Ki gondolná, hogy a nagy epikus Sebaldnak, az Austerlitz, a Kivándoroltak, A Szaturnusz gyűrűi, a Légi háború és irodalom szerzőjének első, eddigi írásaihoz képest rövidke, de nyelvi virtuozitásában annál kiemelkedőbb szövege egy verseskötet volt?
Jóllehet, a szerző nem hazudtolta meg epikus énjét, hisz nemrégiben megjelent Természet után – Elemi költemény című művében három prózai hosszúverset ismerhet meg az olvasó. Érdekes, hogy a német olvasóközönség figyelme is utolsóként irányult az életmű eme első darabjára, és magyar fordítása is csak nemrég, minden más szépirodalmi szövege után jelent meg Szijj Ferencnek és a Magvető Kiadónak köszönhetően. Míg e mechanizmus német nyelvterületen talán a hiányos recepciónak, vagy ha úgy tetszik, a sors furcsa fintorának tudható be, addig a szöveg magyar könyvpiacon utoljára történő megjelentetése sokkal inkább tudatos kiadói döntésnek tűnik. Ez talán nem is annyira meglepő: kezdő Sebald-olvasóknak talán érdemes valóban csak sokadikként kézbe venni ezt a kötetet, hisz a Természet után verses triptichonja egy sűrített Sebald-univerzum, melyben az utána megjelent szövegek világa, motívumai, sőt a Légi háború és irodalom irodalmi programja köszön vissza.
„Mert nehéz felfedezni / az ősidők palatáblák közé / szorult szárnyas gerinceseit. / De ha magam előtt látom / az elmúlt élet erezetét / egy képen, mindig azt gondolom, / van ennek valami köze az igazsághoz.” (67.) – ezzel a sorral kezdi Sebald a biografikus szálakban bővelkedő A sötét éjszaka kifut című részt, mely sor a verseskötet esszenciáját foglalja magában. Túl az ember és természet, illetve társadalom és természet kapcsolatán a kötet témája az az individuális és kollektív múltkeresési, múltfeldolgozási igény és annak nehézsége, mely a fent említett szövegekben is központi helyet foglal el. A mű három részében a múlt feltárásának három alapjaiban különböző példáját láthatjuk a 15–16. századi festőművész Grünewald, a 18. századi természettudós és világutazó Georg Wilhelm Steller és az író Sebald sorsán keresztül, akiket a különböző életutak ellenére világlátásuk és a világ rezdülései iránti érzékenységük köt össze.
A Mint hó az Alpokon című rész központi figurájának, Grünewaldnak a múltját rengeteg homály fedi. A tudomány számára a mai napig sem teljesen tisztázódott, hogy mikor született és mikor halt meg a lindenhardti és isenheimi oltár elkészítője, hogy milyen helyeken fordult meg, milyen egyéb munkák dicsérik ecsetnyomát, hogyan néz ki szignója, és hogy miféle összefüggés van közte és egy bizonyos Mathis Nithart között. Ez utóbbi tudományos bizonytalanságra Sebald a következőképp reflektál: „És valóban, Mathis Nithart / alakja a kor dokumentumaiban olyannyira / egybeolvad Grünewaldéval, hogy azt hihetnénk, / az egyik tényleg a másiknak az életét élte, / s végül a másiknak a halálát halta.” (16.)
Egy ilyen személy múltjának feltárása fáradságos munka, így Sebald nem tesz mást – lévén, hogy forrásnak csak Joachim von Sandrart 1675-ös Német akadémiája áll rendelkezésére –, a festő oltárképeit és egyéb munkáit teszi meg fejezete tárgyának, azokból kiindulva próbálja rekonstruálni a festő életét és sokkal inkább világlátásának érzékenységét. Így lesz a fejezetből rövidebb-hosszabb ekphrasziszok sora, melyeknek köszönhetően a fejezet önálló műként is megállná a helyét. (Nota bene a Mint a hó az Alpokon 2012-ben már megjelent egyszer a Lettre hasábjain Schein Gábor fordításában.) Sebald rendkívül szubsztilisen, nagy műgonddal, a nyelvet virtuóz módon használva, nem kis művészet-, kultúr- és egyháztörténeti anyagot felölelve ír a Grünewaldnak tulajdonított táblákról. Teszi mindezt ráadásul oly akkurátusan, sokszor a táblák egy-egy apró, nem egyszer alig kivehető részletére fókuszálva, hogy műismeret vagy egy keze ügyében lévő Grünewald-album hiányában az olvasónak lassabb, nehézkesebb olvasásélményre kell számítania. Különös ez, mármint a vizuális illusztrációk teljes hiánya Sebald szövegében, hisz későbbi munkáit – többek között – az azokban megjelenő vizuális reprezentációk tették annyira egyedivé – gondoljunk például az Austerlitz fényképekkel tarkított lapjaira.
