Ahogyan végre feljutok a vonatra, miután türelmesen végigvártam a szerencsés egyszeri utazók izgalmát (feljut végre a lépcsőn a narancssárga – megboldogult nagyanyám szerint jajvörös – hajú néni és lila gurulós bőröndje lánya közreműködésével, aki még édesanyja után felugrik egy utolsó puszira, majd gyorsan visszaverekszi magát a peronra még indulás előtt), megkeresem szerény helyemet a teret tágító könyökök és keresztrejtvények rengetegében, de egy harisnyás lábfej foglalja el az ülésemet, amit csak illedelmes köszönésem és kérésem után húz vissza tulajdonosa, miközben az induló vonat gyorsulása már ügyesen le is ültet az ablakhoz. A kivezető gyorsforgalmi úttal párhuzamosan húz ki a szerelvény a városból, a raktárépületek és az üzemcsarnokok nagyképű dzsungelében, amikor a lábtulajdonos rácsodálkozik az egyik táblára, nahát, nem is tudtam, hogy itt (tudniillik az ország hetedik legnagyobb vidéki városában) van metró, persze gyorsan korrigál, ahogyan észreveszi a panorámába hirtelen betüremkedő nagyáruház kék épületét, majd felteszi a lábát mellém, az éppen megüresedő ülésre.
A képtelen asszociációk terében kiválóan mozgom, napi vendég vagyok a heterotópiákban, éppen újra elmerülök egy önmagát író tanulmányom ismeretlen világában. Egy Médeia-festmény miatt I. Francesco Medici firenzei studiolójában járok, ahol a nagyherceg természetesen az arany képletét keresi a korabeli univerzalisztikus tudás magabiztosan naiv birtokosaként. A természet misztikus rendje előtt allegorikus festményekkel és szobrokkal tiszteleg a firenzei akadémia mestereitől megrendelt alkotásokkal, de nem akárhogyan. A studiolo négy falát és ívelt mennyezetét a négy elemet (föld, víz, tűz, levegő) reprezentáló festmények borítják, illetve szerényen az adott falhoz helyezi el kapcsolódó gyűjteményeit (a vésett köveket a földhöz, a gyöngyöket a vízhez, a kristályokat a levegőhöz, az ötvösmunkával megdolgozott fémeket a tűzhöz). Médeia természetesen a tüzet szolgálja az üstben forralt fiatalító varázsfőzetével, talán Francesco őt csodálja a legjobban, hiszen az asszonynak sikerül a varázslat, s talán Francesco abban hisz (amiben én is ugyanolyan naivan), hogy ha másként nem is, de a tudomány és a művészet időtlenséget ígérő üvegburájában (esetleg: szappanbuborékában) ő is örökké fiatal marad – de legalábbis kiléphet a térből és az időből.
Visz a vonat, még pár percig sehol sem vagyok, csak az írás időtlenségében, de amikor elköszönök a lábtulajdonostól, már biztos vagyok abban, hogy metrója sosem lesz az imént elhagyott városnak.
Borítókép: Girolamo Macchietti, Médeia megfiatalítja Aesont, 1573, ovális vászon, Palazzo Vecchio, Firenze.
