Válaszd a nosztalgiát!

A folytatásokat általában az előzmény sikeréhez kapcsolódó elvárások teszik népszerűtlenné, még akkor is, ha egy más regiszterben ugyan, de az adott alkotás megállja a helyét. Egy 20 évvel ezelőtti kultfilm második része esetén mindez hatványozottan igaz, ennek fényében pedig bravúr, hogy a T2 Trainspotting ennyire jól működik.

Az 1996-ban bemutatott Trainspotting a ’90-es évek egyik emblematikus filmje, amely sikeresen merült el a keménydrogosok szubkultúrájában, de a herointól és egyéb tudatmódosító szerektől elvonatkoztatva egy egész generáció félelmeit, reménytelenségét ábrázolta, sőt, mint adaptáció sem vallott kudarcot: Irvine Welsh azonos című regényét stílusosan sikerült átültetni a gyöngyvászonra. Danny Boyle filmje igazi örökzöld, gazdag vizuális eszköztárral, vicces monológokkal, idézhető szövegekkel és kultstátuszba emelt zenékkel, melyeket ma is öröm hallgatni. A lendületes, feel good szekvenciákat pedig megrázó jelenetek követték, melyek szenvtelenül megmutatták a drogfüggés árnyoldalát, és hosszú időre beleégtek a befogadó retinájába.

A hír, hogy ennek a filmnek húsz év után készül folytatása, erős aggodalomra adott okot. Bár a főszereplő kvartettben megvan a potenciál, az igazi kérdés az volt, hogy az alkotók fel tudják-e ruházni új, aktuális állításokkal a történetet, és hogy ez a húsz esztendő valóban olyan súllyal tud-e a szereplőkre nehezedni, hogy az hihető és átélhető legyen.

Danny Boyle és csapata semmit sem bízott a véletlenre. Támasznak ott volt az Irvine Welsh-féle Pornó, melynek a T2 Trainspotting egy szabadabb adaptációja, sőt, a stáb szinte teljesen megegyezik a húsz évvel ezelőttivel. Még Renton apját is ugyanaz a színész, James Cosmo játssza. Ez 20 éve sem volt különösen nagy szerep, most pedig még kevesebb tér jut a figurának, ám úgy tűnik, különösen fontos volt a készítőknek az autenticitás, és az, hogy ne sérüljön az első részben megismert világ.

A T2 Trainspotting a nosztalgia érzésére épít, de ezt közel sem hagyományos módon teszi. Boyle pimaszul kihasználja az első részt övező kultuszt, ebből pedig az következik, hogy a T2 Trainspotting élvezetéhez különösen fontos az első rész beható ismerete. Olyan folytatás ez, amely előtt közvetlenül érdemes újranézni az előzményt, hogy minden azzal kapcsolatos apró kikacsintás érthető legyen. Amellett, hogy a színészi gárda nem változott, a régi helyszínek és szövegek is újra megjelennek (például a „válaszd a…” kezdetű monológ, igaz, kicsit átalakítva, korábbi lázadó hangvételétől megfosztva). Azonban a múltidézések után a film rögtön a néző képébe röhög, és elkezdi kiforgatni az előzőleg megteremtett nosztalgikus érzést, például azzal, hogy a szereplők saját esetlenségükről beszélnek, amiért a múltban élnek, továbblépni nem tudnak és a saját emlékeik útvesztőjében kóvályognak.

A történet kiindulópontját Renton (Ewan McGregor) húsz évvel ezelőtti akciója adja, amikor is lenyúlta a nagy lét a Beteg Sráctól, azaz Simontól (Jonny Lee Miller), Begbytől (Robert Carlyle) és Spudtól (Ewen Bremner), utóbbinak az összeg egy töredékét hátrahagyva. Renton azóta külföldön él, 20 éve nem nyúlt a szerekhez, munkája van, élete azonban így is vakvágányra jut, így vissza kell térnie Skóciába. Első útja Spudhoz, a második Simonhoz vezet (aki időközben elhagyta a Beteg Srác nevet), azonban mindketten vonakodva fogadják az őket átejtő Rentont. Az igazi gondot azonban a továbbra is labilis elmeállapotú Begby jelenti, aki megszökik a börtönből, és minden vágya bosszút állni a pénzzel meglépő Rentonon.

A T2 Trainspotting jelenetein érezhető az alkotói odaadás, és kezdettől fogva egyértelmű, hogy ezt a folytatást nem kényszerből készítették, és az alkotókat közel sem a könnyű profitszerzés motiválta. Egyedi és izgalmas tapasztalat 20 év után viszontlátni ezeket a szereplőket, bár mindegyikük megváltozott, a múltjuk folyamatosan kísérti őket, akár a drogfüggőségről, Tommy halálának körülményeiről vagy éppen Renton családjáról van szó. A változatlan stáb pedig csak még rendhagyóbbá és izgalmasabbá teszi az élményt, ráadásul úgy, hogy Boyle-ék a helyén tudják kezelni a projektet, nem akarták sem lemásolni, sem pedig felülmúlni a kétségkívül utánozhatatlan első részt. A színészek ennek az alkotói attitűdnek és Boyle rendezői karakterének hála nem játsszák túl a szerepüket, képesek érzékeltetni az eltelt húsz év jelentőségét.

Danny Boyle a példás színészvezetés mellett a forgatókönyvet is kellő higgadtsággal írta meg és itatta át öniróniával. A T2 Trainspotting így nemcsak továbbszövi a főszereplők történetét, de metafilmként a folytatások által uralt kortárs mozgóképkultúrára is reflektál. A néző, akárcsak Renton, menekül a biztonságot nyújtó emlékek és a nosztalgia útvesztőjébe (lásd még a member berry-jelenséget a South Park legutóbbi évadában), ám ez a biztonsági játék a legtöbbször nem kifizetődő. Boyle talán épp emiatt játszik virtuóz módon a nosztalgiaérzettel, ennek eredménye pedig egy bátor, öntörvényű folytatás, mely tudatosan kerüli a skatulyát, nem is próbálkozik többet vagy jobbat nyújtani az elődnél, helyette sok ponton kiegészíti azt, és ügyesen szövi tovább a figurák sorsát. Ha esetleg lesz Trainspotting 3, de húsz évet kell várni ahhoz, hogy ennyire friss és minőségi legyen: hát ráérünk.

T2 Trainspotting, 2017. Rendezte: Danny Boyle. Írta: John Hodge. Szereplők: Ewan McGregor, Robert Carlyle, Ewen Bremner, Jonny Lee Miller. Forgalmazza: InterCom.