Aki a Szabadság vagy a Javítások elolvasása után vált Franzen hívévé, de a tavaly megjelent Tisztaságot vagy a korábbi Erős rengést olvasva már messze nem élte át azt az élményt, amit a két főmű adott neki, az jó, ha nagy-nagy óvatossággal veszi kézbe a szerző eredetileg 1988-ban megjelent első regényét.
Emlékszünk, a Szabadság egy házaspár boldogságkeresésének és apátiába zuhanásának története, a kettőjük közti, illetve a gyerekeikkel és a szeretőikkel kialakított kapcsolataik regénye, a Javítások az öreg szülők és a felnőtt gyerekeik tévútra futott kommunikációjának története – és bár a legjobb részek most is azok, ahol az emberek közti játszmák bemutatása és megértése a cél, itt sokkal inkább a politikai verseny mocskának ábrázolása a tét. Nem rossz könyv ez sem, félreértés ne essék, és még csak azt sem mondanám, hogy annyira más témákat mozgatna, más nyelven beszélne, mint aztán a későbbiek, de az arányok és a mélységek nagyon-nagyon másak. A huszonhetedik város nem sorsformáló, megkerülhetetlen mű, de a politikai thrillerre fogékonyak számára emlékezetes, izgalmas regény lehet.
Három indiai nő jelenik meg az egykor szebb napokat látott St. Louis-ban, és arra szövetkeznek, hogy átvegyék a gazdasági és politikai hatalmat. Ehhez támogatókat keresnek, konspirálnak, hazudoznak, csapdákat állítanak, befolyásos embereket a vonzerejükkel manipulálnak, a városban élő feketéket lázítják, de ha kell, el is raboltatnak valakit. Az, hogy a tervük sikeres lehet, pontosan megmutatja az amerikai demokrácia gyengeségeit, a vezetők naivitását és persze azt a végtelen korrupciót, amire a város működése alapul. Vicces leírni, de ez végső soron egy az önkormányzati működés anomáliáit leleplező regény, egy önkormányzati regény – nem is kell mondanom, nagyon sok áthallással a mai magyar viszonyokra.
A könyv első megjelenésének idején mindössze 29 éves szerző azonban túl sokat markolt, nem érezte a határait, és túlságosan is súlyos ideológiai, esztétikai, sőt morális dilemmákat próbált kitárgyalni, a forradalmi diskurzusok árnyalatait igyekezett megérteni, az idegengyűlölet és a befogadás ellentétét élezte ki, a kolonialitás, a mccatyzmus, a szexizmus és megannyi aktuális társadalmi probléma helyét próbálta kijelölni, miközben a mindezekre építő politika és a politikai kommunikáció érdekelte. E. Said és G. Ch. Spivak épp a nyolcvanas évek amerikai egyetemein népszerű nézeteit visszhangozta a Nyugat alkonyáról és a gyarmatok bosszújáról, miközben legalább hatvan, a társadalom legkülönbözőbb rétegeit reprezentáló szereplőt mozgatott. Egyszerre próbált okos, körültekintő és minden szálat a kezében tartó profi író lenni, de végül egyik vállalását sem sikerül maradéktalanul teljesítenie. A városban nagyon hamar eltévedünk (sokat segítene egy belső borítóra nyomott térkép), a rengeteg szereplő között elveszünk, nem tudni, ki kinek a kicsodája, ki fontos, ki nem, miért tűnnek el hirtelen jól felépített karakterek, és miért jönnek újak még az utolsó oldalakon is, az ideológiai viták pedig túlságosan megterhelik a szöveget, unalmasak is egy idő után.
