Hazaérsz
Épp arra gondolok, hányszor mesélném még el neked, hogy amikor
Visszaemlékszel valamire, akkor valójában az agy csak az előző
Emlékezést keresi vissza és nem magát az emléket. Vagyis,
Ez nem más, mint pár üveg kifolyt tinta egy stósz indigópapíron
És a félelem, hogy egy lap az hány történet.
Kinn, közben az idősödő szomszéd viszi a szemeteskukát.
Hallani, ahogy a súlyos test magát vonszolva az aszfaltot súrolja.
Egy idő után már nem lehet megkülönböztetni, hogy mégis ki húz kit.
Nézem, abból a szobából, amiben te eddig sosem jártál,
Mégis ott vagy az íróasztal legfelső fiókjában egy gyerekkori DVD-n.
Vagy a ruhásszekrény második polcára hajtogatott póló ujjának varrásában.
Rád adnám, ha egyszer itt aludnál.
Te meg csak álmodnál a jó meleg testembe csavarva.
Majd holnap elmegyünk egy házba,
Egy csapat ismeretlennel beszélgetve az asztalhoz ülünk.
Te etetsz, én meg az ölembe veszem az egyiket.
szekvencia
mentősök a nyílt törést ragtapasszal.
egykedvűen figyelnek.
a rángatózásod miatt úgy tűnik,
mintha a betonra tapadt nedves leveleket
piszkálnád a cipőd orrával,
de fogják végtagjainkat
és a hordágyra pakolják egytől egyig.
folyton a körmödet rágod.
rozsdás hajvégeid letörten csörömpölnek.
felszeded sármintás bőrödet,
mint ahogyan a hűlő puding
megszilárdult felső rétegét szoktad.
aztán csak állunk az avarban,
ahogy a bokánkon kifér.
nem fog zavarni, hogy hidegek a kabátok,
szorítod a karmazsinpiros pulóveredet
és sebesre harapdálod
a szomjúságtól kicserepesedett szádat.
mire az összes körmöd beszakad,
mi is elkeveredünk a mocsokban.
Borítófotó: New Scientist