A Szigetről beszélni ma már általában klisék egymásra dobálását jelenti. Lábtaposásért bocsánatot kérni, vagy nem a másikat okolni olyan, mintha tiltott lenne. Igaz. Több a külföldi, mint a magyar. Valószínűleg igaz. Ezeknek a külföldieknek alakították ki az árakat. Igaz.
A Hajógyári-sziget még mindig remek fesztiválhelyszín a nyílt tereknek és sok árnyéknak köszönhetően, azonban a Sziget kinőtte. Egyszerűen túl sok az ember, túl sok a koncert, és túl sok a színpad is. Amikor nem hallani Frenk koncertjét, mert balról a Kör közepén állok szól egy sátorból, jobbról pedig a nagyszínpad dübörgése nyomja el a gitárt, akkor be kell látni, hogy túllépték a limitet. Arról nem beszélve, hogy Pink már olyan mértékig teltház előtt játszott, hogy aki nem maradt a nagyszínpad előtt Billy Talent után, az igen nehézkesen jutott a hatalmas placcra.
Ennek ellenére nyilván a fellépők miatt érkezik ez a tömeg, így mindenekelőtt a zene minősége fogja meghatározni, milyen értéket és minőséget képvisel a Sziget. Ebben pedig a nulladik nap nem vallott kudarcot. A Lóci játszik nyitott a Dan Panaitescu nagyszínpadon, és őszintén szólva egy kissé nevetséges hatást keltett a döbbenetesen nagy területen felépített döbbenetesen nagy színpadnál az a pár ember, ráadásul a délutáni idősávból kifolyólag világítás sem állt rendelkezésre, ami javíthatott volna a látványon. Az, hogy a megjelent közönség kevésnek tűnhetett inkább a gigászi méreteknek volt köszönhető, egy-egy koncertjükön sincsenek sokkal többen. Kellemes atmoszférát teremtett az upbeat-pop a fúvósokkal kiegészítve, viszont Lóci borzalmasan öndegradáló seggrázós mutatványa mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Azt kéri a közönségétől, hogy mindenki rázza vele, aztán kiáll a kifutóra és elkezd vonaglani. Ő nem Mick Jagger, ezt el kéne felejteni, mert nem csak, hogy nem áll neki jól, egyenesen hülyét csinál magából. Mindazonáltal egy-egy dal igazán kellemesen szólt, az Ó nincs alatt például megénekeltette a még csak bemelegítő szigetezőket.
Ennek valamelyest ellentéte volt a Jónás Vera Experiment fellépése a Petőfi Rádió színpadán. Meglepően keveseket érdekelt, a hallgatóságból is a legtöbben babzsákokban vagy a fűben ülve beszélgettek alatta. Visszafogott koncertet adtak, az igaz, de érdekesebbet annál, mint amilyen érdeklődés övezte. Valóban fel lehet fedezni az experimentális jegyeket: egy-egy farkasvonyítás belefér, de mindig saját stílusukon belül maradnak, ami nem feltétlenül negatív jelző.
A kisebb színpad – kisebb közönség irányt Frenk koncertje sem törte meg, egy fából összetákolt emelvényen énekelt és gitározott, az ő zenéjéhez azonban nincs is szükség másra, így volt autentikus. A dalok többsége végtelenül egyszerű felépítésű, ezekhez pedig jól párosulnak az ötletes, de szintén nem túl összetett dalszövegek. Frenk hangszíne minimálisan David Bowie-ra emlékeztet – jegyeztem meg magamban a koncert közepe táján, aztán ezt megerősítvén a Space Oddity-vel zárt. Azaz zárt volna, mert elfelejtette az akkordmenetet. Ennek ellenére lazára vette és azt mondta, akkor legyen valami más, így hallhattuk végül a Tonight című dalt, amelyet Bowie Iggy Poppal írt, de Tina Turnerrel adott elő. Frenknek nem jutott ilyen társ, az akusztikus átirat viszont korrekt lezárása volt a minden oldalról zajjal átitatott koncertnek.
Billy Talent produkciója hozott mindent, amit Frenk nem. Hangos, grandiózus, és sajnos sokszor ízléstelen, valamint elképesztően közhelyes volt. Háromszor követték el azt a hibát, hogy az énekes, Benjamin Kowalewicz az „I say Buda, you say Pest” felkiáltással igyekezte megordíttatni a közönséget. Kitalálhatott volna még pár variációt, mert így unalmassá és groteszk módon viccessé vált. A szintén többször elismételt „Love always wins”, illetve hasonlók üres, tartalmatlan frázisokként hatottak. Mintha minden rockkoncerten kötelező elemmé vált volna a szeretet, a béke, az egymásra figyelés és a tolerancia hirdetése, ezek heves ünneplése, közvetlenül azelőtt, hogy újraindul az egymásra taposás és lökdösődés. A zenével gond nem akadt, pontosan azt és úgy játszották, amit és ahogy vártunk.
