Toni Morrison 2008-ban megjelent regénye a születő Egyesült Államok idejébe, a 17. századba vezeti az olvasót. Az irodalmi Nobel-díjas szerző ebben a műben egyrészt azt boncolgatja, hogy mit jelent a (rab)szolgaság – tekintet nélkül bőrszínre és nemre –, milyen lehetőségei vannak az egyénnek ebben a helyzetben, valamint tovább árnyalja azt a „fekete-fehér” képet, amit az amerikai történelem ezen aspektusáról tudni véltünk.
Nehéz lenne megmondani, ki is A könyörület főszereplője, mert a maga módján mindenki az. A regény finoman egymásba szövődő történetek vagy inkább portrék sorozata, és a szerző mesterien ad hangot – hol objektív narráció, szabad függő beszéd, néha tudatfolyamszerű technika segítségével – ezen egymással összefüggő sorsoknak. Ha mégis ki kellene jelölni egy központi alakot, aki mozgásba hozza a cselekményt, az a beszédes nevű, Angliából kivándorolt Jacob Vaark, a virginiai (VA) birtokos (ark: Noé bárkája), aki szintén próbálja benépesíteni, felvirágoztatni birtokát, viszont a bibliai alakkal ellentétben ez nemigen sikerül neki; halála után a birtok elvadul, az új ház üresen áll. Ami viszont a nagyon szimpatikusan megrajzolt Vaarkot kiemeli a többi gyarmatos közül, az az embersége, a könyörületre való képessége. Nem hajlandó részt venni az emberkereskedelemben, inkább gazdálkodik és árukkal kereskedik. Persze ő sem vonhatja ki magát a kor jellemző gyakorlatából, ifjú felesége, Rebekka szintén hajón érkezik, miután apja egyszerűen eladja feleségnek. Jacob tisztességesen bánik a nővel, őszintén szereti, nem bántalmazza, és Rebekka úgy érzi, a férfi mellett kiteljesedhet, de legalább biztonságban lehet.
A birtoknak persze szüksége van segítő kezekre; a regény többi szereplője nagyrészt közülük kerül ki. Lina, a konok, de szorgalmas indián lány, Bánat, a furcsán viselkedő, szinte kezelhetetlen (valószínűleg skizofrén) lányka, Willard és Scully, két fehér férfi, akik a büntetésüket adósrabszolgaként dolgozzák le, és talán majd szabadok lesznek, valamint a regény egyik legerőteljesebben megrajzolt alakja, az afroamerikai Florens, akit egy portugál gyarmatostól visz magával Jacob adósság fejében, de egyben el is szakítja őt anyjától és kisöccsétől. Az ő történeteikből, monológjaikból bontakozik ki a regény szövege.
A könyörület egyik legfontosabb motívuma az árvaság, a magára hagyatottság. Mint látható, a birtok lakóit és munkásait nem fűzi össze vérségi kötelék, mindannyian kiszakítottak megszokott környezetükből. Jacob kivándorolt, Rebekka szintén egy embert próbáló és megalázó hajóút során érkezik Amerikába, csak hogy férjhez menjen egy teljesen ismeretlenhez, gyermekeik születnek ugyan, de korán elhalnak, vagy betegség, vagy baleset következtében. A szolgák is kallódó, szó szerint elanyátlanodott, de ideiglenesen mégis otthonra talált lelkek. Ahogy az anyasasról szóló mesében, amelyet Lina mond Florensnek: a tojásaitól elszakított, az ember által megsebzett és zuhanó sas fiókái kikelnek, majd Lina meg is adja a magyarázatot Florens kérdésére, miszerint élnek-e még a fiókák: „Élünk, látod.” (76.) Tudják mindketten, hogy ebben a kietlen, erőszakos, közömbös világban, amelyben anyjukat vesztett fiókaként tengődnek és „anyaéhség sújtja őket” (76.), csak a szolidaritásra, az emberségre és könyörületre számíthatnak. A regény végig jelenlévő, monoton zúgású basszushangja valóban ez a kínzó „anyaéhség”.
Ennek a megfosztottságnak, az „anyaéhségnek” a legfontosabb következménye a szinte csillapíthatatlan birtoklási vágy. A legtöbb szereplő valamihez szeretne kötődni, akár tárgyakhoz (Florens álma például egy pár cipő), kiváltságokhoz (Bánat benn alhat a tűzhely mellett), akár emberekhez: Florens például olthatatlan szerelemre gyúl az új ház építéséhez szerződtetett – szabad, független – fekete kovácsmester iránt. A legnagyobb tragédia, amikor ezektől az apró vagy akár a túlélést jelentő vigaszoktól is megfosztják őket.