A második És ha a tenger túlsó szélére szállanék című részben a már említett Steller kalandozásokban gazdag sorsa tárul elénk, aki arra tette fel életét, hogy részt vehessen a Vitus Bering vezette expedíción, és megismerje a világ távoli tájainak flóráját és faunáját. A múlt megismerésének egy másik, letisztultabb példája ez, már ha a világutazó részletesen dokumentált életéből, a Sebald által is hivatkozott Pallas írásaiból és Billings hajónaplójából indulunk ki. Ez persze mit sem vesz el a teljes mű fantázia- és fantazmagóriajellegéből, Sebald látomásos képhasználatából, melyre ahogy az első fejezetben Grünewald táblái szolgáltak jó alkalomul, úgy itt Stellernek és a hajósoknak a tengeren és az óceánon évekig tartó veszteglése, keléses betegség, járvány és halál között való lebegése, a tenger végtelenségének kiszolgáltatott vizuális élménye: „szürkén iránytalan volt minden, nem volt fent és lent, a természet a megsemmisülés folyamatában állt, a tiszta demencia állapotában” (51.).
Ezen érzetek kiteljesedésének lehetünk szemtanúi A sötét éjszaka kifut című részben, melyben a narrátor saját múltjának felderítésén dolgozik. A történetmesélést a nagyszülők házasságánál kezdi, majd szüleivel, saját születésével, angliai tartózkodásával, lánya születésével folytatja. Külön figyelmet szentel a fogantatását követő körülményeknek: apja 1943. augusztus 26-án Drezdába utazik, akinek „semmi nem maradt meg emlékezetében” (69.) a város szépségeit illetően, s aki így némán hallgat a szövetségesek által lebombázott német területekről. A hallgatás stratégiáját választja édesanyja is, aki mielőtt rájött, hogy terhes, a lebombázott, lángokban álló Nürnberg városát szemléli a távolból: „Onnan látta a lángokban / álló Nürnberget, / de nem emlékszik, / hogyan nézett ki az égő város, / és ő mit érzett eközben.” (69.) Sebald Légi háború és irodalom című írásának korai színrevitele e két jelenet, mármint a szülőkkel a látottakról való beszélgetés/hallgatás jelenete. Említett esszéjében az író azt a problémát boncolgatja, mely szerint a második világháború után a németek tudatába elplántált egyéni és kollektív bűnösség árnyékában nem vagy csak alig került sor a német nép traumáinak megfelelő módon történő irodalmi megjelenítésére.
A cselekményszövés tehát a harmadik részben is kronologikus, azonban fantáziálásában, asszociatív képsoraiban, mitikus beszédmódjában messze felülmúlja az előző kettőt. S most erről az egész művet egységbe kovácsoló mitizáló hajlamról egy kicsit. A verseskötet mind a három részének sajátja egyfajta látomásos képhasználat, mitikus beszédmód, mely nem ismeri a múlt, jelen, jövő különbségét, ahogy közeli és távoli, valós és mitikus terek különbségét sem. Ehelyett az elbeszélő mindezen idősíkok és terek történéseit egy pillanatban rögzíti – nem kevés sikerrel. Ennek köszönhetően hajózik például Steller Vitus Beringgel a Bering-tengeren, melyet csak sokkal később neveztek el a felfedezőről, vagy látja Steller Szentpétervár jövőbeli képét: „Az aranymetszés szabályai szerint lefektetett / utcák és terek, rakpartok és hidak, / irányvonalak, homlokzatok és ablaksorok, / mindezek csak / lassanként tűnnek elő / a jövő visszhangzó ürességéből, / hogy megvalósítsák az öröklét tervét / a tér tágasságától való félelemben született városban.” (39.) Ugyanennek a látásmódnak köszönhető számos más elbeszélt esemény is: így lehet a narrátor az Alpok és a Churfirsten pillanatok alatt történő kiemelkedésének szemtanúja, vagy így vitorlázhat a „legfelső magasban” Ikarosz az elbeszélő menekülése közben, s csakis így nyer értelmet Teophon érseknek a teremtés sorrendiségét megfordító kijelentése is, „mely szerint Isten egyszerre / és mintha derült égből / egy tüdőfűlevélen keletkezett.” (40.)