Mindez azonban csak felvezetés volt, előzenekar Pink előtt, hamar egyértelművé is vált, miért. Aki élt, mozgott és Szigetbelépővel rendelkezett, az megnézte, ahogy Pink elég erős koncertet ad, olyannyira, hogy egész nap azt éreztem, mindenfelé csak Pink-hasonmásokat látni. Az elvárt profizmust lehetett érzékelni minden téren, de ez alapvetés egy ekkora előadó esetében. Teljesen kiszolgálta a közönsége igényeit a slágerekkel, ami bár szimpatikusnak tűnhet, tegyük hozzá, hogy nem is volt igazán más választása, mivel öt éve nem jelentetett meg albumot. Azt pedig, hogy Pink tulajdonképpen a kétezres években volt a csúcson, mi sem jelzi jobban az átlagéletkornál, amely egész biztosan a harminchoz közelített, ez pedig igen ritka egy könnyűzenei fesztivál esetében. Végül az ominózus elszállás: talán úgy gondolták, hogy ez mégiscsak egy Pink-koncert, valami megdöbbentőnek is történnie kell, ezért kötötték rá egy drótkötélpályára. Extravagánsnak extravagáns, de inkább nézett ki úgy, mint egy tündér a Pán Péterből, mint egy rocksztár. A nézőtér felett pörögve épp azt énekelte, hogy „I’m still a rockstar, I got my rock moves”. Értem a humort mögötte, de nyilvánvaló, hogy a közönségnek ez a fajta irónia nem jött át.
Megfelelő nyitónap részesei lehettünk. Volt jobb, de volt rosszabb is, a katarzist pedig rekordmennyiségű ember élte át, innentől pedig a további napok feladata, hogy erre építsenek a teljes és hiánytalan fesztiválélmény elérése érdekében, mert ahhoz ez a kezdés önmagában kevés volt.
A csütörtök előadóinak nagy része a helyes irányban folytatta a megkezdett utat, Jamie Cullum például remekbeszabott jazz-pop koncertet adott kezdőlöketnek. Vele és Tom Odellel egyértelművé vált, hogy a Szigeten magyar előadó nem igazán rúg labdába. A nyitónap Lócijához képest aránytalanul többen voltak kíváncsiak a két brit énekesre. Ez persze érthető, mostanra mindketten komoly hírnevet szereztek maguknak. Tom Odellnek nem volt könnyű dolga, ugyanis hasonló erősségekkel rendelkezik, mint Cullum – karakteres hang és dallamos zongorajáték –, de nem vallott kudarcot. Annak ellenére, hogy a dalai eléggé egy kaptafára íródtak, fel tudta dobni a délutáni melegben meglepően lelkes közönségét.
Különösen érdekes, amikor egy együttest rövid időn belül kétszer lát fellépni az ember. Így alakult a helyzet számomra a Szabó Benedek és a Galaxisok, a Péterfy Bori & Love Band és a 30Y esetében is. Mind nagyobb színpadon játszottak az Ördögkatlanon, ez azonban talán csak Boriéknak jelentett visszalépést. Míg Szabó Benedek és bandájának koncertje a dalszövegekből is adódó közvetlenséggel, intimitással gazdagodott a kisebb színpad és hallgatóság által, a 30Y pedig házibuli-hangulatot teremtett, a Péterfy Bori & Love Band nagyszínpadon érzi igazán jól magát, ahol Bori kiteljesedhet. Azon az OTP Bank Színpadon tudtam volna például elképzelni őket, ahol a Kensington is fellépett. A sátorkialakítás magában hordozza, hogy ahogy a hő, úgy a hang is sokkal inkább bent marad, így igazi túlfűtött rockkoncertnek lehetett szem- és fültanúja, aki őket választotta többek közt a Biffy Clyro helyett. Szerencsére elmaradtak az „I say Buda, you say Pest”-ek és hasonlók, hamisítatlan hardrockról beszélhetünk hamisítatlan hardrockközönséggel.
Kisebb-nagyobb bukkanókkal, de épül tehát az idei Sziget egyedi fesztiválélménye, de csak óvatosan, mert egy bukás is lerombolhatja (lásd a tavalyi Rihanna-koncertet).
Sziget fesztivál, 0-1. nap, Budapest, Hajógyári-sziget, 2017. augusztus 9-10.
A képeket a Rockstar Magazin fotósai készítették.