Jacob, a Gazda halála után szétesésnek indul a birtok, Rebekka megvonja az alkalmazottak apró kiváltságait, és az addig meglévő szolidaritás is elenyészik. Florens tragédiája is abból ered, hogy Jacob halála után elküldik a kovácsmesterért, mivel Rebekka megbetegszik a birtokot sújtó himlőjárványtól. A küzdelmes utat egyedül megtevő lány kénytelen a kovács házában maradni, a mester befogadott – szintén árva – fiától, Malaiktól elveszi annak kedvenc csuhéjátékát. Végtelen kegyetlen világ ez, ahol egyik pillanatról a másikra a kilátástalanságból a teljes megfosztottságig csúszhat le valaki. Vagy cseléd lesz, vagy prostituált, vagy feleség, és ez utóbbi még a viszonylag legjobb opció. Ha hozzá még fekete is, akkor a saját teste se az övé. Teljes természetességgel „használják” a nőket, akik ha valamilyen körülmény folytán olyan helyzetbe kerülnek, szinte teljesen jogfosztottakká válnak. Lehet feleséget, rabszolgát venni, alávetett nőket büntetlenül megerőszakolni (így születnek Bánat gyerekei is).
Ugyanez a kegyetlen birtoklási vágy vonatkozik ugyanakkor magára a gyarmatosítás folyamatára is. Akiknél hatalom van – de szintén árvák –, más módon birtokolnak, más módon fosztanak ki, de valahol ugyanaz a kétségbeesés hajtja őket, mint az alávetett, jogfosztott ember-árucikkeket: „Az európok rég elszakadtak a föld lelkétől, ezért most a föld testére, anyagára áhítoznak, és csillapíthatatlan az éhségük, mint minden árváé. Megrágják a világot, aztán visszaköpnek valami retteneteset, amitől elpusztulnak az ősi népek; erre vannak rendelve.” (66.)
Az árva világban a vallás sem nyújt menedéket vagy vigaszt. A puritanizmus és a vallási fanatizmus atmoszférájában a haldokló Rebekka, aki például a közelben lakó anabaptistáktól sem fogad el segítséget, úgy gondolja, hogy Isten közömbös a szenvedéseik iránt, „az asszonyi Jób” (109.) egyetlen feladata az alázat és az önfeladás lehet. Különösen igaz ez, ha fekete rabszolganőről van szó. A regény egyik legkegyetlenebb epizódja az, amikor az úton lévő, magányos Florenst befogadja egy özvegy, de kisvártatva megjelennek a falu elöljárói, akik egyrészt démonizmussal vádolják a nő testi hibás lányát (ezt cáfolandó az özvegy rendszeresen vagdalja a lány lábát, hiszen „a démonok nem véreznek”), másrészt babonás közönnyel vizsgálgatják a meztelenre vetkőztetett Florenst, azt mérlegelve, nem a „Fekete Ember” ügynöke-e. Ez az a pont, amikor a lányban végérvényesen eltörik valami, és ráébred arra, hogy fekete nőként örökké rabszolga, adható-vehető húsárú marad, és esélye sincs a kovácshoz hasonló szabad, független életre, hiszen bőrszíne miatt láthatóan „más”.
Magányos, de görcsösen egymásba kapaszkodó, egymással szinte reményvesztetten kommunikálni akaró szereplők körül forog tehát a regény. Egymásra vannak utalva az emberek, de egymásra van utalva a természet és az árvaságba taszított emberek sora is. Rebekka és Lina például egymást segítve próbálják kifürkészni a gazdálkodás fortélyait Jacob távollétében, hogy a birtok úgy-ahogy fennmaradjon, Florens és Lina, de a hajó fedélközében utazó nők is egymással osztják meg a nőiség ilyen-olyan tapasztalatait, praktikáit, azonban ezek a kötődések mindig ideiglenesek: ahogy megérkeznek másfél hónapnyi hajóút után, a jogfosztott asszonyok szétszélednek, Jacob halála után a két lány között is elhidegül a viszony. A közöny ellen pedig nem marad más, mint az írás.
Florenst a vallási fanatikusok karmai közül Rebekka lepecsételt megbízólevele menti meg, a regény végén pedig a lány egy szöggel az üres új ház falába vési a kovácsnak szóló „levelét” (ezzel kezdődik a regény). Az más kérdés, hogy ezek az üzenetek nem érnek célba. „Asszonynak lenni itt olyan, mint sosem gyógyuló, nyílt sebnek lenni. Ha a felszín beheged is, alatta fájón lüktet tovább az eleven hús.” (186.) Ironikus módon egyedül a fejében lévő Ikren kívül senkivel nem kommunikáló Bánat az, aki gyermeke világra hozatala után képes megszabadulni a belső hangjaitól, és kimondani: „Én vagyok az anyád. És a nevem Teljes.” (156.) Egy újabb gyerek születik, apa nélkül, egy árva világba, könyörületre várva.
Toni Morrison: Könyörület, fordította Lukács Laura, Budapest, Park Könyvkiadó, 2017.