A történet ennél izgalmasabb, a szétzüllő városban eluralkodó morális káosz, az egyes érdekcsoportok durva ütközete egészen látványos, már-már karikatúraszerűen eltúlzott jelentekben követhető nyomon. Ezek jól megírt, mozgalmas epizódok, és nagyszerű, ahogy Franzen néha egy-egy aprósággal, mégis megragadó pontossággal jellemez karaktereket: milyen ember az, aki mindig két egyforma színű M&M’s cukorkát vesz ki a zacskóból, milyen az, aki két ébresztőórát állít be, nehogy elaludjon, vagy épp az, aki sohasem ellenőrzi a kocsija olajszintjét? A regény főszereplője, Dzsammu, az egyik indiai nő, aki fiatal kora és származása ellenére a város rendőrkapitánya lesz, igazi szociopata, akit csak a hatalom megszerzése érdekel, és szinte képtelen érzelmi kapcsolatokra. A vetélytársa, Mr. Probs, egy alapvetően becsületes, köztiszteletben álló polgár, a város közéletének egyik fontos és fontoskodó szereplője, aki látszólag nagy szeretetben él bájos feleségével és tinédzser lányával a város legelegánsabb negyedében, de voltaképp buta, gyenge és befolyásolható. A színfalak mögött pedig ott a későbbi regényekben százszor részletesebben kibomló franzeni világ: bár a férfi végig hűséges, a húsz éve tartó házassága unalomba fut, kihűl, a felsége szeretőt tart, a folyton unatkozó lánya pedig már csak a családon kívül, majd jóformán kizárólag a szexualitásban képes maradandó élményeket átélni. Kapunk egy kis ízelítőt tehát abból, hogyan élik meg saját boldogtalanságukat a házastársak, vagy a széthulló családok, milyen pusztítást végeznek egy kapcsolatban a pszichoszexuális problémák, a lekezelő anyák és az örömtelen apák, de ebben a regényben tényleg nem ezen van hangsúly.
Sokkal érdekesebb az a kettősség, amelynek az egyik oldala az a félelem, hogy egy erős, büszke és demokratikus országban is megtörténhet a fenyegető hatalomátvétel, elég hozzá néhány gazdag és befolyásos ember meg egy okos, külföldről jött konspirátor: szép lassan képessé válnak az egész várost vagy akár az egész országot terrorizálni. A másik oldal viszont épp annak a republikánus félelemnek a kifigurázása, hogy a bevándorlók és a kommunisták majd kijátsszák az ország hagyományait és jogrendszerét, akkor pedig Amerika nem lesz többé az amerikaiaké. Ez a félelem voltaképp abszurd, de abszurdak és parodisztikusak azok a történések és jelenetek is, amelyek a messziről jött, marxista értékeket és érveket hangoztató fiatal nőt viszik előre. De Franzen olyan ügyesen rejti el a saját álláspontját, hogy még a könyv végén sem tudhatjuk, akkor ő most pellengérre állítja-e az idegengyűlöletet, kineveti-e a kultúrák harcát irracionálisnak és apokaliptikusnak látó szereplőit, vagy igazából nagyon is komolyan azonosítja az elbeszélőjét is a bevándorlókat megtaláló durva mondatokkal.
Abban viszont biztosan irónia csillan, hogy az eredetileg ellentétes oldalon álló főszereplőket a politika perverz logikája végül mégis összehozza, és abban is, hogy miközben Franzen nagy lelkesedéssel ütközteti a Reagan-kormányzás melletti és elleni érveket, és némileg el is túlozza az ezek közötti döntés jelentőségét, mondhatni maga is forradalmi hangulatban ír, a város lakóinak többsége teljes apátiában él, egyáltalán nem érdeklődik a politika iránt. Ráadásul kettős csavar van ebben, mert végső soron ez az apátia menti meg a város lakóit a rendőri és városvezetői ügyesedések okozta katasztrófától.
Franzen egy óriási tablót fest az egykor az ország negyedik legnagyobb, a regény írásakor azonban már csak a huszonhetedik, pusztuló, hanyatló, lecsúszó, bűnözők uralta városról, a szülővárosáról, amiben értelemszerűen otthonosan mozog. Láthatóan kiválóan ismeri a történetét, a kulturális rétegeit és az adott kor dinamikáját is, de ember legyen a talpán, aki képes követni. A modern városi létről, az erőszakos, önpusztító politika működéséről és az amerikai kultúra ellentmondásairól sokat megtudhatunk a regényből, kapunk néhány emlékezetes jelentet, egy-két jó figurát, de ezzel a könyvvel csak az bizonyosodik be, hogy nem a nagy terjedelem, nem a nagy filozófiai és morális kérdések, és még csak nem is a szereplők óriási száma teszi naggyá a regényt – inkább egy olyan speciális tudás a világról, aminek első könyve írásakor a szerző még nem volt birtokában.
Jonathan Franzen: A huszonhetedik város, fordította Bart István, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016.
Borítófitó: Die Welt
