak a mentén alakult ki a Gondoskodás koncepciója. És itt az empátia alatt nemcsak beleérzést értek, hanem azt a mindennapi praxist, ahogy a szeretteinkhez, önmagunkhoz, a körülöttünk lévő élőlényekhez és tárgyakhoz viszonyulunk. Ahogy gondozzuk őket, vagy gondoskodunk róluk.

Ez nem valamiféle altruizmus vagy önfeláldozás, hanem a létezésünk alapkaraktere.

KULTer.hu: Ez a nyelvkereső, a megszólalás, a viszonyba kerülés lehetőségeit latolgató attitűd volt az egyik legmeghatározóbb élmény számomra a kötetet olvasva. Ahogyan a szövegek a fogalmi kategóriákat, gondolati alakzatokat a szerves és szervetlen létmódokkal, a természettel és az épített környezettel kombinálják úgy, hogy közben a távlat is folyamatosan változik: a humántekintettől elmozdulva a kameraobjektív, a képernyő közvetítettségén át a geometria vagy a kartográfiai leíró nyelvéig. S ezzel, az általad empátiának nevezett képességgel, karakterrel összefüggésbe hozható a kötet címe is. Hogyan lehetséges szerinted napjaink végtelenül cinikus, post-truth valóságában az együttérzésre törekedni? Képes lehet-e egy alapvetően ironikus korban a költői megszólalás az empátia tapasztalatában részesíteni anélkül, hogy közben patetikussá, közhelyessé válna?

A post-truth kapcsán Heidegger igazságfogalma jut eszembe, aki szakít az igazság alapvetően arisztotelészi, ismeretelméleti hagyományával. Vagyis nem a megismerés és a tárgy közti megfelelésről beszél, melynek helye az ítélet volna, próbája pedig a gyakorlat, hanem azt állítja, hogy az igazság mindig is volt, folyamatosan az igazságban vagyunk, csak el van rejtve előlünk, így fel kell azt tárni. A kérdésem az, és ez már merőben szubjektív értelmezés, hogy

egy ilyesfajta feltárulás lehetősége mindenkinek és mindenkor ugyanúgy megadatik-e?

Az el-nem-rejtettség pusztán annyit jelent, hogy egy tárgy fenomén mivolta önmagában és önmagán megmutatkozik minden olyan esetben, amikor másként kerül az utunkba, mint azt addig tette, vagy csupán bizonyos kitüntetett alkalmakkor és tevékenységek során fénylik fel, válik el-nem-rejtetté az igazság: többek között a költészet vagy az államalapító tett által? Ki birtokolhatja ezt az igazságot? Mintha ez a típusú igazságérvény valamelyest esetleges és így a mindenkori hatalom által kisajátítható volna. Hiszen nem ellenőrizhető, nem vethető egybe az úgynevezett objektív tényekkel. Mintha a post-truth is egy ehhez hasonló, nem elme és tárgy korrelációján alapuló igazságot képviselne, és manapság mellérendelői viszonyba kerülne egymással mindenféle narratíva attól függetlenül, hogy empirikusan ellenőrizhető-e vagy sem. Ez valószínűleg korábban is így volt, de az internet világában mindez felgyorsult, hiszen forráskritika híján egy kattintásra van tőlünk az ugyanarról az eseményről tudósító hír és álhír is, ráadásul egymással párhuzamosan is hozzájuk férhetünk.

Egy ilyen, igazságon túli világban, úgy gondolom, hogy csak az empátia segíthet bennünket valamiféle konszenzusra jutni,

