A zenészek minden koncerten hatnak a közönségükre. A közönség is hat a zenészekre. Ez egy körforgás, és nincs benne olyan, hogy valamelyik indítaná a kölcsönhatást. Könnyű lenne azt mondani, hogy de van, hiszen a fellépők hatnak a zenéjükkel, színpadi viselkedésükkel és a látványelemekkel a közönségre, ez pedig visszahat rájuk. A Sziget második napja azonban ékes bizonyítéka annak, hogy ez nem feltétlenül történik mindig így.
A koncertélmények, és általában az élmények megélése egy torz civilizációs betegség által történik. Ennek az önmagából kifordított gondolkodásnak a lényege dióhéjban az, hogy az „élmény” szinte mint platóni idea határozza meg az ember gondolkodását önmagáról. Annyit érek, ahány helyen jártam, ahány koncertet láttam, ahány bulin részt vettem. Az vagyok, amit az élményeim elmondanak rólam. Nem kell részleteznem, hogy ez miért alapjaiban elhibázott gondolkodásmód, a nyugati, fogyasztói kultúra generálta abszurdum. A reklámok és tömegpszichológia módszereivel mégis egy értékrendet formál minden olyan első és második világban élő tudatalattijában, aki nem kritikai attitűddel viszonyul a külvilág felé. Ezért különösen fontos tisztán látni az előadó és a közönség hatásait és viszonyulását egymáshoz és önmaguk felé. Mi egy koncerten valójában az élmény? Mitől válik egy koncert jóvá? Mitől jó vagy mitől rossz egy közönség? Korántsem olyan könnyű kérdések ezek, mint amilyennek tűnnek.
Mindezek illusztrálására a Sziget második napjának két fellépőjének, a Quimby-nek és PJ Harvey-nak a show-ját vetem össze. Azért ezt a kettőt, mert kitűnően rávilágít azokra a pontokra, amelyekről gyakran tévesen gondolkodunk. Ilyen mindenekelőtt a fent is említett „mitől jó, vagy rossz” egy közönség. Evidenciának tűnhet, hogy egy könnyűzenei fesztiválon, főként a két nagyszínpad előtt a jó közönség énekli a számokat, táncol, tapsol, egyszóval bulizik. Ez az állítás azonban nem foglalkozik azzal a szemponttal, hogy különböző stílusok és előadók különböző reakciókat váltanak ki, és egy nyugodtabb, szemlélődőbb közönség nem feltétlenül rosszabb. Sőt, PJ Harvey esetében jobb is.
A brit énekesnő nem részeg fiataloknak szeretne segíteni a fölös energiák levezetésében, hanem gondolkodásra akar bírni a mai társadalomra reflektáló szövegeivel és az ezekhez társuló monotonnak tűnő, de tökéletesen passzoló zenéjével. A koncert legelején konceptuális céllal felhúzott, majd az utolsó dal közben leeresztett fal Harvey-ék mögött egyértelművé teszi, hogy ez egyfajta színdarab. Egy performansz a szó legszorosabb értelmében. Minden szám végén lefagytak a feketébe öltözött zenészek, az egész kicsit Pink Floydos, kicsit Kraftwerkes, és éppen eléggé PJ Harvey-s volt. Inkább nevezhető meditatív utaztatásnak az életfájdalom zegzugaiban, mint klasszikus értelemben vett rockkoncertnek, aki azonban vevő az efféle befogadásra, annak nem számított, hogy a körülötte lévők nagy része unja magát, vagy nem érti, mi történik. Ezen az eseményen a jó közönség megtalálja az azonosulási pontot az előadással, és hagyja, hogy az elfojtott, de időről időre felszínre törő energiabomba, illetve az egészen személyes melankólia áthassák. Nem kell kiordítani, és Harvey részéről kiordíttatni a torkunkat, nem kellenek a lebilincselően látványos show-elemek, mert nem csak, hogy fölöslegesek, el is veszik a koncert valódi értelmét.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy az olyan együttesek, mint a Quimby, amelyeknek a zenéje magában hordozza a táncolhatóságot, az ünneplést, a felszabadultságot, bármilyen módon rosszabbak volnának. Livius, Tibi és a többiek számára azonban sokkal egyértelműbb a közönség visszajelzése. Ha a Lámpát ha gyújtok alatt előkerülnek az öngyújtók, a hallgatóság jól érzi magát, éneklik a refréneket, akkor jól választottak dalokat, és a tőlük telhető legjobban elő is adták azokat. A probléma jelen esetben abban rejlett, amit már említettem: a magyar előadók alkalmatlanok a Szigetre.
Mivel a Quimby-re kíváncsi tömeg jó része külföldi, nem ismerik az együttest, tehát a dalaikat sem. A magyar és angol nyelvű szövegekkel is rendelkező hazai előadónak választania kellett. Vagy a közismert dalokat favorizálják, vagy a szokásosnál jóval több angol dalt adnak elő, így kedvezve a külföldieknek. Bár egyik döntés sem kifogástalan, azt gondolom, hogy a rosszabbik opció mellett tették le a voksukat, amikor olyan kihagyhatatlannak vélt dalok, mint a Magam adom vagy a Legyen vörös helyett ismeretlenebb, angol nyelven íródott számokkal álltak ki a színpadra. Aki külföldiként megy el a Quimby fellépésére, az jó eséllyel arra számít, hogy egy magyarul éneklő előadót hallgat meg. A másik tábor ellenben elvárja azokat az alapvetéseket, amik nélkül elképzelni is nehezen tud másfél órányi élő Quimby-zenét. A U2 nem teheti meg, hogy ne játssza el a One vagy az I Still Haven’t Found What I’m Looking For című slágereket, ahogy Eric Clapton sem mondhatja a show végén, hogy „most jönne a Layla, de inkább valami mást választottam”. Ezeknek, illetve a sátor alatt közel elviselhetetlen melegnek köszönhetően a Quimby koncertjén nem volt sokkal nagyobb az aktivitás, mint PJ Harvey esetében, azonban az utóbbi nem igényli azt, amit az előbbi igen.
Nem az élményt kell értékelni, legalábbis semmiképp sem a szó köztudatban forgó értelmében. Az élmény szubjektív és biztos vagyok benne, hogy PJ Harvey a legtöbbekben nem okozott komolyabb katarzist, nem repkedtek lufik, labdák vagy zászlók, nem villogott egyszerre húsz különböző színű és irányú fénynyaláb, mégis remekbe szabott műsornak tekinthetjük. Nem azért, mert élveztem, és mert élményt adott, hanem mert minőséget képviselt. Közölt valamit, aminek a befogadásához aktív értelmezési folyamat és kritikus gondolkodás szükséges. A Quimby pedig maradjon a magyar daloknál, két okból is. Azokra tud bulizni a közönségük, ami az ő zenéjükhöz elengedhetetlenül hozzátartozik, illetve a legjobban sikerült darabjaik amúgy is magyar nyelvűek.
Sziget Fesztivál, 2. nap, Budapest, Hajógyári-sziget, 2017. augusztus 11.
A képeket a Rockstar Magazin fotósai készítették.
