Aranyszín szárnya nem volt, sem szélből sörénye,
mégis megszökött a nyár.
Az inas vadászok, akik a szerelmet hajtva járták a mezőket,
száraz levelekként hullottak el.
Hegyeim, erdőim, tengerem partjai megteltek már
sebesült madarak és vadak sírásával.
Az idő hömpölyög. Vajon visszatérnek-e még egyszer
a Nap nyomát űző emlékeim?
Kegyetlen Hold fénye ragyog
szerelemtől és gyűlölettől meggyötört, meztelen, vézna testemre.
Vérem többé nem akar énekelni,
megállíthatatlanul hullatja csillagait az éjszakai ég.
Eddig jöttem –
a csatorna vizén túlról fű integet felém hajladozva.
Az ég, amiben eltűntél,
egészen idáig ér.
Arcát kezébe temetve
magas házak mögé bújt a Nap.
A szív fája egészen lecsupaszodva
kapaszkodik görbe, fekete árnyékába.
Nem maradt semmim, amit elveszíthetek,
csak a szeretetem a rég elveszítettek iránt.
Az évszak sietősen lépked lefelé
az emlékek hegyi ösvényén.
Most tehát a hangoknak vége,
innentől nincs mód sírni többé.
Fordította: Simon Márton
Borítófotó: Yamamoto Masao