ha megtaláljuk, melyek az interszubjektív tapasztalataink közös pontjai. Merleau-Ponty A látható és láthatatlan munkajegyzeteiben a következőképp fogalmaz: „Inkább azt kellene mondani: a Lét, egy olyan furcsa, részleges önátfedés, aminek folytán a számomra látható, noha nem illeszkedik rá hézagtalanul a másik számára látható tartományra, mégis az őelőtte feltáruló látványra nyílik rá, és mindkettőnk nézőpontja ugyanarra az érzékelhető világra. – És ugyanez a részleges átfedés, távolba ható illeszkedés teszi lehetővé, hogy a különböző érzékszerveim által közvetített üzenetek (pl. a jobb és a bal szememen keresztül érkező kép) egyetlen vertikális létezéssé, egyetlen világgá álljanak össze számomra.” (ford.: Szabó Zsigmond) A szubjektum és a Másik viszonya tehát olyasmi, mint egy páros érzékszerv két oldaláé, melyek ugyanazt a képet szemlélik, csak más-más nézőpontból. Összeadódott tapasztalataik pedig azt a végső horizontot képezik, ami maga a világ. Érdekes, amit az iróniáról mondasz. Én épp azt tapasztalom, hogy egyfelől

a posztmodern irónia már nem úgy érvényes és aktuális, ahogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt.

Másfelől viszont létezik egy fejlett posztmodern vagy metamodern irónia, ami a legfiatalabb generáció körében jellemző, de ezt inkább amolyan posztinternet bizalmatlanságnak vagy kiábrándulásnak nevezném, nem pedig iróniának a szó hagyományos értelmében. Ennek a mindent tagadó, karikírozó, idézőjelbe tévő attitűdnek a mélyén érzésem szerint ott munkál egy új, egységesnek mondható, nagy narratíva utáni vágy.

KULTer.hu: A költői megszólalás iróniához való viszonyának megváltozásában bizonyosan igazad lehet. Innen nézve az is érdekes, hogy például a Te utóbbi köteteid líranyelvének közvetlen előzményei is inkább az újholdasoknál találhatóak meg, mely életműveket a nyelvjátékos, ironizáló posztmodern kevésbé tartott párbeszédképesnek. És ebből a szempontból a közéleti, közérzeti érzékenységű poétikák újbóli feltűnése is megemlíthető talán. Olvasóként, költőként vagy akár fordítóként melyek a kortárs hazai, illetve világirodalmi líra legizgalmasabb tendenciái számodra?

A fiatal poétikákra valóban jellemző mind az irónia visszatérése – például Vajna Ádámnál vagy Simon Bettinánál –, mind pedig a közéleti, szociálisan érzékeny témák újrafelfedezése – Vida Kamillánál, Juhász Tibornál vagy Seres Lili Hannánál.

Egyes szerzőknél a rím is újra felbukkanni látszik, noha még nem vált újra uralkodóvá a szabad verssel szemben.

Ami engem illet, még mindig a szürrealisztikus képalkotás, a látomásszerűség, a termékeny képzavarok, a mitologikus és elméleti utalások, az aprólékos figyelemmel pásztázó kameratekintet, valamint a különböző avantgárd montázstechnikák tudnak felvillanyozni. Ugyanúgy fölcsigáz a kanadai Anne Carson költészete, mint a horvát Marko Pogačar, a norvég Tor Ulven vagy az osztrák Michael Donhauser versei, hasonlóképp az amerikai John Ashbery vagy Ben Lerner lírája, mint a német Daniel Falb vagy Steffen Popp szövegei. Ami a hazai tendenciákat illeti, érdeklődéssel figyelem az antropocén és ökopoétikák alakulását Lanczkor Gábornál, Sirokai Mátyásnál, Szálinger Balázsnál és Korpa Tamásnál, valamint a burjánzó kvázi-történelmi és digitális világok keletkezését Schein Gábornál, Kiss Lórántnál, Vas Máténál és Kerber Balázsnál. A személyes, családi múlt feldolgozásában és a mitologémák újraértelmezésében Fenyvesi Orsolya, Deres Kornélia és Kali Ágnes költészete áll hozzám a legközelebb.

KULTer.hu: Jövőre negyven. Min dolgozol jelenleg, milyen terveid vannak a következő időszakra?

Jelenleg minden bizonytalan. A vírus miatt beláthatatlan, hogy a színház mikor tud teljes gőzzel újraindulni. Addig pedig maradnak az előadásokat előkészítő, otthoni munkák. Mivel nemrég volt A Széplélek című drámám premierje a Stúdió K-ban, és a verseskötetem is most jelent meg, próbálok pihenni, és gondolkodni, hogyan tovább.

A fotókat Máté Péter / Jelenkor Kiadó készítette.