Kiemelendő, hogy a mitizáló hajlamhoz ézsaiási hangvétel társul Sebald szövegében. Jóllehet az elbeszélő, állítása szerint, a „pusztítás fogalmát nem ismerve” (71.) nőtt fel, mégis ő a pusztulást mint olyat inherensen magában hordozó lényként jelenik meg az olvasó előtt, amiről következőképp vall: „Az azonban, hogy többször is / elestem az utcán, és bekötözött kézzel / gyakran üldögéltem az ablakban, / a fuksziabokrok fölött, vártam, hogy múljon / a fájdalom, és órákig csak néztem kifelé, / az korán elültette bennem egy hangtalan / katasztrófa képzetét, amely minden feltűnés nélkül / játszódik le a néző előtt.” (71.) Innen nézve az elbeszélő genezisének tekinthető az említett borzalmas nap, amikor az anyja terhesen az égő Nürnberg városát szemlélte. Olyan pusztító eseményről van szó, mely a narrátornak magzati korától fogva a tudatalattijába égett. Erre való ráeszmélésének érzékletes példája, amikor ismerősen sejlik fel az elbeszélőnek a bécsi Szépművészeti Múzeumban kiállított Altdorfer Lót és lányai festményének hátterében égő város. A harmadik részre teljesen felgyorsulnak a pusztulás asszociáció szülte képei: a narrátor „morajló őrületet lát”, látja, amint Szent Erzsébet forró ekevason lépked, Manchesterben a pusztítás nyomait szemléli, a tenger által partra sodort kavicsok mind halott lelkek, teherhajók vonulnak át egy másik időbe, és még sorolhatnánk.
Ez Sebald Természet utánjának az alaphangulata, melynek egységes megjelenését, illetve a három rész egy művé való összefonódását az enyészet hasonló motivikus szálai biztosítják. Az elbeszélő nagyanyjának a testében – a halál közeledtével – egyre emelkedett a víz, ahogy Vitus Bering testében is, mielőtt meghalt. A Steller által szemlélt természet „a tiszta demencia állapotában” állt, a harmadik részben az elbeszélő elé pedig olyan táj tárul, melyben „itt-ott / a geriátria egy nagyüzeme, börtön vagy bolondokháza, / fiatalok javítóintézete” (87.) tűnik fel. Nem beszélve a tér kozmikus méretűvé tágulásáról, benne a mindenhol jelenlévő szürkeségről. A harmadik rész tere „egyetlen arzenál, ameddig a szem / ellát, és azon kívül csak ez az ég” (87.) „[É]s ez az ég olyan szürke, / olyan egyenletes szürke, / és ennyire alacsonyan / még sehol nem láttam / az eget” (88.). A második részben „szürkén iránytalan volt minden”, és ugyancsak hasonló érzetet kelt az isenheimi szárnyas oltár központi képén megfestett levegő „oxigénhiányos üressége”, mely a „kép alakjainak légszomjában / számunkra már a fulladásos halált ígéri” (25.).
János Jelenéseibe illő hangulatot teremt tehát Sebald az olvasó számára. Ezt a hangulatot a Jozafát völgyének, a Leviatán és Altdorfer Nagy Sándor csatája festményének említésével a végső, mindent eldöntő harc aktusáig fokozza, mely után, ha kevésbé kimondva is, de kánaáni állapotokkal kecsegtet. Ennek fényében irányul Sebald tekintete a festmény, illetve a csata hátterében húzódó idilli, afrikai tájra, és levonja a konklúziót: „Most már tudom, az ember / szinte a darvak / szemével tekinti át / a maga tágas területét, igazi ázsiai / színjáték, és lassanként megtanulja / az alakok kicsinysége és a föléjük / boltozódó természet szépsége / révén az életnek azt az oldalát is / meglátni, amit korábban nem látott.” (91.)
És mégis, az olvasó számára e pozitív zárlat nem nyújthat vigaszt, és helyes, ha úgy érzi, mindez csak látszat – amennyiben a folyamatosan terjeszkedő száraz afrikai tájak műben megjelenő negatív konnotációjából indul ki, melyről így ír Sebald: „Az ország / már ég, és mindenhol égnek az erdők, / ropog a lengedező levelekben / a tűz, és terjeszkednek a száraz / afrikai síkságok.” (84.) Majd ekként folytatja sorait: „Talán lát még / az útján egy aranyszínű partot, / egy esőtől firniszes tájat vagy / egy iskolás gyereket egy szép/mezőn áthaladni.” (84.) A jóság lehetősége tehát adott („talán”), mégis oly kevés van belőle a mű világában. Sebald Ézsaiás vészt jósló hangján, mintegy Bosch és Brueghel ecsetvonásaival kiegészítve szól szinte végig, lehangoló atmoszférát teremtve ezzel, melyből nehéz lesz az olvasónak felocsúdni. Főleg, ha arra gondol, hogy az esetleges nagy csata utáni világ is az erőszak jegyében veszi kezdetét, hisz „Az ítélet napján / lakoma készül a jámboroknak / a Leviatán szívéből.” (53.)
W. G. Sebald: Természet után – Elemi költemény, fordította Szijj Ferenc, Magvető, Budapest, 2016.